vissza a főoldalra

 2009.06.05. 

Tenyeremből hó hull - Kis esti disputa Székesfehérváron

Még május elején Székesfehérváron, a nagy püspöki házba (képen), annak is a Szent István nevét viselő kultúrházába kis esti disputára hívta meg a város szülöttét, dr. Kovács László orvos igazgatót, a MIÉP elnökhelyettesét és Csurka István írót, a MIÉP elnökét a házigazda, Bobory Zoltán költő, szerkesztő.

A pódium előtt félkörben sok sor kényelmes szék, a pódiumon hárman ülnek: a házigazda és a két vendég. A légkör bensőséges, a környezet elegáns. A beszélgetés nem szokványos, nem része a kampánynak, és nem is direkt politikai. Ámbár ki és elkerülhetetlen a politika, amikor Bobory Zoltán, a moderátor és a két vendég néha e témában is diskurálni kezd. A közönség kulturált és érdeklődő. Az egész beszélgetést, ami jó másfél órás volt, átlengte valami könnyed „cinkosság”. A kérdező és a vendégek láthatóan egy húron pendülnek. A közönség hallhatóan élvezi a beszélgetést. Kovács doktor Székesfehérvárról indult, hogy azután Hódmezővásárhelyre költözzék, ahol a városi kórház főorvosaként, orvos igazgatójaként küszködik a lehetetlenné tett magyar egészségüggyel. Szavait nem a keserűség hatja át, hanem néha-néha a visszafogott indulat. Bírál is, kritizál is, de inkább jó orvosként diagnosztizál.

Csurka hasonlóan. Talán a hely készteti arra, hogy néha humorban fürdeti mondanivalóját. Nem átkozódik, hanem rámutat. Elég az, érti a közönség. Nem címkéz, hanem okfejtései révén megmagyaráz. Közben barátságos, jó szavaknak is jut hely, szóba hozzák Csurka 75-ös számát, a születésnapját. A pódiumon ajándékot váltanak, könyvek cserélnek gazdát, és mindennek a mélyén és a tetején ott van a szándék, a szebb és jobb Magyarország megteremtésének szándéka. Érthető, hogy a közönség hálásan fogadta ezt a rendkívüli kis esti disputát.

Ez alkalommal nem is a két főszereplő – Csurka István és dr. Kovács László – megnyilatkozásáról adnék számot, hanem a házigazda, Bobory Zoltán cselekedeteiről és gondolatairól. Bobory Zoltán és dr. Kovács László hajdanán a gimnáziumban osztálytársak voltak. Csurka István és Bobory Zoltán meg lényegében egy húron pendülnek. Ez volt a közös nevezője a székesfehérvári találkozónak. A találkozó közben a művelődési ház igazgatója, a házigazda megajándékozta a vendégeket saját verseskötetével, ami a Lyukasóra Könyvek között jelent meg 2007-ben, s a Tenyeremből hó hull címet viseli. Azt írja a költő:

„Simogatásra szánnám.

Elárvult madárfiókának.

Tündéreket elővarázsolni,

csillagok felé kapaszkodásra,

kenyeret szelni, és hogy

szelíd farkasok igyanak belőle.”

Szép képek, és nagyon szép költői gondolatok. Az egész találkozót ez a meleg hóhullás lengte körül, ez a jó szándék, ez a tisztaság, meg ez az otthonos hóhullás. Most, 2009 májusában. Nem nehéz kiszámolni, hogy a szakállas Bobory hány esztendős. Kovács doktornak volt osztálytársa, így hát fiatalok, 60 tájékán mozognak. Sokat láttak és sokat tapasztaltak. Bobory Zoltán volt az első magyarhonban, aki emléktúrát szervezett nemzeti létünk nagy temetőjébe, a Don-kanyarhoz. Évekbe tellett neki, amíg végül elképzeléséből valóság lett. Képzeljük el, hogy Magyarországról a 90-es évek elején Bobory Zoltán vezetésével útra kelt 70 túlélő, árva és özvegy, meg egykét újságíró. Végigjárták azt a 200 km-es frontvonalat, ahol magyar katonák lelték halálukat, itt temették el a hősi halottakat. Elindultak Voronyezsnél, és elmentek Márkiig. Ott voltak Urivnál, a pokol helyszínén, Kamenkónál, Kovotojaknál, és emlékeztek. Keresztet az urivi templomdombon állítottak, egy kis, egy méteres keresztet, amit Bobory Zoltán vitt a hátizsákjában a nagy magyar temetőbe. Így volt ez akkor, amikor még nem nagyon volt szokás, de tanácsos sem az egykori szovjet földön az elesett magyar katonákra emlékezni. Aztán másodszor is temetőlátogatásra indultak a magyarok a Don-kanyarhoz. Pákozd mellett, a Mészeg-hegyen emlékkápolnát építettek. Az építkezés lelke Bobory Zoltán volt. Ezt a templomot 1993-ban szentelte fel dr. Takács Nándor székesfehérvári római katolikus megyés püspök. A Mészeg- hegy a magyar zarándokok hegye. Minden évben január 12-én 18 órakor emléktüzet gyújtanak, megemlékeznek a Don mellett porladó fivéreinkről, rokonainkról. Hőseinkre, mártírjainkra a Hősök napján és a Halottak napján irodalmi estekkel és hangversenyekkel emlékeztetnek. Én magam csak egy emlékhangversenyen vehettem részt Székesfehérváron, de a találkozó atmoszférája mélységesen belém ivódott. Csak most eszméltem rá, a napokban, hogy milyen hihetetlenül mélyen és elevenen él az első és a második világháború emléke a magyarokban. Szombaton egy kicsi bodrogközi faluban, annak református templomában emlékeztek az első világháborús áldozatokra és hősökre. Az emléktábla alá a résztvevők babérkoszorúkat helyeztek el, hetet. De az emléktábla alatti asztalon élő virágból csokor halom gyűlt össze, ma is élő virággal emlékeznek a falu és a környék lakói. A Bodrogköz 800 lelkes falujában. Vajon mi hívja oda az embereket az imára? Amikor aztán a templomban felcsendült a 90. zsoltár: „Tebenned bíztunk eleitől fogva”, akkor nézhettem a sok lehajtott, ősz fejű magyart, és az éneklő kislányokat. Hullottak a könnyek, most, ez évben is, csaknem 100 évvel a háború után. Mi tartja fogva az emberi lelkeket? A kérdésre a választ úgyis tudjuk: az eleven emlékezet. Nem igaz hát, hogy e honban az itt élő nép amnéziás. Avatott emberek, hitvalló emberek ébren tartják az emlékezést és táplálják az emléktüzet.

 Mondtam, ajándékot is kaptunk Bobory Zoltántól. Egyik a verseskötete, a másik meg a Vár címet viselő irodalmi és közéleti folyóirat ez évi első száma. Bobory Zoltán a folyóirat felelős szerkesztője. Kiadja a Szent István Művelődési Ház. A Szent István Művelődési Ház gazdája a székesfehérvári római katolikus püspökség, maga Spányi Antal püspök úr. Barátja és gazdája a folyóiratnak. Az emlékezés kötelessége hozta úgy, hogy éppen Nagy Gáspárra, a költőre emlékeztek a periodikában. Csűrös Csilla, egykori rádiós kolléganőm interjút készített Nagy Gáspárral az 56-os versciklusáról. Nagy Gáspár több mint 70 verset írt 56 emlékéről, Nagy Imréről, 1956 szabadsághőseiről. Akkor, amikor a nagy szabadságharc zajlott, Nagy Gáspár éppen 7 éves lehetett. A tartalmas interjú mellett elolvashattuk a kötetben Bobory Zoltán „Az utat, az utat ne engedjétek feledni!” című versét. Mondanom sem kell, a versben az NG maga Nagy Gáspár, NI pedig Nagy Imre. Ez a híres vers visszhangozza Nagy Gáspár Nagy Imréről 1983-ban, a mártír miniszterelnök kivégzésének 25. évfordulójára írt Örök nyár gondolatait és költészetformai megoldásait. Átgondolt sorok Boborytól, miként átgondolt sorok voltak annak idején Nagy Gáspártól is. Szóval lehet úgy is élni értelmiségiként, hogy minden gondolatunk és cselekedetünk az örökkévalóságot szolgálja, a magyar örökkévalóságot. Ezt tette ez az íróember, ez a székesfehérvári Bobory Zoltán, a doni emléklátogatás szervezésével a Tenyeremből hó hull című verseskötetével, és a Vár irodalmi, közéleti folyóirat szerkesztésével, és ezt tette a kedves, nagyon jó hangulatú kis esti disputa összehozásával és műsorvezetésével. Jó volt a társaságában és Székesfehérváron tartózkodni.

Győri Béla