vissza a főoldalra

 2009.06.19. 

Messziről jöttem hazai földre, mint – idegen

Fekete István: Erdély c. könyvének ismertetése

Tehát Erdély! „A nap már lehajolt a messze hegyek puha vállára. De az erdőzugban még meleg volt, mint a kemencében. A levelek mozdulatlanul álltak, a virágok szomjasan várták az esti harmatot, mi pedig fáradtan gondoltunk a hazamenetelre.” Ezt írja 1942-ben Fekete István, a dunántúli lélek az erdélyi augusztusról, és így zárja a kicsi írást: „Meg se fordultam. Én tudtam, amit ő nem tudott, hogy a nyár végi csillagos ég alatt az emlékek homályos erdejében halkan csoszogott utánunk az idő, és vele a mosolygó, aranyban és bíborban fürdő, de mégiscsak öregedő, suttogó szeptember.” Hogy ha Fekete István erdélyi tárcáit olvasod, rögtön keresed magadban a saját erdélyi élményeidet. Mivel olvastad Móricz Zsigmond óriási regényét, a Tündérkertet meg a többit, ami Erdélyről szól, azon kapod magad, hogy a saját élményeid keverednek Móricz Zsigmond élményeivel és Fekete István halk szavú vallomásaival. Tényleg.

 Az erdélyi változás időszaka. Gyergyószentmiklóson voltam 1990. december 6-án, ahova a szent életű Hajdó István főesperes hívott meg a búcsúra. Elmúlt az órendszer, és a magyarok siettek Erdélyben, hogy a saját szimbólumaikat hegytetőre állítsák. A főesperes úttalan utakon néhány gyergyóival felmászott a város fölé magasló hegyre, és egy óriási keresztet állított fel. Lent, a város főterén meg ott állt a három emelet nagyságú, betonból készült ötágú csillag, azt órák alatt eltakarították a szép főtérről, és helyette felállították Szent Miklós szobrát éppolyan nagyságban, mint az ötágú csillag volt, és december 6-án 25 fokos hidegben megtartották a templomban és a városban a búcsúi körmenetet. A főesperes templomában ott áll egy két méter magasságú fából készült Szent Miklós szobor. Azt a jó gyergyóiak egy négyökrös szekérre helyezték, és körbejárták vele a várost. Ahogyan ballagtak az ökrök, úgy mozdult jobbra és balra Szent Miklós szobra, és kezével valóságosan áldást intett a népekre, akarom mondani, a székelyekre, illetve hát ránk is. Gyönyörű ünnep volt, feledhetetlen erdélyi élményem. Még korábban egyszer hangszalagra rögzítettem egy erdélyi hegyi patak locsogását, csörgedezését, fecsegését. Élmény volt visszahallgatni az erdélyi patak beszédeit. Aztán soha nem adtam le a Magyar Rádióban ezt a szótlan felvételt, mert a liberális világ nem tud ezekkel mit kezdeni, számukra egy erdélyi patak csobogása semmit nem mond. De nekem ma is megvan. Aztán hát Kolozsvár, a Szent Mihály- templom, meg Mátyás király szobra. Még akkor mentünk oda hódolni kincses Kolozsváron a templomhoz meg a szoborhoz, amikor még az őrült regáti suszter volt Románia jogaros királya. És aztán egyszer úgy hozta a sorsom, hogy az Országos Idegsebészeti Intézet húsz orvosával meglátogattuk Gyergyószentmiklóst, a vendéglátónk ismételten csak Hajdó István főesperes úr volt. Finom, nagytudású orvosok társaságában érkeztem a városba. Az atya, maga az esperes elkísért bennünket a tengerszint felett kb. 2500 méter magasságba. Meglátogattunk egy esztenát. A hegyen birkák és tehenek legeltek. Bementünk az erdélyi pásztorok lakhelyére, ahol óriás sajtok érlelődtek, és útra készülődtek a városba. A húsz kitűnő, ám finom érzékű városi orvos elkezdte az erdélyi sajtot enni, merthogy megkínálták őket, meg valami káprázatos ízű szalonnát, hagymával. Meg is kérdeztem Pólus Károly tanár urat, a budapesti orvost: Te tanár úr, mit szól ehhez az Európai Unió? Itt az esztenán három legyet is láttam, ezért talán még ki is zárhatják a hatalmas Romániát az európai élelmiszerpiacról. A tanár csak rám nézett, és mondott egy gorombát az Európai Unióról. Én meg kérdezgettem a pásztorokat, így:

-Reggel mikor szoktak kelni?

-Hát amikor a nap.

– Vannak-e farkasok

a környéken.

-Vannak.

 – Nem fél tőlük?

És azt mondja a székely pásztor: – Én??? Baltával szoktam kimenni.

Elég sok hülye kérdést tehettem fel, mert a válaszok egyre rövidebbek lettek. De az élmény ott fenn, a hegyi legelőn, örök érvényű maradt. Miként Fekete István vallomása Erdélyről. Pedig Fekete dunántúli, Erdélybe csak rokonlátogatóba járt, abban az időben, amikor Erdély Romániához tartozott, majd akkor, amikor visszatért – mármint Erdély Magyarországhoz.

 A dunántúli Fekete Istvánt rokoni szálak kötötték Erdélyhez. Édesapja egyik öccse, Fekete Antal nősülését követően Zsibón lett patikus, a másik, Géza pedig családi hagyomány szerint egy grófi birtok erdésze volt – olvasom Sánta Gábor Fekete István Erdélyben című tanulmányából, mely a kötet zárófejezete. És aztán Fekete István nagybátyja 1944-ben bekövetkezett halála után soha többé nem tette be a lábát Erdélybe. Nem ám, mert a Tündérkertet visszarabolták a románok. Fekete István szerette Erdély irodalmát. Különösen kedvelte Tamási Áront. Kortársai közül Wass Albertet emlegette publicisztikáiban. Könyvszekrényében ott volt a teljes Nyírő-sorozat. S egyszer azt írta a szelíd szavú, Isten-hívő Fekete István: „Hat hétig leszek egy kis vadászházban, embertől távol és Istenhez közel.” És amikor még a román világban megérkezett Erdélybe nagybátyjához, így beszélt az első napokról:

„Öt-hatezer holdas erdőparcellák feküsznek ott egymás mellett, a Szamos ott folyik át az erdő között. Csodálatosan szép hely, nem lehet elmondani, milyen szép. Eleinte egyedül voltam, csak egy oláh vadőr volt velem, naphosszat nem beszéltem senkivel, csak az erdő beszélt hozzám… mert az erdő beszél ahhoz, aki ismeri: jeleket ad, üzen, kitárja magát, csak meg kell érteni. … Olyan csend sehol sincs talán a világon, mint például a szamosudvarhelyi erdőben egy nyári estén a vadászház előtt, a tűz mellett, amikor elnyúlik az ember egy fekvőszéken, és még a falusi kutyaugatás se jut el a füléig… csak egyegy éjjel vadászó kis állat surran néha, s a mély, süket békében még a csillagok hullását is hallani véljük.” Fekete István Erdély lelkét ismerte, hiába volt ő dunántúli. De térjünk vissza az író barátaihoz. „A Láng Rezsőnek küldött üzenetek hatásosan érzékelik a jókedvünket, és azt is sejtetni engedik, hogy az összeszokott férfitársaság mi mindennel múlatta az időt: »Kálmán olyan dolgokat akar rólam megírni, figyelmeztette Fekete István a barátjukat, amelyek részint nem bírják a nyomdafestéket, részint a házi cenzúra is erősen kifogásolná. Ezért kérlek, hogy leveleid a Földművelésügyi Minisztériumba küldd!« Mindehhez Kittenberger kedélyesen azt tűzte magyarázatul, hogy Pistáról nehéz jót írni – nekem. De az itteni oláhok szentté avatják, mert tegnap éjjel az egész falut berúgatta.” Fekete István mindig egyedül kóborolt nagybátyjánál, feleségét egyszer  sem vitte magával, a fiát is csak egy alkalommal. No, de ez nem mond sem rosszat, sem kártékonyat, sem Fekete István élete párjáról, sem fiáról, csak tényként említette meg a Feketéről tanulmányt író Sánta Gábor úr. Néhány vonással elevenítette fel Erdély első romániai korszakát az író. Ezeket a gondolatokat cikkünkben már idéztük. Aztán a másik korszak, a magyarság visszatérése – mármint a tulajdonjogába.

„Az álom Nyírábránynál kezdődött, és Érmihályfalvára már benne voltam a reszkető sötétségben, mert Érmihályfalva mint az álomban – már nem is az volt, hanem Valea-lui-Mihalyu… ősz volt akkor is, és az őszi csend mélysége alatt szorongó nehéz álomban aludt a múlt, s a csírák nem tudták még, mennyit kell aludni ébredésig.

-Hol váltanak itt magyar pénzt?

– Sehol – mondta egy jóarcú ember, aki úgy állt a sínek mellett, mint ha oda is tartozna meg nem is –, de tessék ideadni, majd én felváltom itt a kocsmában. Nyugodtan ideadhatja az úr, én is magyar vagyok.” „Szatmárnémetiben autón várt nagybátyám, és amikor megöleltük egymást, úgy éreztem, a Dunántúl ölelte meg Erdélyt, és hiába minden, mi el nem szakadunk egymástól soha.” Erdély visszatért, és a balkáni zűrzavart, koszt és szennyet egyik napról a másikra eltüntette. A házakat és a vasutakat kicsinosították. És Fekete István találkozott Erdélyben a rokkant katonával. „Néztem a templomot, és arra ébredtem, hogy valaki rámszólt: – Jó napot kívánok! A gyalogjáró mellett egy katona ült, ruhája tábori zöld volt valamikor, sapkája mellette a földön, mint a kérésre kinyitott tenyér.

– Jó napot! – és összenéztünk a megismerés és összetartozás felvillanó gondolatával. Sapkája üres volt, csak kívül fityegtek rajta háborús jelvények, és zubbonyának bal karja a zsebébe volt gyűrve. Az egyik lába helyén felszíjazott fadarab… Vártam, hogy mond valamit, de nem szólt, csak nézett. Keze tétován babrált a sapkáján.

– Hát így kell? – kérdeztem.

– Így! De talán lesz még másképpen is.

– Az úr nem idevaló látom.

– Nem, Magyarországból jöttem.

– Az Isten megáldja, mi újság? Igaz, hogy a rokkantaknak ott házuk van? Meg kis kocsi, amit kézzel is hajtani lehet?

– Igaz.

– Gumikerekű?

– Az.

– Mi meg itt az út mellett árvaságban, szegénységben. De hát azért csak kitartunk. Az idő meg múlik.

– Aztán tessék mondani, katonával hogy állunk?

– Van!

Körülnéztem, mint ha egész tér ellenség lett volna, mint ha az útmutató rendőr kinyújtott karja ránk mutatott volna, hogy vigyázzatok, az az ember és a káplár, Dömötör Sándor öreg rokkant magyar katona titkos dolgokról sugdolóznak.

– Akkor jól van. Akkor nem hiába ültem ide az út mellé. Látok én még csodát!

– Itt?

– Mert akármerről jönnek Kolozsvárra, erre végig kell menni.

Nem tudtam szólni. A kishitűekre gondoltam, a csonkaságukba belenyugvókra, a puffadtra hízlalt pincsekre, és szégyenkezve vettem elő pénztárcámat. Káplár Dömötör azonban félrehúzta a sapkáját.

– Ne tessék…

Nem is volt nálam más pénz, csak egy ötpengős.

– Bár többet adhatnék. Nincs idevaló pénzem, de ezt beváltják. Kap érte 150 lejt. Nézte az ötpengőst.

– Ez Horthy Miklós?

– Igen.

Álltunk, én néztem a katonát, de ő már alig tudta, hogy én ott vagyok. Simogatta durva tenyerén a pénzt, és szemét le nem vette róla.

– 150 lej? Hát az egész regátot odaadnák? Eldugta az ötpengőst, én akkor világosan éreztem, hogy Káplár Dömötör Sándor meglátja még a csodát.”

Ez több mint torokszorító találkozás és jelenet volt. De olvassunk egy másik zokogást kiváltó történetet. Írja Fekete István. „Szilágyságban jártam, ahol a Szamos kanyarog, és ahol Wesselényi és Ady szelleme kísért. Vasárnap délelőtt volt, éjjel esett egy kis hó, és a falu, ahol átmentem, üde és tiszta volt, mint ha égi kezek meszelték volna ki fehérre. Kocog velem a kis lovacska, s a rozzant szánkó úgy riszálja a farát, mint rátarti fehérnépek a Dunántúlon. Az utcákon rengeteg gyerek. Kis szánkóval, fakorcsolyával, nagy kucsmában, és vidám zajongással. Szaladnak a szán után. Szemük csillog, arcuk hamvasan piros.

– Üljetek fel!

Nem kéretik magukat, öten is felülnek, bizalmasak és kedvesek.

– Kiviszlek benneteket az erdőre.

Nem válaszolnak, csak nevetnek.

Végre az egyik megszólal:

– Ezek nem tudnak magyarul.

De az ő kiejtése is idegen.

– Te tudsz?

– Én tudok.

– Mi a neved?

– Daróci János.

– Akkor te magyar vagy!

– Én igen.

– Hát ezeknek mi a neve?

A kisfiú sorra bemutatja társait:

– Ez a Nyilas, ez a Turzó, ez az Istenes, ez a Lukács.

Döbbenten ültem a szánban.

– De hiszen akkor ezek is magyarok?

A kis Daróci vállát vonja.

– Lehet…

A falu végén leugrálnak, összevágják bokájukat, és tisztelegnek.

– Szebb jövőt!

– Adjon Isten!

Látszott rajtuk, hogy örömmel köszöntöttek így. Tekintetük nyílt volt és vidám. A kis Darócin kívül a többi csak ezt a két szót tudta magyarul. A Nyilas, a Turzó, az Istenes és Lukács. Két szót tudnak magyarul, azt is a leventében tanulták.”

A Téglás Júlia című elbeszélésben meg a következőt olvasom: „…Mondja a felesége nevét! És kezem az öregasszony vállára tettem, mint aki kedves

nekem. – Téglás Júlia – mondta az asszony.

-Mi?

– Téglás Júlia.

Melegem lett egyszerre. - És a fiatalasszony neve?

– Szabó Eszter. – Hiszen akkor maguk

magyarok!?

 – Da, Da! – mondta az öreg, és jókedvűen nevetett. – Da, da…?

– kifordultam az udvarból, visszanéztem rájuk, túlnéztem rajtuk. Nem messze folyt a Szamos, mellette kanyargott az út Kolozsvárról Budapest felé. A falut úgy hívják, hogy: őrmező, Szamosőrmező. És Szamosőrmezőn Téglás Júlia és Szabó Eszter egyetlen szót sem tudnak magyarul!”

És megismertem Fekete István könyvében a hollót is. „A faluba is bejön a holló? – kérdeztem a vadőrt.

–         Ide bejön.

–         – Ide?

–         – Itt költ a jegyző úréknál.

Ott van egy nagy fa…, de nem szabad bántani. Elmentünk a községházára, kíváncsi voltam a hollófészekre, ez a bizalmatlan ősi madár nem szokott emberközelben fészkelni. A hollófészek ott volt, és ott voltak a hollók is. Jöttek-mentek, élelmet hoztak a fiataloknak, és bizalmasan néztek bennünket.

–         Nem félnek? – kérdeztem a kisbírótól.

–         – Nem, domnu! Leszállnak néha az udvarra is.

A jegyző úr nem engedi a madarat bántani, és én is úgy őrzöm őket, mint a gyerekeimet. Csak egyszer esett baj az egyikkel. Nem jött vissza. Akkor mi neveltük fel a fiatalokat. Mert az anyjuk egyedül nem bírta volna. Valami gazember meglőtte.” Onuc, a melegszívű, okos, ám kissé faragatlan román. Úgyannyira faragatlan volt a lelkem, hogy csak szeretni lehet még holtán túl is, és mindig. Onuc, a román vadőr. Milyen szép képet rajzolt róla Fekete István. Ezért is áldja meg az Isten, őt, meg minden leírt sorát. Fekete István Erdély című könyvét olvastam 2009. június 3-án és 4-én a trianoni gyalázat 89. évfordulóján. Fekete István írt, Isten malmai meg rendkívül lassan, de módfelett pontosan apróra őrölnek.

 (Fekete István: Erdély, kiadta a Lázi Könyvkiadó Szegeden 2006-ban.)

Győri Béla