vissza a főoldalra

 2009.07.31. 

Egy életen át játszik

Interjú Hevesi Tamás magyarországi énekessel

Nemrég Hevesi Tamás magyarországi énekes járt a horvátországi víz melletti faluban, ahol nemcsak a messze földön híres halpaprikást kóstolta meg, hanem körül is nézett, hiszen az idei Kopácsi Halásznapoknak ő volt a sztárvendége. Hevesi Tamás nevének említésekor sokunknak olyan dalcímek jutnak eszünkbe, mint a Csíkos napernyő vagy az Egy életen át kell játszani. Az ő fülbemászó dallamait kedvelők széles táborában minden korosztály képviselője megtalálható. Énekesünk egyébként focizik, edzőként is dolgozik, és imád utazni. Habzsolja az élvezeteket.

- Hogyan kezdődött a pályád?

- A pályám gyakorlatilag megszületésem pillanatában kezdődött, állítólag anyukám mondta, hogy az oá-k helyett tulajdonképpen szolmizációs hangokat próbáltam magamból kipréselni. Hamar megnyilvánuló zenei vénám miatt zenei általános iskolába írattak, Gyulán. Évekig tanultam komolyzenét, először hegedűn játszottam, aztán jött a komolyabb hangszer, a vadászkürt, három és fél évig csináltam, nagyon szerettem. Ennek akkor lett vége, amikor megcsapott - nem a mozdony füstje - a könnyűzene szele, és megkaptam életem első gitárját. Még nem voltam 13 éves, amikor elkezdtem kottázni, leírva a dalokat, kitaláltam a szólamokat, stb. Tizennégy éves koromban írtam a Jeremy című dalomat, amelyet nagyon sokan ismerhetnek még ma is. Milyen érdekes, hogy ez a dal azóta is népszerű, pedig akkor még nem volt marketing meg reklám.

- Az első sikerek?

- A Névtelen Nulla akusztikus zenekarnak indult, hárman gitároztunk, három szólamban énekeltünk és egy kongásunk is volt. Tiszta unplugged volt a zenekar, és csak saját dalokat játszottunk, ez nagy dolog volt. Országos tehetségkutató versenyekre is beneveztünk, hármat meg is nyertünk. Egy Névtelen Nulla-lemezről a Jeremyn kívül a Csíkos napernyőt ismeri az ország, amelynek amúgy Diadal a címe... Rengeteget koncerteztünk országszerte, az összes egyetemi klubban és szabadtéri rendezvényen ott volt a zenekar, és olyan sikeresek lettünk, hogy még egy lemezajánlattal kerestek meg bennünket, amiből azonban a nekünk nem tetsző követelmények miatt nem lett semmi.

- Aztán jött Ausztrália.

- 1988-at írtunk, amikor először mentem ki Ausztráliába, ahol egy ottani menedzser meghallott énekelni az utcán. Előtte már bejártam Európát utcazenészként, nagyon szerettem az utcán játszani, kötöttségek nélkül, amikor az ember azt csinálhat, amit szeretne. Szóval Ausztráliában kaptam egy szerződést, és akkor szólóban folytattam - a Névtelen Nullával egy gyulai három és fél órás megakoncerttel búcsúztunk el. Néhány évig tehát ingáztam, kint diplomáztam marketingturizmus szakon. 1994-ben elkészült az első szólólemezem Ezt egy életen át kell játszani címmel - gondolom, hogy ezt a dalt is sokan ismerik -, amit hatalmas siker és rengeteg fellépés követett. De hiába maradtam "szólista", a mai napig van zenekarom, élő koncerteket is adok, és nagyon szeretem zenészkollégáimat.

- Mi a helyzet a labdarúgással?

- Edzőként dolgozom már ötödik éve, a Ferencváros női labdarúgó-szakosztályának az alapítója vagyok. Száz kislányt sikerült a szárnyaim alá venni és különböző korosztályban versenyeztetni. Megszereztem az összes elérhető diplomát ezen a területen, az UEFA legmagasabb végzettségével rendelkezem, tehát a világ bármely csapatában lehetnék vezető edző, de sajnos a Liverpool még nem hívott... Nem baj, ha álmodozik az ember - kis álmokból kis tettek, nagy álmokból nagy tettek lesznek.

- A határon túli magyarság már régóta szívügyed.

- Úgy gondolom, hogy nagyon sok feladata van egy énekesnek, zenésznek. Mindig libabőrös leszek, amikor a Vajdaságban, Erdélyben vagy a Felvidéken lépek fel - sajnos nálatok még nem jártam, de ami késik, nem múlik. A határon túli magyarság szívügyem, ezt mások is így látják, hiszen például a vajdasági Magyarkanizsán Pro Urbe-díjat kaptam a városért tett erőfeszítéseimért.

 Molnár Mónika