vissza a főoldalra

 2009.06.12. 

Szennyez az emléke is

(Adalékok a Zsolt Béla-jelenséghez)

Néhány éve volt születésének 110., az idén pedig halálának 60. évfordulója, de nagy némaság vette körül e két jeles alkalmat: úgy tűnik, maguk a zsidók is szégyellik Zsolt Bélát, mert minden jobb érzésű ember számára kínos és szalonképtelen mindaz, amit 1945 után – rövid élete utolsó négy évében – a magyar írótársadalom és a magyar nemzeti eszmélkedés ellen elkövetett a hírhedetten rasszista, mert kizárólag zsidó érdekeket, értékeket, és zsidó bosszút hirdető, hetente megjelenő Haladás hasábjain. Zsolt Béla számára a zsidó szellem és entitás mindenek előtt levősége nem valamiféle elfogult alapelv volt – (ami egy amúgy normális értelmiségi sajnálatos túlzásaként is értelmezhető lenne) –, hanem hagymázas rögeszme, amely nem ideológiákon, hanem minden magyar megnyilvánulás zsigeri gyűlöletén és csitíthatatlan indulatokon alapult. Pedig, ha valaki ifjúkori indulásának korszakát elemzi, semmi jelét nem találja a később kiformálódó beteges gyűlölködőnek: örök rejtély, hogy miből lesz a cserebogár.  

Életút

Ahány adatforrás annyi évszám (1895, 1896, 1898), de legvalószínűbb, hogy 1895. január 8-án született Komáromban (Igmándi út 2.) – eredeti családi neve: Steiner – és az ottani bencés főgimnáziumban érettségizett. Gimnazistaként már verselgetett Kis József lapjában, a Hétben. A budapesti tudományegyetem filozófiai fakultását látogatta, miközben „magyar-latin szakos tanárnak készült”. Hegedüs Géza tapintatos megfogalmazásából következik, hogy nyilván nem lett az, csakhogy a Zsolt Béla-típusú személyiségek esetében a legrejtettebb tervet is úgy szokás emlegetni, mint elért eredményt. (Én például valaha orvosnak készültem, de ott hagytam az egyetemet. Ezt a próbálkozásomat kudarcként kezelem. Zsolt Bélát viszont illik úgy tekinteni, mint felkészült, nagy hozzá értésű klasszika filológust, mivel állítólag akart az lenni. Ilyen alapon magam a főorvosi titulusnál nem adom alább.) Részt vett az első világháborúban, megsebesült, egészségi okokból leszerelik, ezután Nagyváradon telepszik le, ahol számos lapban publikált (Nagyváradi Napló, Nagyvárad, Nagyváradi Estilap) illetve 1920-ban szerkeszti a nagyváradi Tavasz folyóiratot. (Ez nem keverendő össze a szintén ekkor megjelenő pozsonyi Tavasz-szal, amelynek munkatársa volt Márai Sándor, Mécs László és Hamvas Béla is.) Csak 1920-ban kerül fel Budapestre – az 1918-19-es események Nagyváradon érik –, itt 1921-től a Világ vezércikkírója, és a Magyar Hírlapban is publikál, 1929-ben saját folyóiratot indít A Toll címen, 1933-tól az Újság munkatársa. A második világháború alatt munkaszolgálatos Ukrajnában, ahol is egy „paraszt keretlegénnyel” – (micsoda halmozása a borzalmaknak) – vitája támad, innentől kezdve pokollá válik az élete. Bajcsy- Zsilinszky Endre közbenjárására hozzák haza, a katonai bíróság lázadásért elítéli (1943), néhány hónapig politikai fogoly a Margit körúti fegyházban, majd Nagyváradra internálják. (Bajcsy-Zsilinszky önzetlen segítségéről 1992-ben azt állapítja meg Szalai Pál, hogy annak motivációja „nem a humánum volt, hanem a nemzeti öncélúság”.) 1944-ben a németek elhurcolják, a bergen-belseni koncentrációs táborba kerül, ám „kalandos úton” Svájcba szökik(?), ahol szanatóriumi kezelésben részesül. Vitathatatlanul atipikus történet. 1945-ben gyógyultan tér haza és nyakig belemerül a demagóg politikába: 1947-ben a Csécsy féle Magyar Radikális Párt országgyűlési képviselője lesz. Nota bene: ez a szélső baloldali, bolsevista párt köszönő viszonyban sincs Bajcsy-Zsilinszky egykori Nemzeti Radikális Pártjával! Meglepő módon ezekben a hónapokban indulatosan kikel a párizsi békeszerződés minket előnytelenül érintő passzusai miatt, és javasolja, hogy a kormány azt ne írja alá. Valami hihetetlen, beteg, elhatalmasodó gyűlölet, a vélt és valós zsidó sérelmek miatti bosszúvágy lett úrrá rajta 1945 után, de már a paranoia szintjén. Nem hagy kétséget afelől, hogy az egész magyar nemzetet fasisztának tekinti, amelynek nagyon komoly átnevelésre van szüksége. Nyilván nagy szimpátiával olvasta Vásárhelyi Miklós dühödt cikkét, hogy a kormány nem ad elég pénzt a fasisztákat átnevelő kényszermunkatáborok létrehozására, így aztán az országban tombolhat a reakció. (Szabad Nép, 1945. okt. 7.). Zsolt Béla világnézete a szó legrosszabb értelmében volt radikális: nem is akar tárgyilagos lenni, kóros indulatok, minden árnyalt ítéletet nélkülöző vádaskodások jellemzik írásait, érthetően több irányból is dühöket korbácsolt fel maga ellen. Még a vele nagyon rokonlélek E. Fehér Pál is kénytelen elismerni: „alig-alig látott különbséget a csendőr és a csendőrök által megvert Veres Péter között.” (Népszabadság, 1995. feb. 7.). Zsolt szemében ez is magyar, az is magyar volt, pontosabban fogalmazva: ez sem zsidó, az sem.

 A legmeglepőbb számomra, hogy az 1945. március 25-én induló Szabad Nép legelső számában, a mindig is a kommunisták véleményét szajkózó Darvas József – nevének leírása nélkül – figyelmezteti őt, nincs az úgy jól, hogy a zsidóság egy része fajvédő szerepet öltött magára és „új keretlegényi magatartással” lép színre. Nem érdeklik a balról jövő figyelmeztetések sem, nem változtat stílusán, de talán, hogy kiengesztelje az új gazdát, a Fehér Könyvben (1945) mélyen benyal Rákosinak: hosszú esszéjében a legnagyobb magyar történelmi alakok közé emeli, sőt siet azt is kijelenteni, hogy „Rákosi Mátyás minden csak nem demagóg.” (Nem áll tőle távol az effajta hízelgés, mert, amikor annak volt ideje, a ’30-as években dicsérő tanulmányt zengett Bethlenről, sőt Gömbösről is.) Most viszont mindenbe beleszól, és mindenütt fasisztákat leplez le. Oda hat, hogy az Írószövetség mellőzésével a minisztérium törölt egy csomó reakciós írót az ösztöndíjasok sorából. Közöttük találjuk Szitnyai Zoltánt, Liszt Nándort, Dövényi- Nagy Lajost, Marschalkó Lajost vagy Erdélyi Józsefet is. Erről így nyilatkozott: „Zsolt Béla szerint a listán olyanok is vannak, akiket Magyarországon legalábbis karanténba kellene utalni, de a külföldön például már nem is élnének ezek a jobboldalt és a németeket kiszolgált emberek.” (Megjelent: Kossuth Népe, 1945. aug. 28.) 1947 decemberében üdvözli az „új hazát”, de kijelenti: ő maga nem tervezi, hogy Izraelbe költözzön. Közszereplése, nem morálisan vagy jogilag, kizárólag politikailag, taktikailag egyre kínosabb lett mindenkinek, kérdés, hogy meddig tartott volna ki Rákosi türelme vele szemben, hiszen jól tudjuk, hogy Sztalin rossz szemmel nézte a zsidóság magyarországi regnálását, sőt a Moszkvából hazatért vezetői négyes fogat zsidó mivoltát is. A sors aztán mindent megoldott: Zsolt 1949. február 6-án, 54 évesen meghalt Budapesten. Váratlan halálának okáról, körülményeiről semmit sem tudok. Az utolsó cikk, amit írt és publikált néhány nappal korábban, a szovjet koncepciós perek ügyészeinek stílusában az évek óta börtönben lévő, sokszorosan megkínzott Mindszenty bíboros példás megbüntetését követeli a bíróságtól. Sírja a Kozma utcai zsidó temetőben található.  

Életmű

Első verses kötete 1915-ben jelent meg (Zsolt Béla verses könyve), a második Nagyváradon 1921-ben (Hiába minden), a harmadik (Igaz könyv) már Budapesten 1923-ban, ezt követi az 1925-ös Vadvizek. Ezeken kívül tucatnyi regényt – Lohengrin bukása (1918), Házassággal végződik (1926), Budapesti fiatalember (1927), Gerson úr és neje (1930), Bellegarde (1932), A királynő családja (1932), Kínos ügy (1935), Polgári házasság (novellák,1935), A Wesselényi-utcai összeesküvés (1936), A dunaparti nő (1936), Kakasviadal (1939), Napraforgó (1943), Kilenc koffer (1947) –, illetve féltucat színművet írt – Forgószél (1919), Anna hazajött (1920), Erzsébetváros (1928), 15000 pengő jutalom (1930), Oktogon (1932), A párizsi vonat (1934), A virányi válóper (1936), Nemzeti drogéria (1947). Kivétel nélkül csakis kiábrándult, fanyar, szenvedő és szenvelgő, asszimilálódni akaró vagy nem akaró, de asszimilációra egyként képtelen magyar zsidók sorsábrázolásával foglalkozik. Még az életműért rajongó Hegedüs Géza is kénytelen belátni: „Nincs ezekben az érdekes történetekben egyetlen vonzó alak sem.” Nyugodtan kijelenthetjük, hogy regényei és színdarabjai felejthetőek, jelentéktelenek. Ami irodalmi munkásságából időtállónak minősíthető, az ifjúkori lírája – (kiemelném a halott Adyt merészen megszólító (A rend földjén), és a két háború közötti életérzést töményen visszaadó (Csárda Európa országútján), vitathatatlanul jól megírt verseket. Ezzel együtt le kell szögeznem: Zsolt Béla életművének lényegét és legnyomósabb elemét a politikai publicisztika teszi ki. Ezeknek nagyobbik része máig nem került kötetbe, bár az 1942-ben megjelent, naplószerű Tanulságok, reménységek tekinthető ilyennek, miképpen az 1992-ben kiadott cikkgyűjtemény is (A végzetes toll).  

Kortársak között

Ady Endrének Zsolttal a világon semmiféle kapcsolata nem volt, mégis nagyon árulkodó a kettejük szívélyes szakmai viszonyának mítoszát kiépíteni akaró erőfeszítés. A Zsoltért rajongó Hegedüs Géza addig megy baráti elfogultságában, hogy A magyar irodalom arcképcsarnokában kijelenti: az ifjú Zsolt Bélát, „mint költőt, a kezdetek kezdetén elismerte Ady”. Kétségtelen, az irodalomtudományban könnyű lódítani, handabandázni, de azért ekkorát még ott sem lehet. Ha csupán egyetlen pillantást vet a naptárra a professzor úr, maga is belátta volna, hogy állítása nehezen hihető. Tudjuk, hogy Zsolt Béla 17 évvel volt fiatalabb, a nagy beteg Ady pedig élete utolsó, zilált esztendejében már aligha olvasott kezdőket. Zsolt Béla pályaíve, neve és ismertsége Ady halála után erősödött fel. Kizártnak veszem, hogy gimnazista kori zsengéit – ha eljutottak hozzá egyáltalán – Ady különösebben értékelte, „elismerte” volna. Ugyan már mit kellett volna elismernie Adynak az egyetemista korú ifjú költő opuszaiban? De azt is tudjuk, hogy Zsolt Béla életében először – és utoljára – 1918. július 4-én találkozott Adyval a csucsai kastélyban. Ez már a frontról való visszatérés, és a nagyváradi újságíróskodás kezdetének időszaka. Fehér Dezső volt a főszerkesztője, őt kísérhette el. nyilván kikönyörögte – Csucsára, és a lassan haldokló Ady – aki félév múlva már nem élt –, talán azt sem tudta, hogy ő ott van, vagy hogy ki ő egyáltalán. Viszont szerzőjére nézve több mint figyelemre méltó, egyenesen árulkodó az a néhány oldal, amelyen Zsolt beszámol a csucsai vizitről. Ugyanis ezen beszámoló 1942-ben, vagyis a látogatás után 24 évvel kapja meg végső formáját (Tanulságok és reménységek), és az a 24 év alaposan megváltoztatta az Adynál tisztelgő ifjú költő egykori értékrendjét. Zsolt emlékeiben Ady egy delirium tremens határán tántorgó, agresszív és gátlástalan antiszemita kötekedő, aki, miután ránéz a szobába belépő Zsolt Bélára, akit életében nem látott – de akit Hegedüs szerint maximálisan „elismert” –, ezt a kérdést teszi fel köszönés helyett: – Zsidó vagy? De ott tartózkodásuk egész ideje alatt Ady, ha megszólalt csakis zsidózott, mint egy esze ment, más témája nem volt. Zsolt érzékelteti velünk, hogy kezdetben Ady azért volt ilyen kirekesztő, mert még nem ivott eleget, később azért, mert már túl sokat. (Hiába na, ilyenek a gójok.) Egy biztos: tizenegy évre rá Zsolt Béla példásan megbünteti az őt lezsidózó Adyt, amikor 1929 nyarán folyóiratában elindítja az „Ady-revízióként” elhíresült irodalmi vitát a tíz éve halott költő helyéről és értékéről, és ennek keretében 1929. július 14- én helyt ad Kosztolányi – nyilván A Toll által megrendelt és ösztönzött – minősíthetetlenül aljas, féltékeny, sárral dobálódzó, szobordöntögető, Adyt diszkreditálni próbáló esszéjének (Az írástudatlanok árulása. Különvélemény Ady Endréről). Ez a gyalázatos kirohanás egyetlen magyar folyóiratban sem jelenhetett volna meg, szerencsére Zsolt Béla és A Toll Kosztolányi rendelkezésére állt. (Hogy mit szólt ehhez a példátlan áruláshoz Osvát, aki ezen a nyáron még élt, és a Nyugat fő munkatársai között tartotta nyilván Kosztolányit, az maradjon az ő titka.) Kosztolányi 1923-ban a Nyugat hasábjain – nem egészen ok nélkül – lelkesedik az új Zsolt versekért (Igaz könyv), mert azokból örök „emberi és magyar” értékeket vél kihallani. Ha csak tíz évvel tovább élt volna szegény Kosztolányi, szembesülhetett volna Zsolt „emberi és magyar” elkötelezettségével, bár nem biztos, hogy szabadlábon tehette volna ezt. De talán még az örök naiv „bús férfiban” is megszólalt valami vészcsengő, mert figyelmeztet rá: a puszta szakmai és formai elvárások teljesítése kevés a hiteles alkotás létrejöttéhez, ahhoz ugyanis „erkölcsi fedezet és lelki végzetszerűség” is kell. Nem mondja ki, hogy ez Zsoltból hiányzik, de lebegteti. Szomorú, hogy önmagára nem vonatkoztatta ezt, és néhány évre rá, éppen Zsolt ösztönzésére neki támadt Adynak. Németh László az induló Tanú (1932. szept.) kritikai rovatában A királynő családja című zsidó családtörténet kapcsán elemzi Zsoltot: „E regényt a jó regénytől az elmaradt művészi metamorfózis választja el: nem varázsolta el a fölszedett elemeket. A regénynek van szerkezete, de nincs belső szervülése.” Ugyanakkor elismeri, hogy Zsolt rendelkezik mindazon ismeretekkel, ötletekkel, stílussal, ami a jó regény létrejöttének feltételei. Illyés Gyula egészen biztosan ismerte Zsolt Béla nevét, mivel az egy cikkében példátlanul flegma logikai sorral vélte bizonyítani Illyés antiszemita mivoltát. Zsolt három lépésben oldotta meg a feladatot:

1.) Illyés Gyula a népi irodalom kapcsán a parasztság helyzetének javításán fáradozik. 2.) A parasztság Magyarországon túlnyomórészt magyar, tehát Illyés fajtájával foglalkozik. 3.) Ezzel egy másik fajtát, nevesen a zsidóságot mellőzi és támadja, tehát Illyés antiszemita. (Magyar Hírlap, 1934. jún. 3.). Egyenesen briliáns logika! Komlós Aladár többet dorgálja, mint dicséri őt abban a Szép Szó-beli kritikában (1936), amelyben Zsolt Béla „zsidó meghasonlottságát” elemzi: „Zsolt szemlélete egy kamaszé, aki még férfi korában is meg van sértődve, mert valaha irgalmatlanul kiábrándították…. Zsolt az első, aki keresztények helyett, ha szabad e szóval élnem, „gój”-okat rajzol. S még annyi udvariasság sincs benne, hogy mint ez szokás, „gójait” sváboknak mondaná.” Komlós rámutat Zsolt Béla regényeinek fullasztó mivoltára: „Az ő selejtes kispolgárairól csupa hitványság derül ki.” Tisztelet Komlósnak, ugyanis talán ő az egyetlen, aki már akkor, a harmincas évek közepén ráérzett arra az irodalommal össze nem egyeztethető, indulatos légkörre, ami írónk 1945 utáni szerepléseit jellemzi majd: „Szeretem is Zsolt elszánt igazságszeretetét, kemény szókimondását s nemreszkető vonalait. Mégis félek, módszerét még az író nagyszerű megfigyelőképessége sem menti meg…” Számomra nem meglepőek Komlós Aladár fenntartásai a zsidóságába egyre jobban bele szűkülő Zsolt világnézetével kapcsolatban, ugyanis a szintén zsidó Komlós ezzel az elegáns – és Zsolt számára nyilván elfogadhatatlan, mert megérthetetlen – mondattal foglalta össze egy alkalommal saját önképét: „Zsidó a vérem, magyar a bőröm és ember vagyok.” Szabó Dezső a ’20-as években felfigyelt a fiatal íróra, sőt egy nyilatkozatában a három legtehetségesebb fiatal között nevezte meg: Gulácsy Irén és Mécs László mellett (Nagyvárad, 1926. okt.3.). Ezt Zsolt azzal hálálja meg, hogy 1937. okt. 10-én az Újságban kifejti, hogy lényegében az egész magyar közélet fasizálódásáért Szabó Dezső az egyszemélyi felelős. Ez a felvetés akkor még nem volt veszélyes, inkább mosolyogtató. Ha szegény Szabó Dezső nem hal meg időben – az alább közölt repertórium ismeretében elképzelhetjük, miféle útszéli támadásokat, vádaskodásokat rendezett volna ellene a Haladás. (Két gyalázkodással megúszta, mivel már nem élt, és a bosszú igazából csak az élőkön volt kéjes Zsolt Bélának.) Radnóti hallomásból ismerte, de taszítónak találta és tartott tőle. A fiatal Szabó Lőrinc, aki harminc év múltán a Haladás első számú célpontjainak egyike lesz, naplójában baráti lelkesedéssel emlegeti őt, mint költőtársat. Szegény, ha sejtette volna, hogy olyan támadások fogják érni Zsolt Béla és lapja által, melyek miatt az élete is veszélybe kerül, és bujkálnia kell majd vidéken, mint egy szökött fegyencnek. Veres Péter bölcs lényeglátással a zsidó honfoglalás rejtett erőit vélte látni mögötte. Schöpflin Aladár nem tekintette kiemelkedő jelenségnek: „Bródy Sándor és Kóbor Tamás vonalát folytatja Zsolt Béla”. Várkonyi Nándor megemlíti A modern magyar irodalomban: „Passzív, majdnem egészségtelen lélek, mint például regényének főalakja is; szuggesztivitása csak a költői kifejezés külső eszközeit hatja át; a hatékony és kielégítő, föltétlen cselekvésre képtelen s a látszatmozgásban éli ki magát.”

 A fényes tollú író és a Haladás

Az a szellemiség, amit Zsolt Béla valójában képviselt, csak élete utolsó négy évében, „a felszabadulás után” tudott kibontakozni a maga korláttalan teljességében. A rámenős, erőszakos Zsolt már a kezdetek kezdetén kiszorította a hozzá képest csendes, arisztokratikus, de bizonytalan, óvatoskodó Csécsy Imrét úgy a Magyar Radikális Párt, mint a párt lapjaként induló Haladás című hetilap vezetéséből. Így aztán az 1945 októberében induló Haladásnak csak november 30-ig volt Csécsy a főszerkesztője, innentől Zsolt Béla vette át a kapitányi posztot. Íme néhány jeles név munkatársi gárdájából: Rónai Mihály András, Bóka László, Faragó László, Antal Gábor, Fenyő Miksa, Gyárfás Miklós, Fedor Ágnes, Kósa László, Márkus László, Komlós Aladár. (Ez utóbbi nevet meglepve és értetlenkedve írtam a sor végére, mert kilóg onnan.) A lap valami kevéssel túlélte Zsoltot: 1950. júniusában megszűnt. Jobb is ez így, hiszen „a fényes tollú Zsolt Béla” nélkül – (Rónai Mihály András aposztrofálta őt így) – már amúgy sem lehetett az igazi. Hogy milyen volt az igazi Haladás? Pontosan olyan, mint azok a haladók, akik írták és akiknek írták: az uralkodó hang a zsidóság sérelmeinek napirenden tartása, a bosszú és elégtétel követelés volt. Kérlelhetetlen hangon, minden európaiságot és jogállamiságot semmibe véve támadta a népi írókat, árnyaltságot, disztinkciót nem ismerve lefasisztázott és leháborúsbűnösözött, esetenként menekülésre vagy félelemre kényszerített minden olyan – nem zsidó – magyar írót és művészt, aki már 1945-ben nem lépett be a szerveződő baloldal valamelyik pártjába. Az alábbiakban, a teljesség igénye nélkül, lapozzunk bele a Haladás 1945-47 közötti számaiba, és tekintsük át, hogy Zsolt fényes, valamint munkatársainak kevésbé fényes, de ugyanolyan gyilkos tolla kiket vett célba a nemzeti kultúra óriásai közül, kik voltak útban nekik, kiket tekintettek főveszélynek:

1945. dec. 1. 2. old.: Márai naplójának pocskondiázása. 2. old.: Támadás Kodolányi és Szabó Lőrinc ellen. 5. old.: Támadás Veres Péter ellen. 1945.dec. 8. 4. old.:Támadás Kodolányi ellen. (Szellemi bénaság, vagy fasiszta fürgeség?) 5. old.: Támadás Nyirő József ellen. 1945. dec. 22. 2.old.: Támadás Kodolányi és Németh László ellen. (Cím: Kinevezték az Országos Szabad Művelődési Tanács tagjait) „Németh László – mi még emlékezünk – megírta kedves tanárjáról Pintér Jenőről, hogy ők ketten találták fel az antiszemitizmust, és ők ketten – már mint Németh László és Pintér Jenő – már akkor is büszkén és tudatosan antiszemiták voltak, amikor a magyarság még az 1918-as demokrácia fertőjében fetrengett. Hja persze ezt egy-két év előtt írta, ma már bizonyára ő is máskép ír. De hogy hogyan osztogat tanácsokat az országos szabad művelődést illetőleg, azt még nem tudjuk. Vagy talán az olyan tanács lesz, ami a félfasiszta írókat csempészi vissza a magyar országos szabad művelődésbe?”

6. old.: Támadás Márai ellen. 1946. jan. 5. 1. old.: Támadás Veres Péter ellen. (Vezércikk) 2. old.: Támadás Veres Péter ellen (Maradás rovat) 1946. jan. 12. 4.old.: Támadás Cs. Szabó László ellen. 1946. jan. 31. 8. old.: Támadás Veres Péter ellen. 1946. már. 21. 1. old.: Támadás Veres Péter ellen. (Vezércikk) 6. old.: Támadás Németh László ellen. (Rónai Mihály András: Németh László új szezonja elé): „Egy ország kis híján hamvába holt, s a hamuból és üszökből megélemedett egy sápadt és szorgalmas kis főnix: Németh László… kinek steril spekulációi a feledhetetlen „mélymagyar-hígmagyar” elmélet emelkedett halandzsájában váltak menthetetlenül kéjgázzá, előadást hirdet ismét… …nem kerülne különös fáradtságomba, ha kétségbeejtően művelt és betegesen grafomán „életművén” végigmenve, klinikai demonstrációt tartanék, – nem is arról a nehezen kihámozható valamiről, amit mond, hanem arról, ahogy mondja: arról, ahogy nem szabad… …Fontosnak azonban csak hatása fontos. Juventutem cor rumpere – ezt a munkát az utóbbi évtizedben senki sem végezte oly sikerrel, mint ő, akinek műfajteremtő, henye gondolatokkal, tetszetős stílusban játszadozó nyegle „esszéizmusa” végzetes időkben s rossz csillag alatt, tehát végzetes következményekkel találkozott egy módszeresen tudománytalanul nevelt… ifjúság tudattalanságával… … az már bizony baj, hogyha Magyarország ezentúl is megmarad olyan Mucsának, ahol ez a műveltség, ez a nívó, ez a jövendőre szóló útmutatás… ha nem veszik észre, hogy a népből nemzet, nemzetből nép, magyarból mélymagyar és így tovább – a szellemi olcsójánosságnak ez a városi zsebtükörfoncsora sehol a világon nem kelendő, csak íme nálunk…”

8. old.: Támadás Veres Péter ellen. 1946. már. 28. 3. old.: Támadás Veres Péter ellen. 4. old.: Támadás Veres Péter ellen. 1946. ápr. 3. 6. old.: Tajtékzó támadás Féja Géza ellen. (Írta: Fedor Ágnes) 1946. ápr. 11. 6.old.: Támadás Német László ellen. (Cím: Egy cinkosság felmondása. Írta: Rónai Mihály András): „Nevezzék mások, jóhiszemű és taktikus elvtársaim bárminek: a természetellenes, a morálisan igazolhatatlan… szövetséget, melyet azokkal az organikusan antidemokratikus erőkkel kötöttek, amelyekhez… többek között Németh László is odatartozik…. …a felszabadulás után döbbenten s bizalmatlanul figyeltem, mint bukkan fel rendre egymásután hol Sinka, hol Németh László, hol Kodolányi.” 1946. ápr. 20. 2. old: Támadás Veres Péter ellen. 8. old.:Legyintés Zelk Zoltán felé, mert védte Németh Lászlót – ugyanis az a vészkorszakban bújtatta őt. (Írta: Rónai Mihály András) 1946. ápr. 25. 1. old.: Támadás Veres Péter ellen. (Fenyő Miksa vezércikke) 7. old.: Támadás Szabó Lőrinc ellen. (Írta: Faragó László) 1946. jún. 13. 7. old.: Támadás Féja Géza ellen. 1946. jún. 19. 5. old.: Támadás Németh László, Kodolányi és Sinka ellen. (Cím: Magyar állami írók?, Írta: Kósa János): „Manapság az a helyzet, hogy néhány félfasiszta írónktól, Németh Lászlótól, Kodolányi Jánostól, Sinka Istvántól vagy Féja Gézától eltekintve, írói mivoltából senki meg nem élhet.” 1946. júl. 4. 3. old.: Támadás Németh László ellen. (Cím: Köteleznek Debrecen ősi hagyományai): „Az Író-kongresszus kiáltványáról nem sokat tudunk… A főtéma, melyről legalább két óra hosszat vitáztak, az volt, szabad-e Németh Lászlónak írni, vagy sem. Veres Péter volt az „igen”, Lukács György a „nem”-párt vezére. 1946. júl. 11. 8. old.: Támadás Szabó Dezső ellen. (Cím: Mauzóleumot a felbujtónak?) 1946. júl. 25. 5. old.: Össztámadás a népi írók ellen. (Bóka László) 1946. aug. 15. 10. old.: Támadás Németh László ellen. (Cím: Németh László visszatér. Írta: Árgus. Az álnév mögött valószínűleg Barta Lajos rejtőzködik.): „…nevét azok közt emlegették, akik nálunk előkészítették a fasizmus úttörésének lehetőséget… A magyar pedagógia történetében példa nélkül való, hogy tanári diplomával nem rendelkező embert beengedjenek a középiskolába.” 1946. aug. 22. 1. old.: Aljas támadás Illyés Gyula ellen. (Zsolt vezércikke) 1946. aug. 29. 6. old.: Támadás Veres Péter és Illyés Gyula ellen. 1946. okt. 3. 1. old.: Támadás Veres Péter ellen. (Zsolt vezércikke) 1946. okt.10. 11. old.: Támadás Hamvas Béka ellen. (Írta: Antal Gábor). 1946. okt. 24. 1. old.: Támadás Keresztury Dezső ellen. (Zsolt vezércikke) 3. old.: Támadás Veres Péter ellen. 1946. nov. 7. 5. old.: Támadás Keresztury Dezső ellen. 1946.nov.14. 1. old.: Támadás Szabó Dezső ellen. (Vezércikk) 1946. nov. 21. 3. old.: Támadás Illyés, Szabó Lőrinc, Németh László és Kodolányi ellen. (Cím: Korok és emberek. Írta: Faragó László.): „Csodálkozás nélkül, de némi gúnnyal állapíthatjuk meg, hogy irodalmunkat megint Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Németh László és Kodolányi János reprezentálja.” 1947. jan. 2. 1. old.: Támadás Németh László, Szabó Lőrinc és Kodolányi ellen. (Cím: Kétféle cenzúra. Írta: Bóka László.) 1947. jan. 9. 3. old.: Támadás Veres Péter és Keresztury ellen. 1947. jan. 23. 1. old.: Támadás Veres Péter ellen (Vezércikk) 2. old.: Támadás Veres Péter ellen. 6. old.: Támadás Veres Péter, Kodolányi és Sinka ellen. (Cím: Csőd előtt áll a „Független Ifjúság”.) 1947. jan.30. 1. old.: Támadás Veres Péter ellen. (Vezércikk) 5. old.: Támadás Németh László ellen. (Cím: A megdicsőült író. Írta: Bóka László.): „Jóhiszeműen, mert tájékozatlanul, de a mindenben jártasság naiv hitével terjesztette a zűrzavart… Ne Németh Lászlót hibáztassuk, hanem azokat, akik az után indultak, aki saját, zavaros önmagát kínálta mértékül.”

1947. feb. 6. 4. old.: Támadás Illyés és Cs.Szabó ellen. 1947. feb. 27. 3. old.: Támadás Szabó Pál ellen (Írta: Bóka László.) 1947. ápr. 10. 1. old.: Támadás Németh László és Illyés ellen. (Zsolt vezércikke.): „Lemészárolt apákat és nagyapákat, sőt a falhoz csapdosott unokákat sértenénk meg, ha rehabilitálnánk őket!” „Illyés és Németh László a magyar demokrácia és a magyar szellem legfeketébb napjaira emlékeztetnek.” 6. old.: Támadás Németh László ellen. 1947. ápr. 17. 5.old.: Támadás Veres Péter ellen. (Írta: Kiss Dezső.) 1947.máj. 8. 11.old.: Támadás Féja Géza ellen. (Írta: Rónai Mihály András.) 1947. máj. 15. 3. old.: Erdélyi József perét üdvözlik. 1947. jún. 12. 8.old.: Támadás Sinka István ellen. (Írta: Márkus László.) 1947. okt. 2. 9.old.: Támadás Veres Péter honvédelmi miniszter ellen.

 A törzsi gyűlölködés nagymestere

A fenti, alig két évet átfogó Haladás repertórium – (ma már nagyon nehéz hozzájutni ezekhez a bűnös, fasisztoid, uszító sajtótermékekhez) – tartalmát számokban fejezzük ki, az legalább olyan árulkodó, mint a politikai vagy morális elemzés. Mindösszesen 16 népi-nemzeti írót támadott meg a Haladás 1945 decembere és 1947 októbere között az alábbi gyakorisággal: Veres Pétert 20, Németh Lászlót 12, Kodolányi Jánost 7, Illyés Gyulát 6 cikkben, Szabó Lőrincet, Sinka Istvánt, Keresztury Dezsőt, Féja Gézát 3-3 cikkben, Szabó Dezsőt, Márai Sándort, Cs. Szabó Lászlót 2-2 cikkben, Nyírő Józsefet, Zelk Zoltánt, Hamvas Bélát, Szabó Pált, Erdélyi Józsefet 1-1 cikkben támadja meg, kivétel nélkül útszéli, gyalázatos stílusban. Közülük egyedül Zelk volt zsidó, de ő csak áttételesen kapott egy baráti legyintést, mert védelmébe merte venni Németh Lászlót, így valójában Némethet püfölték akkor is, amikor Zelket szidták. Nagyon árulkodó, hogy ki volt az első négy célszemély: Veres, Németh, Kodolányi, Illyés. Vagyis a magyar parasztság sorsáért leginkább aggódók. Veres Pétert olyan ószövetségi dühvel támadta Zsolt, hogy egy lapszámon belül akár három vagdalkozás is helyet kapott ellene. Ez a kampány még akkor is folytatódott, miután honvédelmi miniszter lett Veres. Jól érzékelhető, hogy Zsolt parttalan, féket nem ismerő gyűlölködése nem csupán ideológiailag vagy etikailag, tehát minőségileg volt minden mértéket felrúgó, de megjelenési gyakoriságban, azaz mennyiségileg is. És a Haladást főszerkesztő Zsolt Béla véleményhatékonysága abban a korban felért egy halálos ítélettel. (Emlékeztetnék a lap rágalmai miatt vidéken bujkáló Szabó Lőrinc félelmeire.) Volt egyszer egy Zsolt Béla, aki ma már hála Istennek nincs. Ha bárki másról lenne szó, keresztényi alázattal azt mondanám, nyugodjék békében. Esetében erre nem vagyok hajlandó. Kártékony, veszélyes, nemzetgyilkoló paranoiás volt, amíg élt, s nyilván az is marad – műveinek tükrében. Magam sem értem, miért foglalkoztam vele ennyit, hiszen szennyezi a lelket az emléke is, mégpedig jobban, mint a hajdani Sztalinváros füstöt okádó kéményei szennyezték egykoron az eget.

Szőcs Zoltán

(Megjelent a Havi Magyar Fórum 2009. májusi számában.)