Függetlenség

2009.06.12.

Omló egek alatt - Sütő András esszéi és naplója

A közönség, ha Sütő András nevét hallja, a kiváló székely író színműveire emlékezik. A többség számára: Egy lócsiszár vasárnapja, Káin és Ábel, Csillag a máglyán, Advent a Hargitán, A szuzai menyegző és más darabjai jelentettek felejthetetlen színházi estéket, vagy maradandó olvasmányélményeket. Prózai írásait kevesebben ismerik. Érdemes ezeket a vallomásokat tanulmányozni. Tudniillik így kapunk hiteles tájékoztatás arról, hogyan élt Sütő András kisebbségben? Milyen kemény harcot vívott a magyar iskolák fennmaradásáért, a magyar kultúra ápolásáért? A legreménytelenebb helyzetekben is hogyan igyekezett kiutat találni? Kik voltak harcostársai, barátai, ellenségei? E cikkben erre és ehhez hasonló kérdésekre kerestem a választ. Úgy véltem, hogy tetteivel, cselekedeteivel egy örökre harcra kész, szenvedélyes, vitatkozó érveit bátran hangoztató író, politikus lép elénk a küzdőporondra. Anyám könnyű álmot ígér, Sütő András eme első naplóját folytatásokban az Igaz szó közölte, majd 1970-ben a Kriterion adta ki. A történetek a harmincas években Pusztakamaráson indultak és 1954-ben ott is fejeződtek be. Édesanyja bíztatta újságíró fiát: „Írhatnál rólunk valami könyvet… Fontos, hogy igaz legyen… Ó, nem vigasztalónak, hanem tanúságképpen egyről és másról, ami megesett velünk.

– Ez nekem is gondom, adtam meg magam.

– Hallgass arra a gondodra, és álmod könnyebb lesz! Nézz körül az udvaron, aztán a faluban, és szólj rólunk.”

Sütő András életútja, tanulmányai és újságírói tevékenysége miatt otthonról elkanyarodott, de újból és újból szünidőben, szabadság alatt vissza-visszatért szülőföldjére, Pusztakamarásra. Sütő András 1927-ben született. 1940-től a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban tanult. 1945-től a kolozsvári Móricz Zsigmond Kollégium tagja lett, egyúttal a Világosság külső munkatársaként dolgozott. 1948-tól rövidesen a Falvak Népek szerkesztője, később, 1950-54 között az Igaz szó szerkesztőjeként tevékenykedett. Sütő András elemi iskoláit Pusztakamaráson végezte, ahogy Anyám könnyű álmot ígér naplójában megjegyezte: „A palatáblára rótt első betűk, szavak után izgalmas titkok beavatottjának éreztem magam.” Az írni-olvasni tudás elsajátítását követően kedvenc könyvét, Arany János Toldiját lapozgatta, és részesésé vált a főhős izgalmas kalandjainak. A nótaénekléssel sem volt baj. Nyáron a vasárnapi iskola mozgalom keretében Éva tanító kisasszony népdalokat tanított. Vidáman összeölelkezve a gyermeksereg fújta a Csitári hegyek alatt régen leesett a hó-t. Éva kisasszony találós kérdésekkel, balladákkal, Bartók-Kodály gyermekdalaival szórakoztatta tanítványait. „Más esztendőkben nem jött vissza Éva kisasszony, Bartóknak, Kodálynak ez volt az egyetlen látogatása Pusztakamaráson. Éva kisasszony dalai – azért hacsak részben is – megmaradtak, mint az évelő növények.” Apja mindenhez értett, valóságos ezermester volt. Igen, volt napszámos, kocsimosó, sofőrkísérő, uradalmi gépész, alkalmi munkás, földművelő, méhészkedett is. Négy gyereket nevelt. Foglalkozásukra nézve az egyik villanyszerelő, a másik újságíró, a harmadik tanító lett, a negyedik otthon tevékenykedett. Sütő szüleinek kis háza egykor jobbágyporta lehetett, ehhez tartozott a nyári konyha, istálló egyetlen tehénkével. Tenyérnyi udvarban állt a gémeskút és egy hűséges kutya vigyázott gazdáira. Érdekes eseteket, történeteken sorakoztatott fel Sütő naplójában, játékosan, anekdotaszerűen. 1945 nyarán az egyik hétvégén Sütő András különös látogatóval találkozott szülei otthonában. Egy volt báró jelent meg náluk. A bárónak apja valami festményt hagyott megőrzésre padlásukon, ezért jött el ő most a képért. A fiatal báró jelenleg egy útépítő vállalatnál dolgozott. Bár gépekről, munkaviszonyokról beszélgettek, a megszólítást szüleivel együtt kerülték. Se méltóságos, se elvtárs, csak annyi, hogy tetszik tudni. A báró úr látogatása csak nem ment ki a fejükből. Ahány földesúr volt a faluban, mind szóba került. Apja felsorolta, melyik hol tartózkodik, milyen szakmát űz, melyiknek halt meg az anyósa, felsége, hogy szolgál az egészsége? „Mondják, hogy az egyik répafelelős és tanítónőt vett feleségül. A másik géplakatos Kolozsváron, de annak meghalt a nagybátyja. A harmadik bőrszakmában tevékenykedik, a negyedik agronómus, az ötödik piaci talicskás.” Szenzációs eseménynek számított, hogy a faluba bevezették a villanyt. Sütő András szüleit megajándékozta egy rádióval. Reggel bekapcsolták a készüléket. „-Hé, te, magyarul beszél! – Áll meg apám a konyhában. Visszaül, hogy meghallgassa a mezőgazdasági tanácsadót. – Honnan mondják ezt fiam? – Hát a stúdióból. – Érdekes lehet. A pillangós növények után a termelési hírek következnek. Egy bronzhangú bemondó közli velünk, hogy a madarasiak felrakták a hófogókat és áttérnek a kézi szatyorfonásra. Ezt is megtudtuk, mondja apám aludttejet kanalazgatva. Aztán kilép az udvarra, megköti a kutyát. Mire visszatér, vége a műsornak. A bronzhangú figyelmeztet, hogy későbben egy-egy félórára újból jelentkeznek.” Apja a háború után Ludas község határában egy leégett cséplőgép acélvázát találta meg. Otthon pótolta a hiányzó alkatrészeket. Alig készült el vele, mikor – mint cséplőgép tulajdonos – felkerült a kuláklistára. Az állami gazdaság vezetője Sütő szüleit azonnal kiköltöztette a házukból. Az istállóban kaptak átmeneti szállást. Bukarestből bizottság szállt ki a helyszínre – kérvényük nyomán – megsemmisítették a törvénytelen határozatot. A szülő vissza tudtak térni lakásukba, Sütő apja az állami gazdaságban kapott munkát. Az író kuláknak nyilvánított apja tragédiáját megírta az Anyám könnyű álmot ígér című naplójában, és később a Félrejáró Salamon című kisregényben is. Sütő András 1958-tól az Új Élet című folyóirat szerkesztője, majd 1971-től 1989-ig főszerkesztője volt. A 60-as évektől kezdte összegyűjteni az értékes dokumentumokat, beszédeket, kérvényeket. A kései naplóját 1984-től 1987-ig vezette, 1989 májusától jegyezte fel az aktuális eseményeket. Országgyűlési képviselőként és az Írószövetség tagjaként is tevékenykedett. E minőségben szólalt fel a jogtalanságok, törvénytiprások ellen. A második világháborút követő párizsi békeszerződés még a nemzetiségek egyenjogúságát szorgalmazta. A Nemzetiségi Statútum szerint nyelve, vallása miatt senkit sem érhet hátrányos megkülönböztetés. Gh. Gheorghiu-Dej az RKP főtitkára és az Államtanács elnöke is nyugat felé ezt hangoztatta, holott következetesen a kisebbségi jogok megnyirbálására törekedett. Két évtizedes uralkodása után, 1965. március 19- én meghalt G. Gheorghiu-Dej. Utóda és egyúttal az Államtanács elnöke Ceausescu lett, aki indulásnál elődjét szidalmazta és úgy tett, mintha a kisebbség jogait érvényesítené. 1970-71-ben kiderült, hogy bár Ceausescu meghallgatta a magyar értelmiségiek, így Sütő András részéről is felhozott sérelmeket, és javulást ígért – ördögi ravaszsággal – pont az ellenkezőjét cselekedte. Miről is beszélt Sütő: 1948-tól 1958-ig magyar szakiskolák is működtek. Ezt a képzést egy évtized után megszüntették. A szakiskolások már kizárólag román nyelvű oktatásban részesültek. Tudniillik, ha a felvételi vizsgán nem rendelkeztek megfelelő román nyelvtudással, nem folytathatták tanulmányaikat, ennek oka, hogy sok magyar fiatal kibukott. Így nem lehettek pl. villanyszerelők, gépkocsivezetők, kőművesek. Sütő követelte, hogy állítsák vissza a magyar nyelvű szakiskolákat. Új magyar nyelvű irodalmi folyóiratok létrehozását is szorgalmazta. A Korunk, Utunk, Igaz szó, Új Élet mellett fontosnak tartotta új, művészeti, tudományos sajtótermék megjelentetését. Kifogásolta, hogy több magyar író, tudós magyarnyelvű írását románul közölték a kiadók. Például Gáll Ernő filozófiai tárgyú könyvét, Bözödi György történelmi tanulmányait. Javasolta, hogy a román rádió magyarnyelvű adásait, mely naponta Kolozsváron és Marosvásárhelyen 1-2 órás műsort sugárzott, egész napos programra bővítsék. E szűk keret nem adott lehetőséget vonzó műsorpolitika kialakítására. A napi híranyag, riportok mellett nem kaphattak helyet olyan témák, melyek a művelődési és történelmi hagyományok ápolására hivatottak. 1970-ben Ceausescu elhatározta a Marosvásárhelyen működő Pedagógiai Főiskola megszüntetését. Először az egyes tárgyak anyanyelvű oktatását tiltották le. Később hangoztatták, hogy a magyartanárokból túltermelés mutatkozott, ennek az ellenkezője volt igaz. A magyartanárokat kényszerítették, hogy Moldva városaiban, falvaiban tanítsanak. A száműzetést az ötvenes években az orvosokkal kezdték. Moldova román értelmisége tömegesen érkezett Erdélybe és lepte el a megyeszékhelyeket. A magyartanár Moldovában csak román nyelven taníthatott, magyar diplomával semmit sem kezdhetett. A történelem szakos még rosszabbul járt. Történelmet csak román nemzetiségű tanár taníthatott. Indokul felhozták: e tantárgy szenvedélyt, hazafias lelkesedést kíván. Ezzel a Tanügyminisztérium szerint a magyarok nem rendelkeztek. A tanárok és más értelmiségiek közül sokan kivándoroltak az országból, Magyarországon kerestek menedéket. Idézet Sütő András leveléből, melyet Marosvásárhelyről írt, 1973. június 27-én Bukarestbe, Miron Constaninescunak, RKP-főtitkárnak. „A marosvásárhelyi Pedagógia Főiskola az 1973- 74-es tanévre a román-magyar szakon, valamint a román-történelem szakon idén nem tartanak már felvételi vizsgát. A Tanügyminisztérium úgy rendelkezett, hogy első évfolyam többé nem indulhat. A Marosvásárhelyen 1960-ban létrehozott Pedagógiai Főiskola nem csupán Maros megye számára képez tanárokat, hanem az egész ország számára, és ilyenformán azoknak a megyéknek is, ahol a román lakosság mellett magyar nemzetiségű tömegek léteznek. Az intézmény országos jellegét az is bizonyítja, hogy hallgatóinak 80-85 százaléka más megyékből verbuválódott. A főiskola magyar tagozatának végzettjei – a román-magyar és romántörténelem szakos tanárok – Erdélyben és az ország más területén működve eddig is igazolták, hogy az általános oktatás mai követelményeinek megfelelő képzettséggel rendelkeznek, tisztességgel végzett munkájuk, a testvériség szellemében fogant része, fontos tényezője az iskolai oktatásnak.” „Hangsúlyoznunk kell, hogy a román-magyar szakos tanárokat a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola kivételével sehol az országban nem képeznek. Ezek a fiatalok a két nyelv tökéletes ismeretében végzik oktató munkájukat, jelenlétük a tanügyben minőségi tényezője az általános oktatásnak. A „túltelítettség” érve ellen szól az is, hogy számos falusi iskolában olyanok oktatnak, akik nem rendelkeznek a törvényileg megkövetelt végzettséggel. A Tanügyminisztérium rendelkezése többek közt azt sem vette figyelembe, hogy a magyar nemzetiségű, érettségizett fiatalok számára ezzel a tiltással teljes egészében elzárja a tanári pálya felé vezető utat, s ugyanúgy azt a lehetőséget is, hogy ilyen végzettséggel – főiskolai diplomával – újságírók, művelődési szakemberek lehessenek. Tisztelettel kérem Önt, tájékoztassa a levelemben foglaltakról a párt legfelsőbb vezetését. Intézkedjenek, hogy a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán a Tanügyminisztérium biztosítsa továbbra is a román-magyar szakos, és a román-történelem szakos tanárok képzését.”

Miron Constatinescu, ami tőle tellett, felkarolta az ügyet, de a főtitkár ítéletét nem vonhatta vissza. 1981-ben a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola megszűnt létezni. 1973 május, június, július hónapokban – Püski Sándor meghívására – az erdélyi írók a kanadai kulturális egyesület vendégei voltak. Püski Sándor előzőleg tájékoztatta az ottani érdeklődő magyar közönséget, hogy kik lesznek a vendégek és milyen minőségben lépnek fel. 1. Sütő András író, legsikeresebb könyve: Anyám könnyű álmot ígér.) 2. Kányádi Sándor költő, verseskötete: Fától-fáig.) 3. Farkas Árpád költő, verseskötete: Jegenyekör.) 4. Domokos Géza, a magyar könyvek kiadója, a Kriterion igazgatója. 5. Hajdú Győző, az Igaz szó marosvásárhelyi irodalmi folyóirat főszerkesztője. 6. Ádám Erzsébet, a marosvásárhelyi Magyar

Színház tagja mint előadóművész.

1973. május 1-jén este 7 órakor a Bethlen Otthonban tartott irodalmi esten – a meghívón – a következő számok szerepeltek:

1. Sütő András, az író felolvas műveiből.

2. Domokos Géza előadása a romániai magyar könyvkiadás helyzetéről.

3. Hajdú Győző előadása a folyóiratok és más magyar lapok munkájáról.

4. Ádám Erzsébet erdélyi költők verseiből ad elő.

5. Az előadás előtt és a szünetben – különös tekintettel az erdélyi irodalomra – könyvkiállítás és

vásár.

Sütő András Nagyenyedi fügefavirág című írását olvasta fel. Úgy vélte, „az ottani kérdések özönében a hogy és mint vagyunkra ez talán a legtalálóbb válasz”. A kanadai követség román megbízója mindvégig figyelte az előadásokat, részletes feljegyzéseket készített a hallottakról. A fordító jelezte a politikailag kifogásolt részeket. Íme ebből egy csokor, amit Sütő felolvasásáról jegyzetelt: „De mondja meg Kegyelmed (Bethlen Gábor Nagyságos Fejedelmünk), mi kinek a keblére tegyük le siralmas állapotunkat? Számtalan nyomorúságunkra kitől remélhetünk resolutiot?…” Máshol: „Iskoláinkat bezárják. Ájtatosan meghirdetett jogaink, mint akasztott emberek, lógnak az út menti fákon…” Aztán: „A nyelvünk tövét tapogatják, hogy miként lehetne azt kiszakasztani, vagy legalább is torkunkba fojtani. Használatát a kutyáknak kocsmákba vitelével együtt változatos feliratok tiltják…”, „Ne csodálkozzék hát Kegyelmed nótárius urunkon, aki nevünk hallatára asztalt döngetve ordibál: hát ezek mifajta nevek? Átkozott jövevények. Szigorú parancsba adja ki az írnoknak, hogy a Jánosokat Iunokra, a Tivadarokat Teodorucra, a Győzőket Victorokra fordítsa ki stb.” Az Új Élet szerkesztőségébe sokszor naponta kopogtattak panaszkodó emberek. Sütő Andrástól, az írótól, szerkesztőtől segítséget, tanácsot kértek. Olykor csupán megvitatták az aktuális politikai helyzetet, bölcselkedtek az elkövetkező évekről. Sütő András naplójában ezekről az esetekről gyakran írt, mintegy bizonyítva, hogyan is élnek Erdélyben ma a tanárok, orvosok, egyszerű munkások. Az Omló egek alatt című esszékötetében az író a számára legkedvesebb személyiségekre emlékezett. Többek közt pl. Tamási Áronra. Összehasonlította Bözödi György Székely bánja című tanulmányát Tamási Áron lírai hangvételű, Ábelről szóló regényével. Tudniillik a téma mindkét esetben azonos. Bözödi a dokumentum erejével leplezte le a székelység sanyarú sorsát. Sem az ipar, sem a föld nem biztosította számukra a megélhetést. Maradt, mint végső megoldás, a kivándorlás Amerikába, néha még Egyiptomba is. Tamási Áron mindezt a helyzetet mint a prózaírás mestere – irodalmi köntösben öltöztetve – fejtegette. Ábel először a Hargitán próbált boldogulni, majd e sikertelenség miatt fogta vándorbotját és hosszabb bolyongás után Amerika felé vette útját. Tamási Áronról Sütő megjegyezte: „Tamási egyetlen és leghűségesebb múzsája a szülőföld emberi és tárgyi valósága. Tolla alatt így lett Amerika is nagyobbacska Székelyföld… A székelyről szólva a székellyel szól; nem csupán annak nevében, hanem bőrében, húsában is. Az őseivel szól, akik ősi, szellemi fegyvereiket – a népmesét és a balladát – adják a kezébe megújítás és használat végett. A kívülről vagy éppenséggel felülről gyakorolt vélekedés helyett belülről szól; ez szabadsága és korlátja is. Szabadsága az otthonos mozgásban, a jelenségek közötti biztos eligazodásban, a tárgyi és természeti világ életre keltésében. Amihez hozzányúl, mintegy varázsütésre tárja fel mélyebb jelentését. Kevesen vannak e korszak irodalmában, kik a székelység közérzetének elásott szelencéit oly könnyedén nyitják fel, mint Tamási.” Sütő András emlékezett Nagy Imre zsögödi festőművészre is. Újságíró kollégáival nemegyszer vendégeskedtek tanyáján. Megcsodálták pompás festményeit, vázlatait, rajzait. Nagy Imre sokszor órákig gyakorolt, biciklizett, hogy felvázoljon néhány jellegzetes munkástípust, ellessen egy fontos mozdulatot, vagy például ábrázoljon libákat fényben, esőben. „Egyszer egy címlaptervünkhöz – írta Sütő – hárfán nyugvó kezet kértem tőle, nem volt hajlandó emlékezetből felvázolni, holott megtehette volna. Napokon át hajkurászott egy hárfaművészt. Bizonyos vagyok, hogy nem másért tette, hanem azért, mert a valóság felkutatásában mindig önmaga versenytársa volt.” A szokványos riporteri kérdésekre gúnyosan válaszolt: „Beszélgetésfoszlányok rajzanak fel bennem – írt a Sütő. Például – Ennek a képnek mi a mondanivalója? – Nyisd ki a szemed, ha eszed is van hozzá, még rájöhetsz. – Imre bácsi, hogy látod a fiatalok problémáját? – Bizakodva. – Ennyi az egész? – Dolgozni kell. – És a tehetség? – Vagy van, vagy nincs. – Melyik a legkedvesebb képe? – Amit a te kajla füledről fogok festeni. De ki is engesztelte a szája vert újságírót rögvest. Meghívta ebédre. Palacsintát sütök – mondta.”

Nagy Imre, Sütő kérésére ellátogatott Pusztakamrásra is. Az író édesanyjáról remek portrét festett. Tamási Áronhoz gyermekkori barátság fűzte Nagy Imrét, amíg egy eset folytán ez a kapcsolat megromlott. Az történt, hogy Tamási hívatlanul lépett be a festőhöz, aki éppen aktot festett. A jóképű, fiatal írónak megtetszett a csinos hajadon és azonnal ölbekapta. Nagy Imre ezt az incidenst nem bocsátotta meg, felháborította, hogy az író munka közben zavarta és váratlan helyzetet teremtett. Összevesztek és többé nem békültek ki, de távolról mindig tisztelettel szóltak egymásról. Sütő András a két kiválóság halála után írta: „Egy könyv van most az asztalomon. Tamási Áron jégtörő gondolatainak gyűjteménye. Ennek a létünket, sorsunkat görgető írások között a zsögödi remetéről készült remek arcképvázlata is. A könyv borítólapján Imre bácsinak leginkább szívből szakadt festménye lángol: A vihar. Ezt a könyvet olvasgatom sikaszói estélimen, és csöndben asztalomhoz ül a két konok székely. Beszélgetek velük, amiről lehet, és amiről nem lehet. Ők elmondják, hogy sok évtizeddel ezelőtt nagy vihar jöttekor két szótlan, komor és buksi fejű legényecske szaladott fel a templomtoronyba és együtt húzták a szülőföld két nagy harangját a jégverés ellen. – Kik voltak a legényecskék? – kérdem. –Egyik Nagy Imre volt, az én barátom – mondja Áron. A másik Tamási Áron volt, az én barátom – mondja Imre bácsi. Húzzák ma is a két nagyharangot. Hallja, aki hallja.” Sütő András számára maradandónak bizonyultak Veres Péterrel történt találkozásai. 1954-ben az Igaz Szó augusztusi számában Sütő Ünnepi gondolatok címen közölte írását. Ezt a vallomását levélben bírálta Veres Péter. Többek közt a következőket jegyezte meg: „Tudom, hogy nem Mikszáth Kálmán akarsz lenni, hanem Sütő András. De mit szólnál hozzá, ha azt mondanám: egy székely Mikszáth, az egy igazi Mikszáth, de magasabb hatványon, az már csak valami! Na egyszóval félre a tréfával, szív szerint olvastam az írásodat és a messze távolból mind a két kezedet szeretném megszorongatni.” Sütő András novelláinak megjelenéseit minden alkalommal Veres Péter bírálatai követték.

Veres Péterrel 1995 őszén – mint a Magyar Írószövetség főtitkárával – Sütő András személyesen is találkozott Budapesten. Ezt követően Sütő András, feleségével együtt Veres Péter látóhegyi házában is vendégeskedett. Veres Péter 1957-ben megszabadult politikai és társadalmi funkcióitól, ezt örömmel újságolta Sütő Andrásnak. Kettőjük baráti levelezése 1966-ig tartott. Ezalatt az idő alatt megjelentek Erdélyben magyarul és románul Veres Péternek több regénye is. Többek közt az Almáskert, a Rossz asszony, a Próbatétel.” 1970-ben meghalt Veres Péter. „Akkor megjelent új könyvemet, – írt Sütő – az Anyám könnyű álmot ígért-et már nem volt, akinek elküldjem. Egy új Mikszáth! – Mit szólnál hozzá? – kérdezte legelső levelében. Akkor tán még el is tűnődtem az engem túlbecsülő szavainak csíranövesztő melegében. Ha élne, elmondanám neki: nem lehetséges ez, Péter bácsi. A járható utakat befújja rendre a hó. Új csapást kell vágni. Valahol, a lehetetlen hómezőin.” Sütő András 1958-ban az Új Élet szerkesztőségének Kritikai és Művészeti rovat vezetőjének alkalmazta Kemény Jánost. Ki volt Kemény János? Marosvécse kastélyának egykori ura a húszas évektől 1944-ig a magyar írók, művészek mecénása. Tettével örökre beírta nevét a magyar irodalomtörténetbe. 1945-től a kastély és a hozzátartozó hatalmas park állami tulajdonba került. A kastélyt rövidesen elmegyógyintézetnek rendezték be. Kemény János először mészégető munkásként kereste meg kenyerét, majd a Színművészeti Főiskola könyvtárosa lett. Sokan ezt nem nézték jó szemmel.

– Mit keres ott egy volt báró? Mondogatták. Sütő András ezért 1958-ban nemcsak Kemény János részére biztosított állást, hanem lányát, Zsuzsannát is gépírónőként foglalkoztatta. Sütő András szerint Kemény János krisztusi türelemmel viselte sorsát és a legkülönbözőbb típusú emberekkel is szót értett.

„Az ötvenes években – írta Sütő – egy alkalommal a Főtéren sétáltunk. – Adjon Isten, méltóságos uram, hogy tetszik lenni? – Egészség van, a többi eltelik. – Hát maguk, Mihály? Egy marosvásárhelyi parasztember volt. Három perc múlva: – Jó szerencsét, Kemény elvtárs! Egy pártaktivista volt. Újabb két perc múlva: – Szervusz Jánoska! Otthagytál bennünket, elő vagy léptetve. Van még egy szivarod? Egy mészégető munkás volt.” „1971-ben elhunyt Kemény János. A család kiharcolta, hogy szeretett halottukat a marosvécsi kastély parkjában helyezzék örök nyugalomra. Kós Károly tervezte kőasztal közelében, hajnalittas őzek tisztásának szélén, azon a helyen, amelyet 1936-ban a Helikon munkaközösség tizedik évfordulóján maga Kemény János szemelt ki kegyeleti és ünnepi megemlékezés végett. A kegyelet az akkor mát öt éve halott Kuncz Aladár nevét örökítette meg Kós Károly asztalán.” Kemény Jánost 2008-ban posztumusz Magyar Örökség-díjjal jutalmazták. Bernáth Ernő 1948-ban a Falvak népe című újságnak volt ügyes, fürge lapterjesztője. A hetvenes években már nyugdíjasként élt Marosvásárhelyen. Sütő kérésére elvállalta lapjának, az Új Életnek a terjesztését… Váratlanul a pártbizottság értesítette Sütőt, hogy Bernáth Ernő után kémkedtek. Egy titkos jelentés tanúsította. „Értelmiségi körökben rendkívül kifejlett kapcsolatai vannak. A lakásán rendezett összejövetelek alkalmával destruktív, ellenséges beszédek hangzanak el.” Sütő igyekezett Bernáth Ernőt megvédeni, de mivel ez nem sikerülhetett, kifelé megtörtént az „elbocsátás”. Igazság szerint baráti kötelékeik még szorosabbá váltak. Sütő tanácsára Bernáth Ernő összegyűjtötte Tamási Áron eddig még ki nem adott publicisztikáját. Ezt a munkát feleségével, Bors Máriával együtt végezte. A könyv 1981-ben megjelent Tiszta beszéd címmel. Utószavában Bernáth Ernő többek közt ezt írta: „Lehet-e kedvesebb foglalatossága a nyolcvanadik évét taposó embernek, mint hogy felkutassa barátjának kötetekben még meg nem jelent írásait? Úgy hiszem, nem.” Csoda, hogy ez a kötet megjelenhetett, hiszen akkor már Ceausescu elindította kegyetlen támadását a magyar kultúra ellen. Illyés Gyulát számos magyar és külföldi barátja, ismerőse, iró-költőtársa kereste fel budapesti otthonában, így alaposan tájékozódott a magyarság helyzetéről. 1976 januárjában jegyezte fel naplójába: „A magyar nép egyharmada az országon kívül él, megfosztva minden szellemi tevékenységétől, egy hanggal sem tiltakozhat az anyanyelvi elnyomás ellen.” A 70-es években Csángóföldön, de máshol is szigorú hatósági rendelkezés tiltotta a népdalgyűjtést. „Nemzeti érték – írja Illyés – a román nép tulajdona: nem tűrhető, hogy a magyar folkloristák kilopják dallamainkat, a fölmérhetetlen értékű szellemi valutát.” Illyés 1975. május 21-iki följegyzése: „A románok holnap szabadon engedik Kallós Zoltánt. Szakmáját – a népdalgyűjtést – persze már nem folytathatja. A népdal is valutaérték, mert kinyomtatható, könyvben is árusítható – s megnézik, ki kaphat gyűjtési engedélyt. Ma Bartók sem gyűjthetne Erdélyben.” Király Károly, aki előzőleg pártfunkcionárius volt, mivel nem értett egyet Ceausescu politikájával minden tisztségéről lemondott. Néhány évvel később szerkesztette meg külföldre szánt írását, amit – Sütő tanácsára – Illyés Gyula segítségével juttatott rendeltetési helyére. 1977 őszén Illyés Gyula és veje, Kodolányi Gyula angolra fordították Király Károly írását, mely leleplezte, hogy milyen sanyarú sorban élnek Erdélyben a magyarok. Ezt követően Illyés maga is több cikket jelentetett meg a nyugati sajtóban az erdélyi magyar kisebbség elnyomásáról. Illyés Gyula a Magyar Nemzet 1977. december 25-iki számában Válasz Herdernek és Adynak című cikkében is ecsetelte az erdélyi magyarság kétségbeejtő helyzetét. Érthető, hogy Illyés Gyula a román vezetés részéről nem kívánatos személy lett. A könyvtárak felsőbb utasításra minden művét kiselejtezték. Illyés halálát Ceausescu „megnyugvással” vette tudomásul. Sütő Andrást minden nehézség nélkül kiengedték Magyarországra, részt vehetett a temetésen. A család kérésére Illyés Gyulát az erdélyi írók nevében Sütő András búcsúztatta. Íme egy rövid idézet: „Kezdő írók és poéták, mint égő csipkebokornak szavát hallgattuk őt, és tanácsait jó helyre tettük szándékainkban. Az egyik így hangzott: „Erdély – egyenjogúság és testvériség, ezt alakítsátok.” Alaphangja volt ez minden népekre nézve a humanista, internacionalista szellemnek. Ilyennek ismertük őt. Így tartja számon egész Európa is.”

1990-ben az Omló egek alatt című esszékötetét a Kriterion és a Szépirodalmi könyvkiadó közösen adta ki. E kötetben az előzően említett személyiségeken kívül szólt alapos pontossággal: Kemény Zsigmondról, Kormos Istvánról is. Az 1984-89 között – kisebb megszakításokkal – vezetett naplójában elárulta, hogyan éltek a Ceausescu-rendszer szigorában. Néhány eseményt említenék meg. 1984-ben az elhunyt Kacsó Sándor munkásságát méltatta. 1984. május 15-iki dátummal jegyezte, hogy a Kriterium kiadásában megjelenő novella antológiából kihagyták – a cenzúra parancsára – a Szamár és pálmafa című szatirikus írását. 1985. január 16-án Elena Ceausescu asszony utasítására megszüntették a kolozsvári és marosvásárhelyi helyi magyar rádióadásokat. Sütő András Ágnes lánya és férje, Cselényi László értelmiségi pályán nem tudtak boldogulni, ezért már 1983-ban kivándoroltak Magyarországra. Sütő András 1985. január 21-én írta többek közt naplójába: „Családunkban a kudarcok egyre szaporodnak. Öcsit (András fia) az orvosi szakosodás terén megakadályozták. Elena elvtársnő jelszava, hogy az orvosnak faluhelyen is ki kell venni a részét a haza felvirágoztatása érdekében. Termésbetakarítás idején zárja be rendelőjét, és menjen ki a parasztokkal a földekre répát, kukoricát szedni…”. Sütő fiának munkahelye Moldovában volt egy Szolonc nevű kis román falucskában. Melinda feleségét, mint szakképzett fogorvos, néhány száz kilométerre nyugatra, a Beszterce havasok között egy tanyán nevezték ki. Gyermekeik Marosvásárhelyen maradtak nagyszüleiknél. Sütő András számos alkalommal kérte az illetékes hatóságot, hogy a fiatalokat helyezzék el Erdélybe. Ezt a jogos igényt nem teljesítették. Három évvel később, 1986 őszén ifjabb Sütő András családjával végleg Magyarországra távozott. Segesvárról indult a vonat. Sütő András november 9-én írta naplójába: „Hazafelé jövet jutott eszembe, felszálláskor, a nagy futásban: a fiamnak egy orvos kollégájával is kezet fogtunk. Csomagjaival ő is a helyét kereste. – Te is? – kérdezte tőle a fiam. – Én is. – Végleg? – Végleg. – Hová? – Egyelőre Budapestre. Hát te? – Veszprémbe. – Szervusz. Így kérdik egymástól zúzmarás lelkű magyarok délben, este és éjféli időben erdélyi vasútállomásokon. – Te is? – Én is. – Végleg? – Végleg.” November 26-án Sütő statisztikákra hivatkozva jegyezte fel: „Az utóbbi hónapokban 13 ezer magyar hagyta el Erdélyt és távozott Magyarországra, onnan Ausztriába, avagy ki tudja, hová!?” Naplójából értesültünk arról, hogy színdarabjait eleinte Erdélyben is bemutatták. Később, a 80-as években már fokozatosan megtagadták azok előadását. Többek közt Advent a Hargitán című drámáját sem láthatta az erdélyi közönség. 1985 decemberében a szegedi Tiszatáj című folyóirat közölte a remek darabot. 1986. január 2-án Budapesten a Nemzeti Színházban Sík Ferenc rendezésében – minden román tiltakozás ellenére – is megtartották az előadást. Ez év január 30-én Ádám Ottó vezényletével a Madách Színház műsorra tűzte Sütő András: Csillag a máglyán című drámáját. A román hatóságok nem engedélyezték az író kiutazását a bemutatókra. Sütő András budapesti barátaitól értesült, hogy a közönség milyen lelkesen ünnepelte őt, az írót, darabját vastaps fogadta. Videofelvételeket is készítettek az előadásról, melyet ügyesen kicsempésztek Erdélybe és személyesen az írónak adtak át. 1987. július 21-én, Sütő András 60. születésnapja alkalmából számos gratulációt kapott magyarországi barátaitól is. Bukarestben Szűts Pál magyar nagykövet Köpeczi Béla művelődési miniszter kitüntetését adta át az írónak. Naplóját 1989 áprilisából folytatta. 1989. május 7- én közölte Sinkovits Imrének Sütő Andráshoz írt nyílt levelét, melyet Budapesten a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság című műsora sugározta. A színész a tőle megszokott szenvedéllyel tolmácsolta a hozzá írt sorokat. A műsor alig hangzott el, Sütő András több levélkét talált postaládájában. Aláírni persze nem merték, névtelen telefonálók is hálálkodtak: köszönjük. Írták és mondták. Ám voltak, akik halálosan megfenyegették telefonon. Érthető, hogy Romániában az erősödő terror különböző indulatokat váltott ki az emberekből. Sütő András elkeserítőnek találta a közállapotokat, a kisebbségi elnyomást, de levelének mottója: „maradok, mást nem tehetek.” Egyúttal gratulált Sinkovits Imrének, aki most ülte 60. születésnapját, és megköszönte Advent a Hargitán című darabjában Bódi Vencel alakjának sikeres megformálását. Sütő András panaszos levelében azért felcsillant a remény: „Várad nevét leírja helyettem is Ady Endre, az örök intés szép szavaival: „S akik még vagytok, őrzőn, árván / Őrzők: vigyázzatok a strázsán.” Segesvár magyar nevét, a fehéregyházi síkon kiontott vérével törvényesíti számunkra Petőfi Sándor, s vele kánonban mond Marosvásárhelyt, Székelyudvarhelyt más lángelme: Bolyai János, Zágonról Mikes Kelemen, Farkaslakáról Tamási Áron szól oly szépen és örökérvényűen, hogy e szívünkbe költözött falvakat semmilyen erő le nem rombolhatja, az idő homályában született nevüket cenzor el nem orozhatja. Erdélyi múltunk Európa múltjának is része, és ez már tény, nem remény, nem szivárványkáprázat. A világ könyvtárait pedig átírni nem lehet. Ezért újból azt mondom magamban: én maradok, mást nem tehetek.” 1989. május 12-én Sütő Andrást beidézték a Belügyminisztériumba. Kifogásolták a Kossuth Rádióban elhangzottakat. Az író olyan magyar és nemzetközi tekintélynek örvendett, hogy ellene közvetlen módon nem mertek szankciókat alkalmazni. Igaz, állandóan figyelték, kivel beszél, kivel találkozik. Sikaszói és marosvásárhelyi lakásába beépítették a „poloskákat”, a drótokat még a kertbe is kivezették. Sütő András Bukarestben a Központi Bizottságnál tiltakozott a történtek miatt. Többek közt ezt írta: „Ami szerény személyemet illeti, én nem készítek elő összeesküvést, nem foglalkozom kémkedéssel sem. Természetesen nem titkolom el véleményemet azokról a kérdésekről, jelenségekről, amelyek az életünket jellemzik, amelyek aggasztanak engem. Ezekről nem hallgatok, nem hallgattam az elmúlt évtizedekben sem. Írásban és szóban tártam fel aggodalmaimat minden lehetséges fórumon. Éppen ezért arra kérem Önt, intézkedjék szigorúan, hogy a szekuritáté részéről egyszer és mindenkorra fejezzék be a lehallgatásokat. Sikszóban ugyanúgy, mint marosvásárhelyi lakásomon.” (A levelet Emil Borbu részére címezte, az RKP Központi Bizottság titkárának.)

Sütő András 1989. július 23-én az állandó zaklatások, erőszakoskodó követelmények hatására 34 év után felmondta az Új Élet szerkesztőségi posztját. 1989. december 16-17-én beszámolt a temesvári vérfürdőről, Tőkés László elhurcolásáról. Tőkés László mellé felsorakoztak a református magyarokon kívül a román és német tömegek is. 1989. december 21-én kitört a forradalom. A további történésekről 1989-et követően Visszapillantó című írásában számolt be. 1989. december 22-én a forradalmi ifjúság jött el Sütő Andrásért. A Kultúrpalotához mentek, ez a megyei pártbizottság épülete volt. A főbejárat előtt máglyák lobogtak. A pártbizottság épületéből kihajigált művek égtek. Sok ezer ember örvendezett az utcán. Románok, magyarok és németek azon a napon összeölelkeztek. Közös harcot indítottak az elnyomás ellen. „Ki gondolta volta – írta Sütő –, hogy rövid fellobbanás után új és új hazugságok jönnek, elhitetik a románok többségével a magyar veszedelmet.” Az RMDSZ Maros megyei szervezetének megalakulásakor Sütőt az új testület ügyvezető elnökének választotta. A szervezőmunkát főleg fiatalokra bízták. 1990 februárjában Marosvásárhelyen a legfőbb vezető egy román ezredes, Ion Judea lett. Az ezredes nyíltan vallotta Ceausescu elveit. A város vezetésében csökkentette a kisebbségi magyar vezetők számát. Uszító röpiratok jelentek meg a magyarok ellen. Elkezdődött a magyarok verése és a külföldi újságírókat sem kímélték. Az RMDSZ Maros megyei bizottsága 1990. február 10-én néma gyertyás tüntetésre szólította fel a magyarokat az elkövetet atrocitások miatt. Maros Barna, a Romániai Magyar Szó hasábjain hosszú cikkben számolt be a történtekről, végül Sütő András szónoklatát idézte: „A tiszta lelkiismeret büszkeségével hagyjuk el most ezt a teret azzal a szándékkal és töretlen akarattal, hogy Tamási Áron szavaival szólva olyan világot akarunk, amelyben elmondhatjuk, azért vagyunk ezen a világon, hogy valahol otthon legyünk. Igen, Erdély a mi otthonunk, ahol ezután kell biztosítanunk minden eddig el nem nyert jogunkat, a Petőfi álmodta jognak asztalánál. Köszönjük a részvételt. A viszont látásra.”

Ion Judea ezredes szerint az RMDSZ gyertyás felvonulása határozottan ellenséges volt, anyagi kárt okozott, mivel munkástömegeket vont ki a termelésből. Az események gyorsan követték egymást. 1989. március 16-én feltűnt Marosvásárhelyen Vatra Romaneasca szervezet dühös csoportja. A leitatott csőcselék megtámadta a gyógyszertárat, mivel román (Farmacia) felirat mellett magyar nyelvű kiírás is szerepelt. Törtek, zúztak, betörték a gyógyszertár ablakait, kikergették a személyzetet. A téren is, akitől magyar szót hallottak, ütlegelni kezdték. Cselényi László (Sütő veje) és Várszeghy Károly az MTV megbízásából filmet forgattak. Őket sem kímélték. Cselényi fején, vállán sérült meg, Várszeghy csuklóját törték el. Sütő utólag megállapította: „Ez a véres pogrom előkészítője volt a március 19-én történt támadásnak.” Az RMDSZ vezetése március 16-ika után Bukarest segítségét kérte a pogromok megfékezésére. Bukarest ebben az ügyben nem tett semmit. Március 19-én az RMDSZ-székházban Sütő András vezetésével tanácskozásra jöttek össze. Váratlanul megjelent a leitatott tömeg, a székház előtt békésen nézelődő magyarokat agyba- főbe verték. Rövidesen kiderült, hogy a roham az RMDSZ székháza ellen irányult. Sütő András részletesen és megrázóan számolt be arról az élethalál küzdelemről, amit vívtak 79 bennrekedt társukkal együtt. Órák múlva a város vezetése Ion Judea ezredes Sütő Andrásnak szabad elvonulást ígért. A házból kilépett írót botokkal, fejszével ütlegelték. Bal szeméből patakzott a vér. „Ekkor tört el négy bordám, repedt meg az arc- és homlokcsontom. Az ütlegelés vagy bakancstaposás következménye volt bal kezem összeroncsolódása is. Iliescu elnök Sütő Andrást meglátogatta a kórházban, biztosította együttérzéséről és megígérte, hogy a bűnösök elnyerik méltó büntetésüket. Nem nyerték el. Sütő András prózai írásai alapos ismeretet nyújtanak az olvasóknak Erdélyben a történtekről. 1989 előtt a kisebbségi sorsban élők napi küzdelmeiről. Ma – Sütő András halála után két évvel – hogyan élnek a magyarok Erdélyben? Mi történt 1990 után? A kérdésre más alkalommal kereshetnénk választ. Öröm értesülni arról, hogy a Duna Televízió – amelynek Cselényi László az elnöke – részletesen tájékoztat az erdélyi politikai és kulturális eseményekről és a határon kívül élő más kisebbségek sorsáról is.

Tertinszky Edit

(Havi Magyar Fórum, 2009. május.)