vissza a főoldalra

 2009.05.01. 

Egy magyar értelmiségi siralmai

Itt születtem. Tetszik, nem tetszik, itt és pontosan ebben a korban kell letennem az asztalra a magam teljesítményét. Természetesen ez – ha egyáltalán lesz – csakis szellemi teljesítmény lehet: erre vagyok predesztinálva, mivel a tetőfedéshez, a tapétázáshoz vagy a cukrászathoz nem értek. És voltaképpen ebbe a problémába ütközöm bele egyre gyakrabban és erősebben: mi a hasznom tulajdonképpen, mit ér valójában az én szellemi okoskodásom egy teljesen szellem nélküli korban? Ma is átnéztem a napisajtót, aztán elborzadtam és szabályosan visszamenekültem régi jó, vigaszt adó barátomhoz, Pascalhoz: árulja el, ő mit csinálna az én helyemben, 2009-ben, Kelet- Európában? Tőle tudom ugyanis, hogy az ember minden nagysága és méltósága a gondolkodásban rejlik. Azt is tőle tudom, hogy a helyes gondolkodás több mint racionálisan elvárható minimum, mert egyben az erkölcs alapelve is. Ahol tehát deficitben van a gondolat, ott – miközben nő a butaság szintje – deficitbe kerül az erkölcs is. Felelősséggel állítom: ez a helyzet van ma Magyarországon. Ó, nem, természetesen nem Pascalra hivatkozva, nem az ő legendásan bő köpönyege mögé bújva állítom ezt – (szegény barátom közel 350 éve halott, és különben sem járt soha ezen a tájon) –, hanem saját nevemben, szomorú tapasztalataimra hivatkozva. A Biblia hegyi beszédében utal Jézus egy olyan felfordult világrendre, ahol még a só is elveszíti ízét, ahol többé nem sós a só, nem alkalmas, hogy tegye a dolgát, hogy megsózza a sótlant. Elveszítette léte okát, ezáltal nem jó semmire. Kidobandó, eltaposandó. Pedig valaha ő volt az élet sója, de aztán elfakult, kikopott, íze vesztetté lett. A só teremtmény, nem hivatkozhat a múlt érdemeire, nem élhet az emlékeiből: csak addig só, amíg sózni tud. Mindez az MDF-ről jutott az eszembe, ugyanis Monor és Lakitelek nagy szülötte, a párt – amely 1990-ben, ha néhány napra is, de beteljesítette öreg, sokat szenvedett nemzetünk legféltettebb álmát, elhozta a rendszerváltás realitását –, ma az íze vesztett só leglátványosabb magyarországi képviselője. Olvasom a hírt, hogy az MDF európai parlamentes kopogtatócéduláinak gyűjtésében – vagyis abban, hogy a minden emberi érzelemtől intakt Bokros Lajos és a lucidus szellemű Habsburg György képviselje Brüsszelben nemzeti érdekeinket – aktív segítséget nyújt a Hit Gyülekezete! (Az a Hit Gyülekezete, amely újfent szereti magát – Luther és Kálvin még nagyobb dicsőségére – „neoprotestánsként” definiálni.) Adva van tehát egy mérleg, aminek egyik serpenyőjében ott az MDF, a másikban ott szorong a Hit Gyülekezete, Bokros Lajos és egy Habsburg királyi felség, miközben a mérleg teljesen egyensúlyban marad. Na kérem, hát ezt értem én az alatt, hogy a só elveszíti ízét. De nemcsak a sóval van itt baj, hanem az irányokkal, a koordinátákkal is. Az ókor hajósa egyetlenegy stabil lenyomatot ismert a világból: a csillagos eget, és erre hagyatkozva bejárta, felderítette az egész kerek világot, sőt még haza is talált, mert tudta, hogy az Esthajnal- csillag mindig ott ragyog, ahol ragyognia kell, miként a Göncöl-szekér rúdja is mindig egy irányba mutat, nem hol erre, hol arra. Akkoriban az irányokat kijelölő szegletpontok biztosak voltak, mint a halál. De mi van ma? Egy becsvágyban és sikerben gazdag, de szellemileg szerényen bútorozott miniszterelnök, bizonyos Gy. Ferenc csődbe jutatta az országot, és ahogyan az már lenni szokott szocialista miliőben, a kapitány hagyta el elsőként a süllyedő hajót, rábízva azt üzleti és focipartnerére, egyben csődteremtő csendestársára, bizonyos B. Gordonra. (Állítólag a B betű az illető legvalódibb nevét rejti: Hajdú- Bét Gordon.) Ez a B. Gordon nyomban megteszi pénzügyminiszternek azt az Oszkó Pétert, aki ma véletlenül annak a nemzetközi könyvvizsgáló cégnek, a Deloitte-nek a vezetője, amely annak idején a Hajdú-Bét eltűnt milliárdjainak könyvelését is végezte, de nem talált semmi törvénytelent. Ugyan mit találhatott volna, hiszen már Marx apó megmondta, hogy a nagy hal megeszi a kicsit. Punktum. És egy egészen friss hírrel zárul a kör és összeforr minden összetartozó. A kilenc évvel ezelőtt tönkrement Postabank csődjéért az a Deloitte Kft. is felelős – nemcsak erkölcsileg, büntetőjogilag is –, amely ellenőrizni volt hivatott, és mindig mindent rendben talált a bank főkönyveiben, ezért még az Orbán-adminisztráció kártérítési pert indított a Deloitte ellen 150 milliárd forint értékben. A per csak nem akar véget érni, sőt, mint olvasom: „rendkívüli az ügyben, hogy a mostani pénzügyi kormányzat az állam képviseletében megpróbálja kimenteni az általa bíróságra idéztetett alperest, a Deloitte Kft.-t”. Lefordítom magyarra: a magyar kormánynak jó kilátásai lennének arra, hogy a dúsgazdag, nemzetközi könyvvizsgáló cégtől 150 milliárdot visszaszerezzen az elstiklizett, szétszórt közpénzekből, de a magyar kormány – nem azért, mert magyar, hanem azért, mert vagy Gy. Ferenc, vagy B. Gordon vezeti – most mindent elkövet, hogy a bíróság ne hozzon államunk számára kedvező ítéletet, ne ítélje el a Deloitte könyvvizsgáló céget – amelynek munkáját mellesleg egy időben az MNB mai elnöke, Simor András úr vezényelte. Önök azt hiszik ugye, hogy én most valamiféle elvont banki, könyvelési, pénzügyi káoszt próbálok körüljárni. Tévedés, ez az egész Gy. Ferences, B. Gordonos, Oszkó Péteres, Simor Andrásos, postabankos, deloitteos valóságshow nem több, mint egy időtálló görög tapasztalat mai társadalmi megjelenése: Manus manum lavat. Magyarul nyilván érthetőbb: Kéz kezet mos. Alapkérdésem persze továbbra is megválaszolatlan: milyen szerepet találhat magának a szellem embere – mondjuk Pascal – ebben a szellemtelenített világban?