vissza a főoldalra

 2009.06.19. 

Kisebbségi többpártrendszer a Kárpát-medencében

Ahogy ez várható volt, a Felvidéken Bugár Béla bejelentette az új magyar párt létrejöttét. A Híd – Most megalakulása jelzi, hogy a magyar politikai elit a továbbiakban a Felvidéken is a kisebbségi többpártrendszer körülményei között igyekszik majd rászolgálni a magyar szavazatokra.

Ez elvben nem gond. Belső pluralizmusra joga van a felvidéki magyaroknak is.

Az új felvidéki párt megalakulása az egész Kárpát-medencében általánossá tette a kisebbségi többpártrendszert, mint közösségszervezési modellt. Általánosnak mondható az is, hogy a kezdetben az egész magyar közösség érdekvédelmére alakult pártokban nagyon gyorsan két fő politikai irányzat jelent meg. A helyi hatalomhoz simuló és a nemzetben gondolkodó szárny megjelenése és kemény politikai küzdelme a határon túli magyar közösség életében törvényszerű jelenség.

 Autonómia nélkül nem megy

 Az országos politikában a többpártrendszer a pluralista gondolkodás demokratikus, intézményesített leképeződése. Keretet ad az ország irányításának jogáért vívott, elvben demokratikus hatalmi harcnak.

A kisebbségi közösségekben bonyolultabb a helyzet. Mivel egyik szomszédos államban sincs megfelelő jogkörökkel rendelkező, s a politikai pluralizmusnak keretet adó politikai autonómia, a plurális gondolkodás történelmileg két modellben jelentkezett. Az érdekvédelmi szervezet az egyik, a kisebbségi többpártrendszer a másik. Kezdetben, míg a kisebbségi közösségek politikai szubjektivitásuk elismeréséért küzdöttek, s még ki nem harcolták helyüket az egyes országok politikai palettáján, az egységes politikai érdekszervezeteknek volt értelmes politikai funkciója. Nagyon gyorsan megmutatkozott azonban, hogy az érdekszervezeteken belül a kisebbségi politikai elitek két szárnyra tagozódtak. A helyi hatalomhoz simuló oldal politikai taktikája egyszerű. Az autonómiáért folytatott küzdelemből nem lehet megélni, mondogatják máig. Lépésről lépésre haladnak, úgy, hogy közben az anyagi felemelkedés követelményei számukra elsődleges érvényességgel bírnak. A másik, az autonómiakövetelő szárny ideológiája a politikai autonómiáért és a közösség egészének anyagi felemelkedéséért folytatott küzdelmet a közösség egésze szempontjából egyaránt fontosnak tartja. Mind a két politikai törekvést egyszerre igyekszik érvényesíteni.

Az elmúlt két évtized alatt a helyi hatalomhoz húzó oldal csoportérdekeinek védelmében elfogadta a helyi többség által felállított bizalmi minimumot, s gyorsan lemondott az autonómiáról. A nemzetben gondolkodó, autonómiakövetelő szárny ezt a magatartást nem fogadta el. A kisebbségi politikai elitek e két szárnya között elvi megalapozottságú, kibékíthetetlen ellentét alakult ki. A kétpólusú politikai elit ellentétei az érdekvédelmi szervezet kereteit csakhamar vagy szétfeszítették (ez történt meg 1994-ben, a Vajdaságban), vagy ahol ez nem történt meg, a helyi hatalomhoz simuló szárny (kívülről is hathatósan segített) politikai dominanciája került túlsúlyba.

A két szárny egyenlőtlen küzdelme következtében a kisebbségi közösségekben hosszan tartó, súlyos demokrácia-deficit állt elő. Sem az autonómia nem jött létre, s nem csökkent (a „tíz gazdag magyar” kivételével) a kisebbség és a többség szociális helyzete közötti, örökölt különbség sem. Itt tartunk ma.

A Felvidéken a napokban a Híd – Most megalakulásával megszűnt az utolsó talpon maradt, belső feszültségekkel terhes érdekvédelmi szervezetként működő „egypárt” az MKP is. Ezzel a határon túli magyar kisebbségi közösségek rendszerváltás utáni történelmében egy korszak zárult le: a Kárpát-medencében megszűnt a kisebbségi egypártrendszer. De, s ezt itt fontos kimondani, a létrejött torz többpártrendszer belső politikai ellentmondásai, csak egy tényleges politikai autonómia keretei között orvosolhatók.

Ennek egy feltétele már adott. Nincs többé egypártrendszer egyik határon túli magyar közösségben sem.

 A vajdasági modell

 Tizenöt éve annak, hogy az egykor több mint 24 000 tagot számláló történelmi VMDK-ból kivált a helyi többségi hatalomhoz simuló szárny, s budapesti segítséggel megalakult a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ).

Most, tizenöt év után az MKP-ből az utolsó magyar érdekvédelmi szervezetből kivált a Híd – Most elnevezésű párt, s ezzel a Felvidéken is létrejött a többpártrendszer.

Azt valószínűleg csak a történészek tudják majd meghatározni, hogy pontosan mi az oka a késedelemnek, vagy ha úgy nézzük a korai szétválásnak.

Tény az, hogy a Vajdaságban a kezdeti nagy egymásra találás után, részben bizonyára a háborús körülmények miatt, olyan feszültségek jelentek meg a rendszerváltás sodrában megalakult „érdekvédelmi szervezeten” belül, amelyek elvezettek a többpártrendszerhez?

A Vajdaságban kezdettől fogva világos helyzet alakult ki. A történelmi VMDK-ból kivált VMSZ pillanatok alatt bebizonyította, hogy a vajdasági magyar politikai elit kétpólusúvá vált. A vízválasztó máig megmaradt: az egyik oldalon ott áll az autonómiakövetelő szárny (a történelmi VMDK, később ennek eszmei örököse a Vajdasági Magyar Demokrata Párt) a másikon a helyi hatalomhoz simuló oldal, a VMSZ és az összes többi létrejött-megszűnt stb. magyar párt.

A magyar politikai eliten belül keletkezett megoszlás oka tehát a helyi többségi hatalomhoz, illetve az autonómiához fűződő viszony. A két eszmei orientáció kizárja egymást. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a tény, hogy a helyi többségi elitek az egész Kárpát-medencében ugyanazt a bizalmi minimumot határozták meg, ha a „kormányzati felelősségvállaló” magyar pártok befogadásáról van szó. Aki be akar kerülni a kormányba, az, ténylegesen nem követelhet autonómiát.

A helyi szerb politikai elit egy időben – a magyar szavazatokért folyó harc közben folytatott eredményes kommunikáció érdekében – eltűrte, hogy a „pályázó” párt szlogenjei között szerepeljen az autonómia, de ez az engedély, s a türelem csak a választási kampány idejére szólt.

A vajdasági többpártrendszerben ez a politikai vízválasztó (némileg módosult formában) máig érvényesül. Anélkül, hogy kizárólagosan helyes politikai értékítéletre pretendálnánk, az elmúlt két évtized eseményeinek tükrében megállapítjuk, hogy nem volt ez másként a többi határon túli magyar közösség esetében sem.

 Együttműködés a Kárpát-medencében és a vajdasági többpártrendszerben

 A néhány évvel ezelőtt kibontakozó korszakváltás nyomán a helyi hatalomhoz simuló „legerősebb, legbefolyásosabb” vajdasági magyar párt is lehetetlen helyzetbe került.

Miután az EU-tag szomszédok többségi elitjeinek már nincs szükségük magyar zergetollra a kalapjuk mellett, a helyi hatalomhoz simuló magyar pártokból akkor sem válhat „kormányzati felelősségvállaló” tényező, ha kéretlenül is betartják a helyi többségi elit által felállított bizalmi minimumot. Szerbia ugyan nincs az EU-ban, de 2003-tól már nem tart magyart a köztársasági kormányban.

Másodszor, megváltozott Magyarország helyzete. Közötte és a szomszédok között nincs már az a kényelmes ügymenetet biztosító ütközőzóna, amelynek hordozói korábban a helyi hatalomba beépült magyar pártok voltak. Budapestnek ma már közvetlen kontaktusban kell szembenéznie a feléje irányuló kisantanti szellemiségű kisebbségi politikával. Ma már minden az e szegmensben elszenvedett vereség közvetlenül Budapestet terheli.

Itt kell keresni a magyarázatot arra, hogy Orbán Viktor új lapot nyitott a nemzetpolitikában. Az általa szorgalmazott határon átnyúló összefogás, az autonómia-követelések érvényesítésének nemzeti stratégiai céllá nyilvánítása, nos ez maga a 21. század demokratikus magyar válasza a múlt árnyainak igézetében élő szomszédok törekvésére.

Itt a Vajdaságban némi helyzeti előnnyel rendelkezünk. A korszakváltás üzenetét elfogadva, három vajdasági magyar párt a múlt évi választások előtt létrehozta a Magyar Koalíciót. Méghozzá elvi alapon, megalkotva előzőleg azt a közös autonómiakoncepciót, ami közös törekvésként tartalmazza a magyar (perszonális) autonómia nemzetközi megjelenítésre alkalmas modelljét.

Igaz a Vajdaság tartomány megszűntetésének folyamata némileg kihat a hárompárti közös autonómiakoncepció tartalmára is, de ez nem olyan gond, amelyet elvszerű vitában nem lehet kiküszöbölni.

Ami biztos: a vajdasági magyarságnak van olyan közös autonómiamodellje, amely alkalmas a nemzetközi megjelenítésre.

Az előttünk levő évet vélhetően minden magyar közösségben arra kell kihasználnunk, hogy kiérleljük az autonómiamodelleket, amelyekkel a következő magyar kormány és a magyar EP képviselők kiléphetnek a nemzetközi politikai színtérre. Ez nem lesz könnyű feladat, de megtört a jég, s húsz év óta először, a kisebbségek és az anyaország közös törekvése egybeeshet. Bízzunk benne, hogy ezúttal minden összejön, s a magyar kisebbségi közösségek az autonómia keretei között őrizhetik meg önazonosságukat.

Ágoston András (VMDP Hírlevél)