vissza a főoldalra

 

 

 2009.06.26. 

1989. június 16.

Nem kerülhetem meg, hogy ne írjak Orbán Viktor beszédéről, hiszen a kollektív emlékezetben minden más eseményt háttérbe szorítva a Fidesz szónokának drámai fellépése őrződött meg a legmaradandóbban. Miután Csurka István, az MDF akkori elnökségének tekintélyes tagja felvetette, hogy miért nem szól senki a magyar ifjúság nevében, a TIB felkérte a Fideszt, hogy képviselője mondjon szónoklatot, és mi, a Fidesz választmányának tagjai – akárcsak előtte, március 15- én – szinte egyhangúlag Orbánt választottuk. Távoli, nagy idők tanújaként, romantikus veteránként lehetetlen pátosz nélkül felidéznem 1989. június tizenhatodikát, az 1956-os forradalom kivégzett, majd jeltelen sírban elhantolt miniszterelnökének, Nagy Imrének és harcostársainak újratemetését. Húsz esztendő után is egyértelmű, hogy azon a történelmi napon erkölcsileg omlott össze véglegesen a Kádár-diktatúra eredendően bűnre és bosszúra alapozott rendszere – írja Hegedűs István.  

Csurka István: Reformkommunisták

 Lám, egy korszak jelképes lezárása már megint egy temetés. És micsoda temetés! Mennyi gonoszság, mennyi elvetemültség került elő a mélyre ásott gödrökből, micsoda szégyen és micsoda döbbenet. Az ember elirtózik a gondolattól is, hogy végigélte, végighallgatta és végigszenvedte ezt a gyalázatot. Résztvevők voltunk, bűnösök és áldozatok. Most, a gyász pompás óráiban csak egyetlen fogalmunk lehet: a megtisztulásé. De Nagy Imrének és mártírtársainak jelképes temetése nemcsak temetés, hanem elsősorban politikai demonstráció, össznemzeti önfelmutatás. Helyesen állapítja meg a Történelmi Igazságtétel Bizottsága, hogy egy egész „romlott és bűnös korszakot” kell elföldelnünk ezen a napon. Így van, sőt még ennél is több ez az ünnepély: az igazság napja. Ennélfogva az újrakezdésé is. Nemcsak az elmúlt bűnös korszakot kell tehát a föld alá helyeznünk ezen a napon, hanem a magyar megújulás és életakarat fiatal jelvényeit és szentségeit is fel kell mutatnunk ezen a halállal eljegyzett napon. És ez hatalmas felelősség. Sajnálatos, hogy a Történelmi Igazságtétel Bizottsága, amely elévülhetetlen érdemeket szerzett a Nagy Imre per újrafelvételében, a megmozdulás előkészítésében és lehetővé tételében, most a végső órákban mintha nem mutatkoznék e felelősség birtokosának. Ezt a gyásznapot és ezt a perújrafelvételt a TIB tagok és vezetők áldozatos és fáradhatatlan munkálkodásán felül azért mégiscsak az a tény tette lehetővé, hogy a magyar társadalom millióiban 33 év hazudozásai, elnyomása és hallgatásra kényszerítése után is él az igény az igazságra és az igazság felmutatására. Ez nem holmi TIB háziünnepség, hanem a magyar nép megtört és megalázott millióinak nagy felegyenesedése és felmagasztosulása. A szervezők erkölcsi felülállásának az lett volna az illő bizonyítéka, ha a megszólalási alkalmak javarészét átadják a fiatal Magyarország képviselőinek, az örök magyar forradalom kiskatonáinak, annak a nemzedéknek, amelyik élni és küzdeni fog abban az új Magyarországban, amelyik ezzel a nappal kezdődik. Sajnos mindennek nyoma sincs a bejelentett rendezői elképzelésekben és a szónokok kijelölésében. A mostani elképzelések szerint Nagy Imre sírjánál az a Méray Tibor fog beszélni – meglehet a család akaratából, de hát lehet itt valami a család akaratából s a nemzet ízlése ellen? –, akit emigrációs munkája, könyvei, kiállása kétségtelenül feljogosít a részvételre, annak idején Nagy Imre-körhöz tartozása pedig akár egy mostani kormánykitüntetésre, de Rákosi-korszakbeli múltja, véresszájú hazudozásai a koreai háború idején, az a viszolygás, amely már ötvenhat környékén is övezte pálfordulását, semmiképpen sem arra, hogy a legfontosabb, a nemzet egészéhez szóló beszédet elmondja és az új korszak könyvének első lapján szerepeljen. Ez súlyos hiteltelenség. Ettől csak megkeseredik a szánk íze. Aztán van még itt más is: a TIB-esek, a Nagy Imre-kör tagjai, miként az köztudott, javarészt reformkommunisták. Olyanok, amilyenek ma is vannak szépszámmal. Ezek a régi reformkommunisták most azt mondják a mai reformkommunistáknak, hogy maradjanak távol. Legfeljebb csak mint magánemberek legyenek jelen. Mert ők részesei voltak az elmúlt 33 év törvénytelenségeinek, a régi reformkommunisták meghurcolásainak. Ez igaz. És ők? A régiek? Ők talán kimaradtak a Rákosi-korszakból? Nem voltak főcsahosok előbb? Ők nem estek át a megigazuláson? Mi a különbség? Főleg így, ha Méray Tibor szerepeltetését tekintjük. Még nincs késő, még elvégezheti a TIB azt a szükséges önvizsgálatot, ami egy ekkora nemzeti esemény méltó rendezéséhez elengedhetetlenül szükséges. – Mert így, ahogy most van, sajnálatosan hiányzik forgatókönyvünkből: a szolgálat szándéka.

 

(Elhangzott: 1989. VI. 4-én., a Vasárnapi Újságban)