vissza a főoldalra

 2009.05.01. 

Csak tisztán és őszintén!

Vendégségben a Pál-Baracsi művészházaspárnál

Baracsi István táncdalénekes 1948-ban Nyírbátorban született. Vendéglátóipari szakközépiskolában tanult Budapesten és Prágában. Sík Olgánál tanult énekelni. Ezt követően a Magyar Rádió Szórakoztatózenei Osztálya által szervezett műsorokban vett részt. Az 1977-es Ki mit tud?-on tűnt fel, hagyományos táncdalokat ad elő. Pál Györgyivel duóban szerepelt az 1981-es táncdalfesztiválon.

 Pál Györgyi táncdalénekesnő Budapesten született. Gyermekkorában csellózni tanult, majd OSZK stúdiót végzett. Ezt követően Toldy Máriánál tanult énekelni. ORI-vizsgát tett, az MTV Egymillió fontos hangjegy c. műsorában ismerték meg. A vendéglátó-ipari fellépések után 1981-ben Baracsi Istvánnal duóban szerepelt a táncdalfesztiválon. Baracsi Istvánnal együtt három nemzetközi fesztiválon vett részt.

 -Györgyi, kérlek mesélj családodról.

 Pál Györgyi (P.Gy.): Két lánytestvérem van, s közösen nevelkedtünk. Szeretettük a zenét, de szüleim nem muzsikusok. Egyik nagynéném énekelt nótákat és operetteket, míg a férje zeneszerző volt. Nővérem klasszikus zenét, zongorát tanult, így a dzsessz felé már nem vitte el az útja. Kicsiny koromban csellózni tanultam. Az általános iskolában működött az ifjú zenebarátok köre. Nagyon tetszett ez, mert a rendezvényekre neves zenészeket hívtak, s ők megszeretették velünk a muzsikát. Általános iskola végén már arra gondoltam, hogy átváltok az éneklésre. Énekórákon fül után nagyon jól tudtam eldalolni az adott művet. Abbahagytam a csellózást és felvételiztem az OSZK stúdiójába. Itt tanultam a kereskedelmi szakközépiskola mellett, mert szüleim azt akarták, hogy legyen egy normális, pénzkereső szakmám. Tagja voltam az énekkarnak is. Karvezetőnk Ördög László volt, akivel sok versenyt megnyertünk.

 -Az OSZK stúdióban kottából tanultatok?

 P. Gy.: Nem, hanem hallás után. Ezt követően már nem is akartam más lenni, mint énekesnő. Majd Toldy Mária iskolájába jelentkeztem. Őt tartom mentoromnak, tanáromnak. Nagyszerű instrukciókat adott. Megtanított arra, hogyan adjak elő különböző stílusú dalokat. Ha valaki művészpályán dolgozik, szükséges, hogy legyen mellette egy olyan ember, akiben teljesen megbízik, s akinek a véleményére ad.

 -Milyen stílusú dalokat tanultál Toldy Máriánál?

 P.Gy.: Musicaleket, slágereket, táncdalokat. A vizsgákra a régi nagy örökzöldeken kívül az akkor berobbanó slágereket is tudni kellett. Ez igen nehéz volt, mert néha rádióból, kazettáról kellett megtanulni a dalokat. Kiváló korrepetitorunknak, zongoristánknak, Hoffmann Ödönnek a tarsolyában volt a legtöbb dal, ami nagy segítséget jelentett nekünk.

 -A középiskola után és az énektanulás mellett dolgoztál is?

 P.Gy.: Nagyon szerettem volna máris énekelni, de sajnos egy kezdőben nem bíztak meg a szervezők. Így 2-3 hónapig kereskedelmi, adminisztratív munkát végeztem.

 -Mikor volt az első fellépésed?

 P.Gy.: Még az OSZK stúdióban. Kezdetben nagyon izgulós voltam. S ez akkor nem egy egészséges drukk volt, hanem sokkal rosszabb. A ’70-es évek végén vizsgáztam le az ORI-ban és utána a Széna téren lévő Éden bárban énekeltem. Akkor indult el hazánkban a diszkó-korszak. Ezt a bárt átalakították diszkónak, s ott élő zene szólt. Mindig volt műsor, melyben énekeltem. Ez igen nehéz volt, mert az eredeti lemezek után igen csak kritikusan figyelte alakításomat a fiatalokból álló publikum. Szerencsére elfogadtak.

 -Meg lehetett ebből élni?

 P.Gy.: Nem csak a diszkóban énekeltem. A tanulást még nem fejeztem be, s többször felkeresték tanáromat: kit tudna ajánlani egy-egy műsorba. A Váci utcában, a Tiszti klubban játszott a Híros -zenekar, s velük is felléptem. Tehát meg tudtam élni az éneklésből.

 -Szüleid mit szóltak hozzá, hogy énekesnek mentél?

 P.Gy.: Nagyon féltettek, főleg apukám, aki közgazdász volt, s hallani sem akart az éneklésről. Nem is vette komolyan ezt a pályát. Csak 1981-ben, a táncdalfesztivál idején nyugodott meg, hogy lánya már profi szinten énekel.

 -Azt hallottam, hogy István családja reakciósnak számított.

 -Baracsi István (B.I.): Anyám kulákcsaládból, míg apám erdészcsaládból származott, és igen tanult ember volt. Ő a helyi tanácsnál dolgozott, de a pártba nem akart belépni. Azt mondta: ezt a rendszert nem így képzelte el. Ezt követően kirúgták állásából, s 1968-ig nem kapott munkát. Állás nélkül maradt, s felvetődött a kérdés: miből tartja el öt gyermekét? Apám jól ismert egy zsidó órás-famíliát, s ők adtak –feketén – munkát neki. Ez akkor nagyon veszélyes volt. Édesanyám családjától a földet elvették, de az erdőt valamilyen oknál fogva nem. Egyszer anyám télen –hogy meg ne fagyjunk – tüzelőnek két kocsira való fát vágott ki a saját erdejéből. Ezt meglátták, kijött a karhatalom, s szemem láttára anyámat géppuskatussal ütlegelték, s erdőirtással vádolták meg. Ezt követően kiűztek a házunkból, bekényszeríttettek minket nagymamám lakásába. S ki költözött be a házunkba? A rendőrkapitány. Földönfutóvá tettek bennünket, családomat szétverték ezzel az akcióval; szüleim nem tudtak kitartani egymás mellett, elváltak. Anyukám kimentette két testvéremet Belgiumba. Húgom még 1992-ben is félelemmel jött látogatóba Magyarországra, annyira benne élt a múlt.

 -Kaptatok kárpótlást?

 B.I.: Ugyan! Még egy pofont kaptunk volna, ha kérünk…Egy olyan városból jöttem, ahol a ’60-as években is azt mondták: jobb, ha csendben vagy, különben megnézheted magad.

 -Ez most is így van?

 B.I.: A 90 éves nagynéném szerint igen.

 -Tudtommal a 8. általános befejezése után Pestre kerültél.

 B.I.: Nem kerültem, hanem menekültem. Tudtam, hogy lent semmilyen jövőm nincs. Apám azt mondta nekem: „jobb fiam, ha mész, mert a nyíltságod miatt biztos börtönbe kerülsz”. Elég szókimondó voltam akkor is, s ezt nem szokás tolerálni nálunk. A mai napig is nyíltan megmondom a véleményemet. Ehhez jogom van. Amióta családomat tönkretették, jogom van ahhoz, hogy szabadon megmondjam véleményemet. Visszatérve kérdésedre: elmúltam 13 éves, mikor egy kis papírbőröndbe becsomagoltam, s elindultam a fővárosba. Kollégiumban laktam, s a SZÖVOSZ Vendéglátóipari Szakközépiskoláját végeztem el. Gyurkovics Mária soproni szállodaigazgató támogatott és bíztatott, hogy Pestre menjek. Ő vezetett be egy emberibb világba. Az iskola mellett dolgoztam, szenet lapátoltam, hogy legyen egy kevés keresetem. A szakközépisakola után Prágába mentem ki tanulni. A cseh fővárosban maradtam egészen 1968-ig. Barátaimmal elkövettük azt a „hibát”, hogy egy szál gyertyával elmentünk Vaclavra. Így hazaküldtek minket. Húsz éves voltam akkor. Büntetésből a gumigyárba küldtek, ott dolgoztam két és fél évet. A prágai évek életem egyik legszebb időszakát jelentik. Sok barátot szereztem magamnak. Prágában az egyik étteremben szlovák gyerekek dolgoztak, s ők lopták nekünk magyaroknak a krumplit, hogy legyen mit ennünk. Ezért is vagyok arról meggyőződve, hogy a szlovák-magyar ellentétet felülről szítják. Egyszer nem volt pénzem hazajönni karácsonyra, s a cseh fiúk meghívtak családjaikhoz, hogy ne legyek magányos a szeretet ünnepén.

 -Hogy lett ebből éneklés?

 B.I.: A gumigyárból. Nem tudtam elviselni az ottani légkört, s kerestem a kitörési utakat. Az egyik út a zene volt. Már Prágában is sokat énekeltem barátaim szórakoztatására. Itthon is ajánlották nekem, hogy keressek fel egy énektanárt. Elmentem egy próbaéneklésre Mátrai Ferenchez, aki azonnal felvett, majd tovább küldött Sík Olgához. A neves tanárnő azt szerette volna, ha nem könnyű zenét, hanem operát tanulnék. Tanultam operát énekelni, de pop-zenét is. Elkövettem azt a „hibát”, hogy jelentkeztem 1977-ben a Ki mit tud?-ra, aminek az lett a következménye, hogy a klasszikus zene kapuja becsukódott előttem.

 -Milyen dallal jelentkeztél a Ki mit tud?-ra?

 B.I.: Egy Bradányi-szerzeménnyel: „Most is úgy szeretlek”. Ezzel továbbjutottam, de tudtam, hogy nem nyerhetek. Igaz, egy technikai probléma miatt nem tudtak az első elődöntőben még kiszavazni. Az történt, hogy nem működött a teremben a hangosítás. Így a zsűrinek a televízió közvetítő-kocsijában kellett meghallgatnia a dalokat. Érdekes, hogy én sem hallottam a zenekart, de mégsem okozott számomra zavart. A második elődöntőből viszont már nem engedtek tovább, pedig ellenfelem rekedt volt, s elcsuklott a hangja.

 -Számítottál rá, hogy nem jutsz tovább?

 B.,I.: Igen. Egyik délután volt a színpadon egy KISZ-gyűlés, amit felvett a televízió. Feltették a kérdést, hogy miért nincs jelenleg olyan érdeklődés a KISZ iránt, mint régebben. Erre azt mondtam – én, aki sosem voltam tag – , hogy ellaposodott a szervezett programja. No ezzel elvágtam magam. Pedig a közönség nagyon szeretett; még a volt Jugoszláviából is kaptam telefonokat. Ezt megelőzően felvételt nyertem a Magyar Rádió Könnyűzenei Stúdiójába. Ott Bágya tanár úrtól, Körmendi tanár úrtól és Balassa tanár úrtól tanultam. A Ki mit tud? után visszamentem a vendéglátóiparba, majd egy év után megkeresett a Rádiótól Bolba Lajos, s megkérdezte, hogy nem akarok-e visszatérni a szakmához. Lajos három dalt adott nekem, melyet egy jubileumi koncerten énekelhettem el. Ezt követően jöttek a fellépések, de nem kerestem sokat, mert az éneklést nagyon sokáig, az 1981-es táncdalfesztiválig inkább szórakozásból műveltem.

 -„A táncdalénekesek mezőnye ezt meg kell mondanunk nyíltan - gyenge volt. A Ki mit tud?-történelem bizonyára majd úgy jegyzi fel az 1977-es versenyt, hogy volt jobb, s (reméljük) lesz jobb”.- írta a Magyar Ifjúság 1977-ben. Mi erről a véleményed?

 B.I.: Ha azt vesszük figyelembe, hogy kik nyerték meg a versenyt, akkor igaza volt a cikk szerzőjének. Ez a Ki mit tud? azért számíthatott gyengének, mert addigra már mindenkitől profizmust követeltek. Míg 1966-ban főleg amatőrök versenyeztek egymással. Érdekes módon azok kritizáltak, akik 10 évvel azelőtt még dilettánsok voltak. Ők elfelejtették, honnan indultak el. Tehát, ha a cikk írója az 1966-os és a ’77-es versenyt hasonlítja össze, akkor már igaztalanul jár el. Ráadásul 1977-ben nem voltak még olyan lehetőségek sem, mint a mostani sztárkereső műsorokban. Senki sem adott abban tanácsot, hogy miként énekeljek, s abban sem: milyen legyen a frizurám, öltözékem. Még be sem skálázhattam. Azt is tegyük hozzá, hogy aki megnyert egy ilyen versenyt, annak minimális esélye volt a könnyűzenei életben való továbbjutásra. Teli voltak a „zenei istállók”. A Rádió volt a legnyitottabb hely, ott volt esély a fellépésre. Azért mi is vittük valamire, de nem használtuk ki azokat a lehetőségeket, amiket a politika felajánlott. Egyszer felkerestek minket, hogy látogassunk el az V. kerületi KISZ titkárságára. A mai napig nem tudom, hogy hol volt ez e hely…

 -Jobban ment annak a szekere, aki KISZ-tag volt, vagy akit ajnározott Erdős Péter?

 B.I.: Mint említettem, nyílt ember vagyok, s ezért ha tetszik, ha nem, Erdőst megvédem most. Györgyivel együtt végigjártuk egyszer a kiadókat, hogy a Surda-dalt jelentessék meg. Ennek a magyar nyelvre való átírója Fülöp Kálmán volt. A lemezgyár elkaszálta a dalt, sőt még a saját pénzünkön sem tudtuk leadni a Magyar Televízióban. A lemezt a filmsorozat után nyolc hónappal adták ki, azzal az indokkal, hogy nem tudták elkészíteni a borítót. Ezt követően megpróbálkoztunk egy másik nagy sorozat zenéjével A chateauvalloni polgárokéval. Mindenütt zárt ajtókra találtunk. Erre azt mondta Erdős: „a Surda-dallal hozzám kellett volna fordulni. Kiadtam volna 24 óra alatt. A Neoton feljátszotta volna az anyagot, de meglett volna.” Erdős A chateauvalloni polgárok dalát három hét alatt jelentette meg.

 -1981-ben volt az a táncdalfesztivál, melyen már együtt léptetek fel. A Surda-dallal, vagy a Millió rózsaszállal?

 P.Gy.: Egyikkel sem. A ’77-es Ki mit tud? –ot követően ismerkedtem meg Istvánnal, aki eljött Toldy Máriához tanulni. A táncdalfesztiválra titkosan kellett beadni, jeligére egy dalt. Ennek a dalnak férjem volt a zeneszerzője, szövegírója, s ketten énekeltük fel kazettára. Saját dallal kerültünk be „magányos farkasként” a fesztiválba. Mi voltunk az elsők, akik duettben énekeltünk. A dal címe: Dalban mondom el. Úgy alakult, hogy „tartalékosok” lettünk a döntőre. Talán az is hozzásegített a sikerhez, hogy sokan örültek annak, hogy egy házaspárt látnak a színpadon.

 -Díjazottak letettek?

 P.Gy.: Nem, azt értük el, hogy a „tartalékból” egyenesen a döntőbe jutottunk.

 B.I.: Az volt a rendezők gondja, hogy akiktől sokat vártak, nem hozták a megfelelő szintet. Így került ránk sor. Elénekeltük a dalt, de utána semmilyen értesítést sem kaptunk. Már minden résztevő értesült róla, hogy ki jutott tovább, de mi voltunk az egyetlenek, akiknek nem tudták az elérhetőségét. Megtörtént a próba a döntőbe jutáshoz, s azt akarták, hogy az a srác, aki pontozásban utánunk jött szerepeljen helyettünk az utolsó fordulóban. Ekkor Bergendy István letette a hangszert, s azt mondta: „nem létezik, hogy a Magyar Televízió nem tud fellelni két énekest. Ha ez a házaspár nem vesz részt a döntőben, akkor mi sem.” Akkor éppen Ópusztaszeren léptünk fel, s augusztus 20. volt. Egyszer csak halljuk a rendőrségi hangszóróból: „Pál Györgyi és Baracsi István azonnal menjen fel Budapestre, mert feljutottak a fesztivál döntőjébe”. Tehát egy rendőrautó vezetett fel minket. Elénekeltük a dalt, de nem mi lettünk az elsők.

 -Jöttek ezután felkérések?

 B.I. Igen. Az ORI megszervezte a Volt idén egy fesztivál c. műsort, melybe minket is beválogattak. Ez egy több hónapos, szép rendezvény volt a Juventus együttessel. De azért nem álltak sorban az ajtónk előtt a meghívásokkal. Kijutottunk még három nemzetközi fesztiválra is; Rostockba, Drezdába és Prágába. Drezdában fesztiváldöntősök voltunk, s az utóbbi helyen újságírói díjat nyertünk. Ám ezekről Magyarországon nem írt a sajtó. Általában világslágereket énekeltünk.

 -A 70-es évek végén azt írták a sajtóban: „A lengyelek talán képzettebb muzsikusok nálunk, technikailag kifinomultak, de túlságosan a rockhoz és a dzsesszhez kötöttek.” Ez valóban így volt?

 B.I.: Inkább a dzsesszhez, mint a rockhoz, s ez igaz a csehekre is. Ha ma elmegyünk Varsóba, vagy Prágába kiváló dzsesszklubokat találunk. Sajnos ennek a kultúrája Magyarországon nem alakult ki. Nézzük csak meg, hogy a csehek mit értek el a nemzetközi zenei piacon, s mit értünk el mi.

 P.Gy.: Régebben a lengyelek szinte minden fesztivált megnyertek. Talán a gdanski események miatt akarták őket így kompenzálni.

 -Milyen hazai kritikákat kaptatok?

 P.Gy.: Csak jót. Sokat turnéztunk, állandóan dolgozunk, de a televízió nem vett rólunk tudomást. Lemezfelvételre sem hívtak. Sosem voltunk kilincselő típusok és a favorizált klikkek tagjai.

 B.I: Nagyon sok munkánk volt, mert minket nagyon szerettek a szervezők. Nem ittunk, nem kötekedtünk, nem voltak rigolyáink. Volt olyan énekes, aki kiborult, ha nem övé volt a zárószám. Minket ez nem érdekelt. Kaptunk egyszer egy újságírói díjat, s ezt követően meghívtak minket Kubába egy fesztiválsorozatra. A házban, ahol éltünk, lakott a kubai kultúrattasé. Ő hívott meg minket személyesen. Leadtuk az anyagot a megfelelő helyre. Egy hónap múlva kérdezte az attasé: miért nem adtátok le a jelentkezéseteket? Kiderült, hogy másnak kellett ez a hely. Valaki nagyon ki akart menni Kubába nyaralni…Nem szeretek a Millió rózsaszál c. dalról beszélni, de kell. Egy NDK-ás turnét követően bementünk a Rádióba, ahol azt mondta nekünk Bolba Lajos: „sajnos kicsit későn jöttetek vissza, mert kevés az esély ahhoz, hogy részt vegyetek a Szovjet dalok fesztiválján. Ám! Van egy lemez az üzletekben, s alig veszik. Ez Csongrádi Kata Millió rózsaszál c. lemeze. Ha tudtok ebből a dalból valamit kihozni, akkor részt vehettek a fesztiválon.” Tudni kell, hogy a Szovjet dalok fesztiváljának első helyezettje egy hónapos Szovjetunióbeli turnét kapott jutalmul. A Millió rózsaszál eredetileg Alla Pugacsova dala. Felkerestük Wolf Pétert, aki a dalból duettet komponált, s mi ezzel megnyertük a fesztivált. S mi történt? Más ment ki helyettünk Szovjetunióba, az, aki ki volt erre jelölve.

 P.Gy.: Engem kissé bántott, hogy a Rádió pont a győztes dalt, a mi számunkat nem adta le. A másik: miután megszültem a fiamat, kezembe került egy újságcikk, melyben azt írták: Baracsi István Csongrádi Katával megy turnézni. Természetesen ez nem igaz. Nagyon szép ajándékot kaptunk gyermekünk megszületésének napjára Wolf Pétertől és Fülöp Kálmántól: a Bölcsődalt. Ez a szám egy kislemezen hallható.

 B.I.: Miután megszületett a gyerekünk sok minden megváltozott. Már nem tudtunk minden fellépést elvállalni. Közben jött a politikai váltás, s egyre több pénzt vettek el a kultúrától. Akkoriban a vendéglátóiparban énekeltünk. Elválltunk három hónapig egy éjszakai műsorban fellépést. Mikor már két hónapja ugyanazt énekeltük, már nem éreztem jól magam, s egy este kibővítettük repertoárunkat. Hajnalban szólt a telefon, s a rendező felelősségre vont: miért változtattuk meg a műsort? Erre mérges lettem, hiszen nem cenzúrázatlan, amatőr dalokat adtunk elő. Dühös voltam, s otthagytam a vendéglátóipart. Ez 1992-ben volt. Azóta vállunk még fellépéseket, de nem reklámozzuk magunkat, s a művészet helyett „hétköznapibb” dologból keressük kenyerünket.

Medveczky Attila