vissza a főoldalra

 2009.06.05. 

Migray József esete a sietős Leninnel

Minden jel arra mutat, hogy a legalapvetőbb emberi jogért, a szólásszabadság védelméért kiállók – (ők azok, akik törvényileg nem korlátoznának semmiféle véleménynyilvánítást, az ún. „gyűlöletbeszédet” sem, mert az vagy igaz, és ezáltal jogosult a nyilvánosságra, vagy hazug, minek következtében úgyis kipukkad) – ügye globális méretekben vesztésre áll. A jelek szerint nem is annyira a politika, hanem a történészek, régészek és egyéb hivatalos ódondászok szaktudományát kezdi szigorú kontroll alá vonni a hatalom – minden hatalom, mindenfelé –, mert rájöttek, hogy ki a múltat uralja, azé a jelen. Kezdetben csak a zsidó holokauszttal kapcsolatosan megfogalmazott óvatos kételyek és kérdések minősültek főben járó bűnnek, de mert az ezen kérdéseket kiiktatni szándékozó hatalom nagyon is eredményesen tudta távoltartani a szkeptikusokat, napjainkra kezd ráébredni a világ, hogy milyen hasznos is tud lenni a nem kívánatos okoskodás, kérdésfeltevés, átértelmezés, újratárgyalás elnémítása a múlt ügyeit illetően. Kérdéseknek helye nincs, mert a válaszok már régen készen vannak! Élen jár a törvényileg behatárolt, szükség esetén szankcionálható történettudományi nézetek elfogadtatása terén a Kreml új elnöki garnitúrája. Szegény Gorbacsov fűnek-fának panaszkodik, hogy az általa már két évtizeddel ezelőtt bevezetett demokratikus szólásszabadság („glasznoszty”) lassan már nyomaiban sincsen meg Oroszországban. És, hogy ne is legyen, azt a Roj Medvegyev utasítására felállított Nariskin-bizottság garantálja: árgus szemmel figyelnek és torolnak meg minden olyan állítást, amely „történelemhamisításként” értelmezendő. Szolzsenyicin hívei mindenesetre örülhetnek, hogy még a glasznosztyos években oroszul is megjelent a Gulág, ugyanis ma már nem jelenhetne meg. A bizottság munkája szigorú, de egyszerű: történelemhamisítás minden olyan tényállítás vagy következtetéslevonás, amely eltér a hivatalos történetírás vonatkozó passzusaitól. Mondok egy érthető példát: a szovjet-orosz történetfelfogás szerint 1945-ben a Vörös Hadsereg Magyarországot felszabadította. Mi, 1989 óta azt mondjuk, hogy megszállta. Na már most, ez, a Nariskin-bizottság szerint történelemhamisítás, amit Oroszországban nem is lehetne publikálni. Sőt – és ez hab a tortán, mert előrelépés a holokauszttagadás büntethetőségét illetően –, ha egy efféle tudománytalan nézeteket hirdető, a Szabadság téri szovjet emlékmű eltávolítását követelő magyar történész vagy publicista Oroszországba téved, ott akár bíróság elé is citálhatják történelemhamisításért! Hoppá, ez egészen új! Legalább annyira ismerős a helyzet, mint amennyire ősi: évezredek óta ezt a szellemi stratégiát folytatja a teológia, csakhogy ott a hivatalosan kanonizált állításokat dogmának nevezik, az ezt őrző tudományágat dogmatikának, módszeres képviseletét pedig skolasztizmusnak. A világ olyan irányba halad, hogy a történészek egyre jobban dogmatikusokká alakulnak át, aki pedig mégsem, azt tekinti majd minden korok, minden nációk éppen kompetens Nariskin-bizottsága eretneknek. Ma Európa leghíresebb történész eretneke David Irving, és Williamson püspök, az USA-é Chomsky professzor, L. LaRouche közgazdász, de legújabban Mearsheimer, Walt, Finkelstein egyetemi tanárok, a Nobel-díjas Joseph Stiglitz közgazdász, M. Scheuer diplomata, és a világhírű író, John Le Carré. (Nem tudom észrevették-e, de a korlátlan szabadság hazájában hamarébb eretnekké nyilváníttatik az, aki gondolkodik.) Nekem valahogy erről az egészről mégsem ők, hanem a rég elfelejtett magyar költő, Migray József (1882-1938) és Lenin elvtárs esete jutott az eszembe. Migray katolikus munkáscsaládban született, kezdetben kőművesként dolgozott, később tanítóként Budapesten és Aradon. Alakja, élete Táncsicsot idézi. 18 éves korában jelent meg első verseskötete, tehetsége figyelmet érdemlő volt. Közben újságíróskodik (Előre) és nyomdai korrektor lesz. A benne élő erős szolidaritás hamar a politikai balra sodorja, de soha nem érzi jól magát az erősen elzsidósodott, törzsi miliőben. Egyetértünk egyik méltatójával: „Migray a tételes szocializmus és a patriarkális élet között hánykolódó, bölcselkedésre hajló lélek. Jelentékeny formaérzéke van.” Könyveit egymás után jelenteti meg a tekintélyes Táltos kiadó. Ég felé törő, fény felé szárnyaló, lelkes költészete erősen emlékeztet Komjáthy Jenő poézisére, mintegy annak folytatása. A Károlyi-féle, majd a kunbélás forradalomban is kompromittálta magát, ezért Horthyék 2 évi börtönre ítélték. Leülte. Szabadulása után a Népszava munkatársa lesz, de 1928-ban súlyos politikai vitái miatt Peyer Károly kizáratja a szocdem pártból. Prófétai alkatát – (gnosztikus, tolsztojánus nézeteket vallott egész életében) – eredendően leginkább a keresztényszocializmus vonzotta, de mert úgy látta, hogy a krisztusi erkölcstant képviselő, „gyakorlati kereszténységet” csakis a nemzeti szocialista eszmék jelentik Magyarországon, abba az irányba orientálódott. 1932-ben megjelenteti A marxizmus csődje című könyvét. Röviden ennyit kell tudni róla, na és még valamit: 1907-ben és 1912-ben, a Budapesten átutazó Lenin nála lakott. Ez a tény ugyan nem volt soha titok – ugyan ki tudta volna akkoriban, hogy az a bizonyos kopaszodó, negyvenes, középmagas orosz minden idők egyik leggaládabb diktátora és gyilkosa lesz néhány éven belül? Akkor lett belőle ügy, amikor 1935. január 6-án a Nemzeti Újság közzétette, hogy lejárt rendőrségi iratok selejtezése közben előkerült a budapesti főkapitányság bejelentő hivatalában az a karton, amelyen 1907 áprilisában bejelentkezik egy bizonyos Vlagyimir Iljics Uljanov, aki 1870-ben született Szimbirszkben, közli, hogy átutazóban érkezett Budapestre, háromnégy nap múlva indul tovább Svájcba, és addig Migray Józsefnél lakik majd. (1912-ben sietősebb volt neki, akkor csak egy éjszakát töltött Migraynál.) Az előkerült hír hallatára az újságírók megrohanták költőt törzshelyén, a Baross kávéházban. Mindenkinek elmondta, igen, igaz, Lenin – aki akkor még nem volt Lenin – nála lakott, de különösebben nem büszke rá, mivel  Szovjetunióból – ami akkor szintén nem volt még – „gyár- és fegyházállamot” csináltak. Migray sosem tagadta, többször megerősítette a hírt: lelkes, fiatal mozgalmárként, Lenin szállásadója volt Budapesten. És ezen a ponton visszatérhetünk a történettudományok és a dogmák szoros rokoni kapcsolatára. Ugyanis soha, sehol, egyetlen létező hivatalos Lenin-biográfia sem említi, hogy a nagy vezér valaha Budapesten járt. A hírről, amivel 1935-ben teli volt a magyar sajtó, semmit sem hallottak a moszkvai Lenin Intézet, Archívum vagy Múzeum fontos elvtársai. És, noha nyílván tudott erről a szakrális eseményről Rákosi is – (ha engedik, boldogan emelt volna bazilikát Lenin szállása fölé) –, Kádár is, ők sem merték a moszkvai elvtársaknál erőltetni ezen eretnek tény létét: ugyanis valami okból Moszkva úgy döntött, hogy Lenin sosem járt Budapesten, és történelemhamisításként, politikai elhajlásként vették volna, ha valaki ennek ellenkezőjét meri állítani, netán bizonyítani. Pedig akkor még nem működött a történelmi igazságot aggódva féltő Nariskin-bizottság. Az öreg Dénes Zsófia egy memoárkötetének ezt a címet adta: Úgy, ahogy volt. Ma már ezt kellene címül írnia: Úgy, ahogy lennie kell. És, hogy mit hadovázott össze a zavaros lelkű Migray, minél hamarébb tessenek elfelejteni, mert még baj lehet belőle.

Szőcs Zoltán