vissza a főoldalra

 2009.07.31. 

A dal, a nóta és a szalonzene éltetője

Beszélgetés Pere János előadóművésszel

– Ebben az évben jelent meg a Herkulesfürdői emlék c. CD-je. Ez a dalokat tekintve mennyiben különbözik az 1991-es nagylemeztől?

 – Mivel egy CD-re több anyag fér rá, mint egy hanglemezre, így három számmal többet tartalmaz az idei hanghordozó. Ez számomra is az újdonság erejével hatott, mert elfelejtettem, hogy több dalt is felénekeltem akkoriban, de nem mindegyik fért rá a lemezre. Ezt a CD-t úgy szándékoztam összeállítani, hogy bebizonyítsam: a magyar nótának van nemzetközi változata is. A polgárosodással kapcsolatos fejlődés minden országban nyomon követhető. Nálunk ez a fejlődés az ismert történelmi okok miatt igen későn vette kezdetét. A polgárosodás során a falusi fiatalok bejöttek a városba dolgozni, és hozták magukkal a kultúrájukat. Ez az oka a népdalszerű, de már városban íródott nótáknak. Ugyanez a nápolyi dal, a francia sanzon és a bécsi keringő története. De elmondható mindez az orosz románcra is, aminek igaz szerzője van, s nem a népköltészetbe tartozik, de a népdalhoz hasonlít.

 – Azt veszem észre, hogy az olaszok jobban megbecsülik a nápolyi dalt, mint mi a magyar nótát.

 – Az ok: nálunk a polgárosodás túl későn indult el. Egy nyugati társadalomban a polgári házakban anno mindig volt zongora, így a hangszer köré kialakulhatott a polgári házimuzsikálás.

 – Az olasz dalok világhírűek, míg a magyar nóták nem. Ennek politikai okai vannak?

 – Nem hinném. Bár az biztos, hogy mikor sok magyar nótát sugároznak, az valamilyen engedménynek a jele. Én is akkor kerültem be a „vérkeringésbe”, mikor kissé lazult a rendszer, s kellett a magyar nóta, s annak fiatal előadóira is szükség volt. A kérdésre válaszolva: az olaszoknál kialakult az otthoni, polgári zenekultúra. Nálunk viszont nagyon tehetséges cigányzenészek vették át azt a polgári zenélési formát, amit Itáliában, vagy Bécsben nem romák alakítottak. Nálunk a tehetséges romazenészek vállalták fel, hogy kísérik a nótákat; így a zongorán komponált magyar nóták köré kialakultak a cigányzenekarok.

 – Térjünk vissza a CD-re. A címadó dal, a keringő az 1976-os film zenéje volt?

 – Nem. Sándor Pál Herkulesfürdői emlék c. filmje egy nagy átverés volt. Kérdés: miért adták ezt a címet egy olyan filmnek, aminek semmi köze sincs a Herkulesfürdői emlékhez. A film a Tanácsköztársaság után játszódik, pedig a dal az 1900-as évek elején született. A filmben a keringőt egy sarokban játssza el egy kislány. Tehát a film nem a világhírű keringőről szól, a zene sincs az alkotás fókuszában.

 – Ön mikor énekelte először ezt a keringőt?

 – Amikor megengedték végre, hogy megszólalhasson a dal. A Herkulesfürdői emlék sokáig tabu volt, s a keringő egy tiltott dal volt. A filmmel talán azt is el akarták érni: ha kimondjuk, hogy Herkulesfürdői emlék, ne a keringő csodás dallama jusson az eszünkbe.

 – A dalt Pazeller Jakab szerezte. Róla mit kell tudni? Egyműves zeneszerző volt?

 – Majdnem… Írt ezen a keringőn kívül még mást is – játékoperettet, katonaindulót –, de csak ez a műve lett ismert. Viszont ez világhírű lett. Jelenleg a szerző unokája vette kézbe a nagypapa műveinek gondozását, s így új kiadások jelennek meg. Pazeller Jakab, az aradi 33. közös gyalogezred karmestere a Cserna völgyében lévő Herkulesfürdőn komponálta a Herkulesfürdői emlék című kis dallamot, amelyet még az is hallott, aki azt állítja, hogy nem. Pazeller Jakab 1903 júliusának egyik délelőttjén véletlenül ráért egy kicsit, mert nem volt délelőtt próbájuk. Így bement a fürdő szalonjába, leült a zongorához, és saját kedvtelésére játszani kezdett. Egyszer csak érdekes téma bontakozott ki a rögtönzésből, egy keringő, könnyű kis bódulat. Ez lett a Herkulesfürdői emlék, amit még aznap hangszerelt, s két napra rá be is mutatták. Puccini már a Herkulesfürdői emléket kérte néhány év múlva a fővárosi pavilonban a zenekartól. Később magyar szöveget Zerkovitz Béla írt a dallamhoz „Nézz a szemembe” címmel. Érdekes, hogy a keringőt az „agyonhallgatás korszaká”-ban is lemezre vették nagyzenekari változatban. Annyira népszerű volt, hogy Ferencsik János és az Állami Hangversenyzenekar1978- as „Promenad concert” c. lemezéről nem maradhatott le. Pazeller mesternek köszönhetjük a szintén a helyi légkör bűvöletében született Akácos út című nótát, amelyet helybéli román dalok ihlettek. Az ősz katona soha életében nem tanult meg rendesen magyarul, de magyar lányt vett el feleségül, majd nyugdíját megvonták és kitelepítették, s 1957-ben Budapesten fejezte be életét. Nem is akárhol: a Pál utcában. Érdekes módon 1957-ben még kedvezőbb megítélés alá esett ez a keringő, mint később, az Aczél-érában. Az unoka azon is fáradozik, hogy a szerzőt ismerjék el hivatalosan magyar zeneszerzőnek. Tervbe vette, hogy CD-n kiadja a nagypapa műveit. Pazeller Jakab életútja nagyban hasonlít Lehár Ferencéhez – mindketten katonakarmesterek voltak –, de az utóbbinak nagy szerencséje, hogy közelebb volt Bécshez, mint Pazeller.

 – Manapság egy CD piacra dobásából nem lehet megélni, főleg nem ebben a műfajban. Akkor ezt nem pénzkeresetből tette. Az ön CD-jén a címadó dalon kívül még milyen számok hallhatók?

 – Erdélyi virágének, francia sanzon, csárdások, orosz románc, olasz dal, de még Schubert szerenádjának szalonzenei változata is – és egy cigányzenés változatban sohasem hallható gyönyörű szép, korabeli magyar nóta.

 – 1991-ben már magánénekes volt?

 – A hanglemez megjelenése idején futottam be igazán énekesként. Elég nehezen tudtam fórumot szerezni a szalonzene „újraélesztéséhez”, mert ez a rádió régi műsorszerkezetébe sem fért bele. Egyszer Török Mari – aki nosztalgiaműsorokkal foglalkozott – behívott egy éjszakai műsorba, ahol őszintén megmondtam a véleményemet a Herkulesfürdői emlékről és a többi szép – de feledésre ítélt – sanzonról, magyar nótáról, dalról. Ezt követően felkeresett az akkor induló Juventus Rádió, hogy magyarnóta-műsorokat vezessek élőben, ahol magam is énekelek, mint műsorvezető- szerkesztő. Első fecske lettem, mert addig csak énekelni volt szabad egy énekesnek. Ezt így, ebben a formában nem vállaltam fel, hanem egy „szívküldi-jellegű”, operettel, szalonzenével is kibővített műsor készítésére, vezetésére ajánlkoztam, azzal a többlettel, hogy információkat is adok a hallgatóknak a dalokról. Ezt elfogadták, s műsoromnak nagy sikere lett. Még most is emlegetik a műsor címét: Pere-tere-fere. Amikor a Horn-éra idején eladták a Juventust, elkerültem onnan. Az ok: az új, amerikai tulajdonos azt mondta nekem, hogy rám szükség van a mikrofonegyéniségem miatt, de a zenéimre nincs. Azt mondták: beíratnak engem angol nyelvtanfolyamra, s majd angolul konferáljam be az általuk kiválasztott zenéket. Ezt nem vállaltam el.

 – Az interneten csak szép kritikákat olvastam a CD-ről, pl.: „Pere János gyönyörű, érzékeny orgánummal rendelkezik, s ez a lágyan férfias, leginkább a letűnt húszas-harmincas évek ideáljait megidéző énekhang szinte predesztinálja őt arra, hogy megidézze az említett időket.” Mennyiben befolyásolja az adott kor a dalok születését?

 – Minden adott kornak megvannak az adott embertípusai. Jelenleg nem törődünk egymással, s nincs szeretet bennünk. Régebben viszont az érzelmekre építettek. A mai dalokban szinte tilos, hogy érzelmeket is tolmácsoljanak.

 – Menjük vissza az időben. Amikor ön megszületett, milyen dalokat kedveltek szülei?

 – Az operettet, ami akkor érte el hazánkban a zenitjét. A pécsi színházban gyakran játszottak operettet, s ezekre az előadásokra engem is elvittek. Emlékszem egy olyan előadásra is, melyben Jávor Pál szerepelt.

 – Először zongorázni tanult. Majd jött a nagy színpadi szerep, a János vitéz. Meséljen erről…  

– Ezt a daljátékot nem ismertem előtte. Pécsett működött egy ifjúsági színház, melyet –büntetésképpen – a hajdani híres pesti színigazgató, Németh Antal is vezetett. A színháznak nem volt külön épülete, hanem az egyik gimnázium dísztermében voltak az előadások. A János vitézt egy magyar tanár rendezte. Meghallgattak, s enyém lett a címszerep. Tizenhat éves voltam, mikor csak részleteket adtunk elő a darabból, s egy évre rá – a siker miatt – bemutattuk az egész daljátékot három felvonásban, díszletekkel, kórussal és zongorakísérettel.

 – Akkor már „beállt” a hangja?  

– Dehogy. Bevallom: fogalmam sem volt arról, hogy mit csinálok. Voltak zenei ismereteim, mert már hatéves koromtól zongorázni tanultam. Először még magánúton, később pedig zeneiskolában.

 – Pécsre járt magánének-szakra?

 – Tanáraim javaslatára, mert otthon nem vetődött fel, hogy énekes legyek. Családom tagjai nem is gondoltak arra, hogy a zenélésből, éneklésből meg lehet élni. Édesapámnak egy kis élelmiszerüzlete volt, én pedig segítettem neki. Szorgalmas embernek neveltek, s belém plántálták a munka becsületét. Azt szerették volna, hogy fogtechnikus legyek. Féltettek is később az énekesi pálya buktatóitól. Később Pécsett megalakult az operatagozat. A színházi énekkarban többször kisegítettek a magánének- szakos hallgatók. Ez nekünk akkor nagyon jó pénzkereseti lehetőség is volt. Negyven forintot adtak előadásonként és próbadíjat is kaptunk. A főiskola után Pestre kerültem.

 – Könnyen felvették a Magyar Rádió Énekkarába?

 – Nem volt könnyű a felvételi, hiszen 1967- ben több száz jelentkezőből csak egyet vettek fel, s az éppen én voltam. Erre álmomban sem gondoltam. Tenor kettő szólamot énekeltem akkor.

 – Az énekkarral sok klasszikus darabban is részt vehetett.

 – A Rádió énekkara jelentősebb és jobb iskola volt a főiskolánál. Egyszer egy interjúban, Sapszon Ferenc karnagyunk jelenlétében, azt mondtam: köteleznék mindenkit, aki a zeneművészeti főiskolát elvégzi arra, hogy a Magyar Rádió Énekkarához kerüljön egy-két éves gyakorlatra. Ez persze fikció, és megvalósíthatatlan. Előfordult, hogy az egyik este Bachot énekeltünk, majd másnap reggel be kellett mennem, hogy egy kisebb kórussal, Psotával előadjuk a Két kicsi kecskét. Ez is bizonyítja, hogy nekünk szinte minden műfajban járatosnak kellett lennünk.

 – Miért akart magánénekes lenni?  

– Úgy éreztem, hogy többet is le tudnék tenni az asztalra. Olvastam a faliújságon, hogy próbát lehet énekelni népdalból. Elmentem, s másnap Grabócz Miklós, a Népzenei Osztály vezetője közölte velem: „maga nálunk nótákat fog énekelni.” Addig nem ismertem jól ezt a műfajt.

 – Ezt a műfajt azért tanulni is kell. Sokan abban a hiszemben élnek, hogy nótát énekelni mindenki tud.

 – Így van. Egy olyan stílusról van szó, amit meg kell tanulni. Abban az intézményben, amiben most tanítok, a Dalénekes Iskolában, magyarnótaéneklést is tanítunk. Sanzonokat is szerettem volna énekelni akkoriban, de nem engedték nekem. Már több hanglemezfelvétel is mögöttem állt, amikor előálltam a hanglemezgyár akkori vezetőinél ötletemmel: szalonzenei anyagot szeretnék a legközelebbi hanglemezemen énekelni. Nem volt sikere az ötletemnek, mert azt a választ kaptam, hogy „Kalmár Pálok már nem kellenek!”

 – Mikor szakított a Magyar Rádióval?

 – A ’80-as évek elején. Ezt követően rögtön tanítani kezdtem. A ’70-es évek végén a Milánói Scalában adtuk elő Schönberg Mózes és Áron c. operáját. Kint jöttem rá arra, hogy ez a szakma, a karénekesi, nem fog engem kiszolgálni. Szerénytelenség nélkül mondom, hogy hírértéke volt annak: Pere otthagyja a Rádiót. Ekkor kerestek meg a Rácz Aladár Zeneiskolától, hogy magánéneket oktassak.

 – Tudtommal nem volt akadálymentes a bekerülése.

 – Igen, mert egy zárt világról volt szó. A szakfelügyelőnő még a Rákosi-klikkhez tartozott. S maga a szakfelügyelet is inkább politikai felügyeletet jelentett. Lenézően vizsgálatot indítottak ellenem azzal az érvvel, „hogy kerülhet egy magyarnóta-énekes Állami Zeneiskolába ”? Talán azt hitte a szakfelügyelőnő, hogy nincs diplomám. Pedig – utóbb kiderült – neki nem volt.

 – Közben voltak fellépései is?

 – Igen, csak nehéz volt egyeztetni a tanítással. Egy héten háromszor tanítottam, így hétvégeken fel tudtam lépni. A fellépéseket az ORI szervezte, s elég sok előadást csináltunk.

 – Elhagyta a Rácz Aladár Zeneiskolát is.

 – Az állami zeneiskolák fejkvótarendszere szinte lehetetlenné teszi az állami finanszírozás rendszerében tartani a magánénekszakos növendékeket. Ki kellett volna rúgni tehetséges növendékeket, erre nem voltam hajlandó, inkább én álltam tovább. A Dalénekes Iskolában – melyet a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezete működtet – idősebb növendékeim vannak, olyanok, akiknek lelki felüdülést jelent a magyarnóta- éneklés. Remélem, 2009 őszétől beindul az a csoport is, ahol 20-30 év közötti fiatal növendékekkel „klasszikus könnyűzenét”tudok énekeltetni: operettet, szalonzenei dalokat. Mint amilyeneket magam is énekelek a magyar nóták mellett.

 – Mennyire elfoglalt jelenleg? Sok helyre hívják fellépni?

 – Beszélgetésünket követően megyek ki Csíkszeredába fellépni. Voltam már ebben a városban, sőt mesterkurzust is tartottam. Sok helyre hívnak, de csak kevés fellépésre vállalkozom. Ezek a fellépések már nem azok, amire előadóként szükségem van. Arra kérnek, hozzak CD-t, s tátogjak rá. Megteszem persze, mert – ha ebben a formában is – mégiscsak a magyar kultúrát népszerűsítem, de ebben a helyzetben nem igazán érzem jól magam. Egy dolog biztat: gyönyörű zenei kultúránk sohasem fog feledésbe merülni, valaki mindig életben fogja tartani dalainkat, operettjeinket és a magyar nótát is.