vissza a főoldalra

 2009.07.31. 

Kisalföld, nagy csúsztatás

Higgyék el, nem káröröm részemről – annál sokkal több: magas erkölcsi elégtétel –, szemtanúként látni a létrejötte óta hazug, kártékony, nemzetparazita SZDSZ végvonaglásait, figyelni a bukott személyiségek kétségbeesett civakodását a még temetetlen holt tetem körül. A fűnek-fának nyilatkozó Pető Iván tehetetlen dühe, vagdalkozó törzsi indulata a legárulkodóbb számomra – hiába, hogy ő volt 1988-ban és még azt követően sokáig az SZDSZ esze, arca és magyar hangja –, fogcsikorgatva kénytelen tudomásul venni, hogy ennek a szadeszos szép mesének itt a vége. Egyet tehet: fusson el véle és az emlékeivel, de minél messzebb. (Volna ötletem is, egy Európán kívüli destinációra.) Az SZDSZ hazugságlufija együtt pukkant szét a pénzvilág hazugságlufijával. A négyéves ovisok talán még elhiszik, hogy ez véletlen egybeesés, de az ötévesek már nem. Hát még az 1100 éves magyar nemzet, hogyan hihetné? Az történt ezzel a nemzetidegen párttal, aminek szükségszerűen történnie kellett vele: elsodorta az idő. Ez jó hír, és győzelem. Az viszont tragédia, hogy minden ilyen történelmi igazságszolgáltatásnál nagyon lassúak azok a bizonyos isteni malmok: két évtizedünk elveszett, mert ők, a nagyon szabadok és nagyon demokraták, úgy ideológiailag, mint operatíve, tényleges gátjai voltak a rendszerváltozás utáni magyar kibontakozásnak. Köszönjük, Uram, hogy igazságot tettél, de tehetted volna hamarább! Valójában mi is történt? Egy bizton kikerülhetetlen és várható fejleményre került sor: a süllyedő párt élére nem azok közül raktak vissza valakit, aki a lékekért felel, hanem egy eddig csendes háttérember – Cicero az ilyeneket nevezi homo novusnak –, bizonyos Retkes Attila zenetörténész lett a főnök. Azzal kezdte, hogy pártja nevében bocsánatot kért mindenkitől az elmúlt két évtized következetesen rossz politikájáért, az MSZP-vel kötött koalíciókért, a vidék ignorálásáért és azért, mert „megfeledkeztek a hazaszeretetről”, továbbáazért, mert nem voltak képesek egyként képviselni a hazaszeretetet és a szabadelvűséget. (Pető azonnal le is antiszemitázta szegényt a Magyar Narancsban, példát adva ezzel az autentikus szadeszos kultúrreflexre, amely attól szabadelvű, hogy betegesen eltiporhat minden az övétől eltérő véleményt.) Ezt követően felszólította az SZDSZ-ben ugyan Benjaminnak tekinthető, de pökhendiségben, gátlástalanságban és hataloméhségben felülmúlhatatlan Kókát, hogy mondjon le a frakció vezetéséről, mert az általa vitt politika nem vállalható a jövőben. Na, ekkor robbant a bomba, és a Pető megálmodta röptető szabad madarai – kicsik, nagyok, díszpintyek és dögevők egyként – károgó méltatlankodással kivonultak az oltalmazó fészekaljból. Ugyanis látták, ott már nem terem nekik sem babér, sem biztonság, márpedig ők fenemód hozzászoktak e kettő bőségéhez. Megszólalt Magyar Bálint is, aki – tőle merőben szokatlan módon – tett néhány figyelemre méltó megjegyzést. Ha a népszerűségi listákról már le is szorult ez az élő politikai kövület, szememben még mindig ő vezetné a kártékonysági listát – ha lenne ilyen. A pártlét egyik legnagyobb csapdájáról beszélt: „A rendszerváltás után viszont választani kellett volna az értelmiségi és a politikusi szerep között. (…) És miközben számon kérik az értékvezérelt politizálást, közben állandóan sóvárognak az eredménycentrikus politizálás iránt is.” Nagy igazság, amit mi itt, a MIÉP-nél a kezdetek óta tudunk és ügyelünk: elvi alapvetéseinket soha nem áldoztuk fel a politikai sikeresség oltárán. Igyekeztünk eredményesek lenni, de nem mindenáron. A liberális párt viszont hatalmi alkut kötött – ezt a közbeszédben koalíciónak titulálta – legnagyobb ideológiai ellenfelével. Eladta magát, és most megkapta a számlát. Az SZDSZ agóniája a Kisalföld cikkírójának figyelmét sem kerülhette el, aki – megítélésünk szerint nem túl átgondoltan – a következőkkel zárja írását. „Ekkora sárdobálás, lecsalózás és lehazugolás talán akkor hangzott el utoljára, amikor Csurka István kivált az MDF-ből, s megalakította a MIÉP-et. A kiválások Magyarországon nem sok sikerrel kecsegtetnek, a MIÉP is történelem lett, ahová az SZDSZ is tart. Ne csodálkozzunk azon, hogy Magyarország indulatország, a felforrt agyúak országa. Ha a közélet emberei is, ráadásul valamennyien liberálisok, el tudják veszíteni a fejüket, akkor mit várhatunk, mire számíthatunk az alsóbb régiókban? Illúzióink ne legyenek: a túl sok jót nyugodtan töröljük a lehetséges válaszok sorából.” (2009. júl. 17.) Abban mindenképpen igaza van a Kisalföld munkatársának, hogy hazánkban a politikai kultúra, a vitakészség, a civilizált eszmecsere sok kívánnivalót hagy maga után. Szomorú tény, de nem tragikus, ugyanis olyan ez, mint az úszás vagy a golfozás: gyakorolni kell és menni fog. Abban is igaza van, hogy ezen társadalmi szótértésben elvileg éppen a toleráns liberálisoknak illene élenjárniuk, viszont láthatóan ők a legkevésbé vitaképesek, hiszen még maguk között sem értenek szót. A kolléga úr többi észrevétele viszont felszínes, nem mélyreható elemzésen, sokkal inkább ama bizonyos „felforrt agy” indulatain alapszik. Felfogni nem tudom, hogy milyen politikai vagy társadalmi szimmetriák alapján állítja párba a cikkíró az SZDSZ-t és a MIÉP-et. Semmi, mondom, semmi nem azonos e két párt létrejöttében, történetében, ideológiájában, és jelenében. Ha valaki mégis úgy szeretné feltüntetni, hogy igen, az pontosan a lényeget nem érzékeli, és néhány látványos, de felejthető momentum alapján („sárdobálás”) egyenlőségjelet tesz a kettő közé. Nagy politikai hiba. Miként azon megállapítást sem tudom követni, hogy „a kiválások Magyarországon nem sok sikerrel kecsegtetnek”. Én ennek az ellenkezőjét tapasztalom: Csurka elszánt kiválása az MDF-ből 1993- ban a MIÉP megszületését, a nemzeti radikalizmus példátlan felfutását, népszerűsödését, és 1998–2002 között a törvényhozásba jutását hozta el. A mai társadalmi diskurzus, a közbeszéd szótára – ha nemzeti radikalizmusról van szó – azokat a fogalmakat, eszméket és célokat emlegeti, amiket Csurka István írásaiból szemelgetett, amiket a MIÉP vezetője hozott be, tett legitimmé és máig élővé a köztudatban. Ha ez nem sok siker, akkor mi a siker? Ami pedig a szabad demokraták mostani kiválásait illeti, igenis nemzeti siker, hogy ez a párt végre eltűnik, vagy ha nem, hát megtisztul és elfogadhatóbbá szelídül. De van még valami, ami zavart a cikk vége felé. Miután utal a szerző a liberálisok kiábrándító fejvesztettségére, megkérdezi: „mire számíthatunk az alsóbb régiókban?” Nos, ez több, mint lekezelő, hiszen, ha nem tévedek, idesorolható Magyarországnak úgy a 90 százaléka. Nyilván a Kisalföld publicistája nem hallott róla, hogy 1928 őszén Bethlen István miniszterelnök egy szerencsétlen beszédében kifogásolta „az alsóbb társadalmi rétegek” tudatlanságból fakadó hálátlanságát. A Párizsban tartózkodó Szabó Dezső, miután kezébe jutott a beszéd, mérhetetlen haragra gerjedt és – (Bajcsy-Zsilinszky lapjának vezércikkírója volt akkoriban) – egy olyan gyilkos pamfletben oktatta ki Bethlent az „alsóbb társadalmi rétegek” milyenségéről, hogy hetekig arról beszélt Budapest. Bethlen pedig így került be az irodalomtörténetbe.

„Indulatország” lennénk? Nem hiszem, mert még 1956-ban sem voltunk túlzottan indulatosak. Sőt, szerintem az a baj, hogy nagyon is türelmesek vagyunk. Már-már birkatürelmű ez az alsóbb régió. Mindenesetre nemcsak a politikai kultúra van deficitben a Kárpát-medencében, néha az újságírói kultúra is.

 Szőcs Zoltán