|
 2009.05.08.
Hol falaztunk a hazugságnak?
Márai Sándor: Kassai őrjárat c. könyvéről
„Négy
héttel a nap után, mikor a német csapatok bevonultak Párizsba,
hazautaztam Kassára. Egy napra mentem csak, nem volt semmi dolgom
ott. Most, időmúltával elcsodálkozom, miért is mentem. Valószínűleg
mert otthontalannak éreztem magam a világban.” Márai Sándor
élete végéig is otthontalan maradt, a távoli Amerikában halt
meg, fegyverét maga ellen irányította és bevégeztetett. Pedig
1941-ben, amikor megírta a Kassai őrjáratát, még élt Lola és
élt nevelt fia is. Azután teljesen magára maradt. Amikor utoljára
Kassára látogatott a szerző, a kozmikus magány vette körül.
Egy csonka napot és egy kurta éjszakát töltött szülővárosában,
ahol rövid 24 óra alatt újra átélte a gyerekkort, és szembesült
korának komor kihívásával.
Márai Budaörsről, a repülőtérről indult egy kicsiny
repülőgéppel. „Útitársai többek között két fiatal nő,
lelkesen beszéltek a kassai havasok menedékházáról, a
„Lajosról” és az „Ottíliáról”. Lelkendezve beszéltek
a csendről, a nyugalomról, a tiszta levegőről, mely a magasban
várja a vándort, és ez a szó: „menedék” lágyan hangzott
el ajkaikról, mint egy sóhajtás, egyfajta vágyódás szelíd
segélyszava.” Majd így folytatja Márai: „Menedékház!
Nincs a világon menedék és menedékház, gondoltam, és vállat
vontam.” A repülőgép Budaörsön felszállt. És tovább
folytatja gondolatait az író: „Ez a gép most 350 kilométeres
sebességgel repül óránként, s mi, az utasok a kocarepülők
tudjuk, hogy ez a sebesség viszonylagos, nem kevés, de nem is a
legtöbb - mennyi a legtöbb e pillanatban? Ma hatszáz, holnap hétszáz
kilométer, s van-e itt megállás és határ?” Azóta
Franciaországban és Japánban a vonatok száguldanak ilyen
sebességgel, a repülőgépek szárnyalása szinte már mérhetetlen
az űrhajózás világában. Van min gondolkodnia Márainak útban
hazafelé, Kassára. Kassa is megváltozott. Megváltozott 1941 óta.
Akkor még magyar város volt, magyar polgárházakkal és polgársággal.
A Márai-féle gyermekkorhoz képest már akkor sem volt régi a régi
Kassa. Egyórás az út, aztán megérkeznek a város fölé, majd
egy órát majdnem köröznek a levegőben, mert elromlott a futómű,
az azt kibocsátó berendezés. Lent, a repülőtéren
felsorakoznak a tűzoltók, a mentők, a katasztrófa elhárító
egységek és berendezések. Márai egykedvű nyugalommal nézi a
levegőből az eseményeket. Majd leírja a következőket:
„Sajnálom, hogy megérkeztünk. Szeretném megkérni a pilótát,
ne siessen még, körözzön egy ideig a város fölött, szeretném
látni a Dómot a magasból, s madártávlatból az Egészet, a Dómot,
amely oly fájdalmasan megkötözötten lehorgonyzottan és cölöpözötten
valósága az életemnek: a Várost, a házak tetejét, ahol a
gyermekkor mítosza rejtőzik a padláson, denevérek és törött
játékok között, a sírhantokat és a köztereket, ahol történt
valami oly végzetesen, mint aztán később az életben semmi
sehol. Szeretném először látni életemben madártávlatból a
várost, amelyhez egyedül van személyes közöm a világon.
Igen, ez itt a Dóm; s most egész alacsonyan száll a gép. Látom
az utcák kusza szalagjait, megismerek egy házcsoportot, s
egyszerre látom az egészet, zsúfoltan, összezártan, ahogy középkori
város és erőd tud csak egységes és összetartozó lenni,
minden részletében szervesen ugyanahhoz a központhoz tapadó, s
ez a központ a Dóm, melynek tetőzete lezár, és magába foglal
egyfajta lelkiséget és világképet, a keresztény Európa világképét.”
Néhány gépelt oldal Márai írógépén, és már egészen mélyre,
az emberi létezés legmélyére hatoltunk be. És tovább tűnődik
a kassai polgár, Márai Sándor: „Ezek a dómtornyok őriznek
egyfajta útvonalat, a pusztuló világ felett – Kassa és
Tours, Uppsala és Reims, Köln és Firenze fölött kóvályog a
lélek e hetekben, s a pusztulás fölött a harci lángokban
villogó templomkeresztek mutatják az elsötétedő világban a tévelygő
lelkeknek az utat.”
Lassan olvasom a könyvet, mert ízlelem a szavakat, és
engedem, hogy a mondatok mély rétege és értelme a lelkem és a
szívem közepébe hatoljon. Aztán már a szállodaszobából késő
este a következők jutnak eszébe az írónak: „A szálloda
ablakai
a nagy
közkertre néznek, mely a Város és az állomásépület között
terül el; a közkertre, mely gyermekkoromban dús volt és vadóc,
mint egy dél-amerikai erdő, és a Hernád folyóra, mely
duzzadt, és nyugtalan áradással ömlik most a mélyebb szintű
tájak felé. Éjfél után szobám erkélyén állok, s egy kőből,
folyamból és emlékből épített tájat nézek, mely az éjszaka
fényeiben varázsosan ismerős.” Öregedő, felnőtt fejjel érti
meg az ember ezeket a mondatokat. S ilyenkor belülről érzünk
valami megfoghatatlan vágyat az elmúlt idők után. Hogy írja Márai
itt Kassán? „A malom mindent megőrölt, és én örökké
hallottam az élet zörejei átzúgását. Szép ajándéka az életnek,
hogy még egyszer láthatom ezt a képet a holdfényben, s hallom
elalvás előtt az ismerős zúgást, melyben minden benne van, a
gyermekkor vágyódása, az ifjúság költészete, és hagymázas
nyugtalansága, a délutánok és esték, amikor elhaladtam a
malom előtt, zsebemben Rilke verseivel, szívemben azzal az édes,
vad boldogtalansággal, amelyet talán legjobban fáj az életben
elveszíteni. Mert már nem vagyok boldogtalan. Néha így legújabban
is kétségbeesett vagyok, és ez nem ugyanaz. A boldogtalanság lírai
közügy, a kétségbeesés, akkor is, ha világesemények okozzák,
magánügy. Ezt is megőrölte a malom, az ifjúságnak e keserű
magvait, a boldogtalanságot és a lírai bánatot.” Hirtelen
megdöbbent e vallomás után a következő mondat: „Az ember
felnő, és ásít. És lefekszik aludni.” Azután hirtelen a
felelősöket keresi Márai Sándor. A világ kisiklásának okozóit,
felelőseit. Gondolkodik az író, és te, kedves Olvasó, meg a következőket
kapod meg a szerzőtől gondolatok formájában. „…A németek
első pillanattól tudták, hogy vége van valaminek, egy életérzésnek
és egy életformának, harcolni kell, és meg kell halni, ha azt
akarják, hogy az életérzés ne sorvadjon el, és az életforma
ne kerüljön szemétdombra. Jól harcoltak, totálisan. De a németeknek
volt egy fegyverük, nem éppen titkos, mert nyíltan beszéltek róla:
a hitük, hogy németek és szerepük van a világban. Ezért
harcoltak. Egy nép végül is nem takarmányért harcol, sem
benzinért, sem aranyért. Hivatásérzés nélkül nem lehet élni,
szerep nélkül nem lehet harcolni. „Wir fahren geggen Engelland,
És blühen die Rosen rot, Und mit uns fährt der Tod” - énekelték.
És mégsem igaz, hogy gyűlölték a franciákat és az
angolokat. Minden német szívében él a vágy mélyen, titkosan
és nagy erővel, hogy Európa nagy családjában udvariasan
megbecsült és egyenrangú családtag legyen, ott ülhessen a szépen
terített asztalnál, a latinok és az angolszászok között. És
itt történt valami, amiért személyesen felelős vagyok, mert
európai vagyok, magyar vagyok, és író vagyok – itt kezdődik
számomra a »háborús felelősség« személy szerint számomra,
és minden európai ember számára, aki meg akarja érdemelni ezt
a rangot. Valahol hallgattam. Valamiben gyáva voltam, erőtlen.
Hallgattam és tűrtem, hogy a politikus beszéljen. Leszálltam a
tanári dobogóról, sértődötten és fanyalogva belenyugodtam,
hogy most majd mások beszélnek a hordóról. Feladtam a
szerepemet, amely beteg és hazug szerep abban a pillanatban,
mikor nem vagyok más, csak sértődötten széplélek, aki halálra
sebzetten elfordul, mert a tömeg nevében más is mer beszélni.
Ez a viceházmesterek forradalma, mondta a széplélek, Ortega y
Gasset-tól Giraudoux- n át Thomas Mannig… Az írókra, a nevelőkre
és a katonákra hárul a jövőben minden felelősség.” És még
egy axiómát jegyezzünk fel Márai könyvéből: „Nem a háború
az igazi probléma, hanem a béke.” Keringenek a gondolatok a mi
Máraink agyában. Kijelenti, „Meg kell vizsgálnom lelkem, életem
és múltam, hol falaztam ennek az általános hazugságnak,
amelybe végül minden belefulladt, az igazság és az értelem
is.” Másnap kora reggel indult sétára Márai szülővárosában,
Kassán. A szállodát egyébként a csehek építették. „A
csehek ebben tehetségesek voltak, tudtak futószalagon szállítani
valamit, ami nem volt mélykultúra, de tagadhatatlanul civilizáció
volt, olcsó és kellemes részletáru. Dómot nem építettek,
gondolom, s kilépek a kávéházból, megállok a Hernád partján,
s egy pillantással, mely mindig megindult és elragadtatott, érzékelem
a csodálatos épület, a székesegyház arányait. Nem, a Dómot
mi építettük, évszázadokon át, kassaiak, őslakók,
magyarok, németek és szlovákok. S a várost is mi építettük.
A fő utca három és ötablakos házait, a lengyel reneszánsz e
remekeit, a csúcsos háztetőket, nemes ablakokat és remekbe
faragott kapukat, a boltíveket. Ezt mind mi építettük, ez a mű
igényes volt, az örökkévalóságnak készült. A csehek évtizedekben
gondolkoztak és építettek, mint akiknek minden nagyon sürgős.
Nem lehet lebecsülni hevenyészett alkotásaikat, csak nem kell
lelkesedni érette.” A kassai főutca fogalom volt. Márai utolsó
látogatásának idején is. Akkor még zömében magyarok lakták,
majd a háború után az évszázados magyar település közepébe
betelepítették a cigányokat. Lepusztult a város. Épültek a
lakótelepek. Mostanára ismét kiszépítették a dóm környékét,
a főutcát. De ez már nem magyar város. A régi Kassát ismertük,
és szerettük. „Az ismerősség talán legmélyebb tartalma egy
ember életének. Ismerem a levegő ízét és illatát, ismerem
az utcák szagát, ismerem az ablakok mögött a csillárokat; barátaim
és rokonaim nagyrészt elhaltak, elvándoroltak, de az utcán
arcok fordulnak felém, s a fejforma, homlok, szempár nevet és
ismerősen figyelmeztet arra a cinkosságra, amelyet csak a családtagok
ismernek.” Felsóhajt Márai. „Talán addig él az ember, amíg
az emlék és a vágy eleven.” A látogatás idején az emberek
tele voltak szorongással és halkan mondták egymásnak: Valami
nincs rendben. Nem is volt rendben. „Volt „dada”, és
„expresszionizmus”, volt „kubizmus” és „szürrealizmus”.
Mindenki tudta, hogy mindez maszlag, de senki nem mert közbeszólni.
A bukás oly tökéletes volt, mint soha azelőtt. Európa küzdőtereinek
meszesgödreiben tízmillió hősi halott teteme oszlott, köztük
nagyon sok magyar. Én a magyarokat sajnáltam, s ebben az időben,
mikor az európai szellem kezdett tudatosan kozmopolita lenni,
felfedeztem magamban azt a másik nemzetérzést, melynek semmi köze
nincs politikához, egyszerűen a végzet és a kötés érzése.
A Várost, ahol születtem, ahol a Garrenek művét őrizték,
megszállták az idegenek.” Tömegek lepték el a várost, állapítja
meg az író. „A tömegeket, melyek ijesztően igénytelenek,
mindenkinek van már detektoros rádiója, de mindenki
belenyugszik abba, hogy nincs szellemi igénye… A világháború
után a kispolgár lépett a színre, aki nem akart mást, csak
visszaforgatni az idő kerekét.” Megváltozott a világ.
Visszaréved Márai. „Az élet elől menekültünk, mely csaknem
elviselhetetlen volt már akkor, az élet elől, melyet nem ismertünk,
16-17 évesek voltunk, az élet elől, amely hastífusz volt és
hazugság. Az élet elől, amely valóban nem a legfőbb jó, ha
van miért meghalni – de akkor már sötét volt körös-körül
a látóhatár. A drága haza elvérzett nemzedékem szemei elől.”
És Márai sétál az egyetlen városban, Kassán. „Lassan
megyek a meredek úton, megismerek 25-30 éves fákat, 20 méteres
fenyők merednek itt, melyek együtt nőttek életemmel, s most
csodálom alkotásukat, a létezésnek ezt a néma, céltalan és
makacs magatartását, amint nem akartak mást az évtizedekben,
csak lenni. Magasra nőni, teleszívni magukat nedvességgel és fénnyel,
kifejezni az élet csodáját azzal a meztelen igénnyel, hogy
vannak. Talán ez a legtöbb. Nem hódítani akartak, hanem
megmaradni. Nem bebizonyítani, hanem túlélni. Nem szerezni,
hanem teljesnek lenni, és megőrizni ezt a teljességet.” Mellékesen
megjegyzi az író: „Goethe azért gyűlölte a műszert, minden
fajta műszert, már az okulárét is, mert tartott tőle, s
joggal, hogy a segédeszköz csökkenti az ember természetes képességeit,
melyekkel a világűrt eddig érzékelte. No ez itt az Ördögárok.”
Kettős értelemben is, Goethe értelmezésében, és a helyszín
neve szerint is.
Ördögárok valóságos része Kassa vidékének. És az Ördögárokban
benne vagyunk mi, volt XX. századi emberek. „Századom emberének
nincs mentsége a történelem előtt, mert nem valamilyen páratlan
ínség, természeti katasztrófa, népi szükség indította el a
pusztulás folyamatát, hanem a birtokosok rövidlátása, kapzsisága
és önző tehetetlensége. Hitler a francia és angol katonai
szakértők szeme előtt fegyverkezett. Soha nem titkolta, hogy a
világ legerősebb hadseregét építik acélból és emberből,
meghívta a szemlékre az érdekelteket, sajtóban, rádión,
oktató és szemléltető előadásokon kiáltotta oda a világnak:
vigyázzatok és egyezkedjetek, mert hadsereget építek, amilyet
még nem ismert Európa. Az a gúnyos röhej, mellyel e
figyelmeztetést Európa sajtója, szakirodalma, szakértői
fogadták, egyszerre elnémult, abban a süket, szó szerint vérfagyasztó
csendben, mely e hadsereg fellépését követte.” Útravalóul
mondja kassai kirándulásán Márai Sándor: „Tisztítsd meg
lelked minden pillanatnyi érdektől. Magyar vagy, európai vagy,
és író vagy: egyetlen osztályt sem szolgálhatsz, mert az
emberek ügyét kell szolgálnod. Egyetlen osztály van csak,
melynek szószólója lehetsz, a szenvedők osztálya, egyetlen párt,
melynek szolgálatára jogod van felesküdni, az értelem és a részvét
pártja. Állj őrt egy tájban, mely hazád, mutass egész lényeddel
és sorsoddal az ég felé, töltsd meg a hazai táj levegőjét
ózonnal… Ne vitatkozz, hanem alkoss!” Végül választ kapunk
az alapvető kérdésre. Hol hibáztunk, s miben vagyunk bűnösek.
Márai leírta: „Nem hittünk!” Márai Sándor Kassai őrjárat
című könyvét melegen ajánlom a huszonéves magyaroknak.
(Márai Sándor: Kassai őrjárat, Helikon 2003.)
Győri Béla
|
