vissza a főoldalra

 2009.05.15. 

Az emberi élet legmélyebb tartalma az önérzet

Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek c. művének ismertetése

„Augusztus 14. a tábornok hátrahajtotta fejét, számolt. Augusztus 14. Július 2. Egy régi nap, és a mai nap között eltelt időt számolta. 41 év – mondta végre félhangosan. 41, mondta végül rekedten, és 43 nap. Hát, ennyi volt.” A 41 év és 43 nap egy emberi élet, és benne szörnyű titkok rejtőznek. Ahol ez a fejbéli számolás történt, a tábornok kastélya. Az öregúr itt született, ebben a házban. „Akkor a hátsó, sötétebb szoba, melynek az ablaka a kertre és a gazdasági épületekre nézett, az anyja szobája volt, s ez a derűsebb, levegősebb, az öltöző.” Ebben a házban lakott tehát regényünk főhőse, a tábornok, és Nini, a 91 éves öreg dajka. „Ebben a szobában dajkálta a tábornokot, itt volt a szobában, amikor a tábornok megszületett. 16 éves volt akkor, és nagyon szép. Alacsony volt, de olyan izmos és nyugodt, mint ha titkot tudna a teste, mint ha rejtegetne valamit csontjaiban, vérében, húsában, az idő vagy az élet titkát, ezt nem lehet másoknak megmondani, nem lehet idegen nyelvre lefordítani, a szavak nem bírják el ezt a titkot. A falubeli postás lánya volt, gyermeket szült 16 éves korában, és nem mondta meg soha, senkinek, kitől volt a gyermek. A tábornokot szoptatta, mert sok teje volt; mikor apja elverte a háztól, feljött a kastélyba. Nem volt semmije, csak egy ruhája, és a halott gyermek hajának egy fürtje levélborítékban. Így érkezett a kastélyba a szüléshez érkezett, az első korty tejet a tábornok Nini melléről szívta le.” A tábornok és Nini: „nem voltak testvérek, sem szeretők. Van más is, s homályosan tudták ezt. Van egy fajta testvériség, mely több, sűrűbb, mint az ikreké az anyaméhben. Az élet összekeverte napjaikat és éjeiket, tudtak egymás testéről és álmaikról.” A tábornok anyja Franciaországból érkezett a családhoz, egy francia szépséges nő, a magyar katonához. Amikor a tábornok édesapja Franciaországból hozta a fiatal asszonyt, láthatták, micsoda különbség van a két ország között külszínben is és a titkok erdejében. „Mikor a határon átléptek, eltűntek a hegyek és városok, az asszony sírni kezdett. Chéri, mondta, szédülök. Itt nincsen vége semminek. A puszta látványától szédült, az ősz lengő, súlyos levegőjének terhétől alélt pusztaság látványától, ahol már learattak, ahol óraszámra úttalan utakon haladt a kocsi, csak a darvak húztak az égbolton, s a kukoricaföldek oly megraboltan terültek el az út mentén, mint a háború után, mikor a sebesült táj utánahal az elvonult hadnak.” Azután a francia asszony hazalátogatott kisfiával Franciaországba. A gyerek „másnap magas lázzal félrebeszélt. Ünnepélyes orvosok érkeztek fekete szalonkabátba, fehér mellényük középső gomblyukán arany óraláncot húztak át a gyermek fölé hajolva a szakállukból és ruhájukból ugyanaz a szag áradt, mint a kastély tárgyaiból, mint a francia nagymama hajából és szájából. A gyerek úgy érezte, meghal, ha ez a szag nem múlik el. A láz nem csökkent a hét végére sem. A gyermek érlökése kihagyott. Akkor táviratoztak Niniért. Nini megérkezett. A pofaszakállas major domus nem ismerte meg a pályaudvaron. Nini gyalog állított be a palotába, a kezében egy horgolt szatyorral. Belépett a szobába, kiemelte az ágyból a haldokló gyermeket, aki már egészen csendes volt, csak a szeme fénylett, ölébe vette, karjaival szorosan átölelte, csendesen ült és ringatta. Harmadnap a gyereknek feladták az utolsó kenetet. Este Nini kijött a betegszobából, és magyarul azt mondta a grófnőnek: azt hiszem, megmarad.” „…A tábornok szeretetet akart, s mikor az idegenek föléje hajoltak, s az a tűrhetetlen szag áradt mindenből, elhatározta, inkább meghal. Nini tartotta életben a csöppséget.” Aztán elmúltak az évek, és a gyerek nevelőintézetbe került Bécsbe, katonaiskolába. „A fehér boltíves folyosókon a tantermekben, az étkezőben, a hálótermekben minden olyan megnyugtatóan helyén volt, mint ha ez lenne egyetlen hely a világon, ahol végre elrendeztek és helyére tettek mindent, ami az életben rendetlenség és fölösleges.” „…Görögül tanultak, s ballisztikát, s ahogy az ellenséggel szemközt viselkedni kell, s történelmet. A lelkész ősszel minden délután sétálni vitte a Schönbrunnba. Egy asszony ment, a vállán fehér csipke napernyővel, fedetlen fővel az úton; gyorsan ment el mellettük, s a lelkész mélyen meghajolt. A császárné – súgta a gyereknek.” Konrád a szomszéd ágyban aludt. Tízévesek voltak, amikor megismerték egymást. Konrád A gyertyák csonkig égnek című regény másik főhőse. Konrád szegény, elszegényedett család gyermeke volt. Az anya lengyel, és szerette a zenét. A tábornok és Konrád mély barátságba keveredett. „Az emberek semmire nem vágynak úgy, mint önzetlen barátságra. Reménytelenül vágynak erre. Az intézetben a származás gőgjébe menekültek a fiúk, vagy a tanulmányokba, vagy korai dőzsölésekbe, vagy testi virtusokba, vagy idő előtti zagyva és fájdalmas szerelmekbe. Konrád és Henrik (a tábornok) barátsága úgy derengett ebben az emberi zűrzavarban, mint egy középkori fogadalom szelíd szertartásának fénye… Semmi nem olyan gyöngéd, mint ez a kapcsolat, amit később ad az élet, a finom, vagy nyers vágyak, az erős érzések, a szenvedély végzetes kötései minden durvább, embertelenebb. Konrád komoly volt és szemérmes, mint minden igazi férfi, tízéves korában is. Mikor a fiúk kamaszodni és malackodni kezdtek, szomorú hetvenkedéssel feszegették a felnőttek életének titkait, Konrád megeskette Henriket, hogy tisztán élnek. Ezt az esküt sokáig megtartották.” „Konrádnak volt egy menedéke, ahová a barát nem tudta követni: a zene. Mint ha lenne egy titkos rejtekhelye, ahol a világ keze nem éri el. Henrik botfülű volt, beérte a cigányzenével és a bécsi keringőkkel.” A tábornok, azaz Henrik apja megismerte fiának barátját, Konrádot, és férfias kézfogással barátjául fogadta. Nézte, nézte az idősebb katona a két gyereket, s csendesen megjegyezte fiának: „Konrád soha nem lesz igazi katona. Miért, kérdezte ijedten a fiú. De tudta, hogy az apának igaza van. A testőr vállat vont. Szivarozott, hosszan elnyújtott lábakkal ült a kandalló előtt, a szivarfüstöt nézte. A szakember nyugalmával és fölényével mondta – mert másféle ember.” „Konrád másféle ember volt, titkát nem lehetett kérdésekkel megközelíteni, mindig nyugodt volt.” Bécsben nevelődtek tehát a barátok. „A belváros üzletei előtt álldogált a majomszigeten, s öreg fiákeresek és pincérek megismerték, mert hasonlított apjára. Nagy család volt ez, Bécs, a birodalom, a magyarok, németek, morvák, csehek, rácok, horvátok és olaszok, s a nagy családon belül mindenki érezte titokban, hogy e kalandos vágyak, hajlamok és indulatok közepette csak a császár tud rendet tartani, aki egyszerre volt továbbszolgáló őrmester és felség, lüszterujjas közhivatalnok, és grand seigneur, bugris és uralkodó. Bécs jókedvű volt.” Konrádnak hatalma volt a barát fölött, éppen a zene révén. Egyébként „az ifjúság mindig honvágyat érez, örökké vágyódik egy gyanús, közömbös és félelmes haza után, amelynek világ a neve.”

 Elfeledtem mondani, hogy a regény egyetlen este és éjszaka története. Ez idő alatt visszaemlékezések és párbeszédek fültanúi, olvasórészesei leszünk. Most éppen a bécsi éveket idéztük fel. De az öreg tábornok várja egykori barátját, akit 41 éve nem látott. Végigsétált a kastélyon. A kastély folyosóin festmények. „Az ükapák és ükanyák kószáló, alkalmi művészek ecsetjének estek áldozatul: üveges szemekkel néztek le a magasból díszruhában. Aztán néhány nyugodt, komoly férfiarc következett. A a testőr kortársai, férfiak magyaros bajusszal, homlokukon csigába fésült hajjal, fekete ünneplőben vagy katonai díszruhában. … Aztán az apa képe testőr egyenruhában. S az anya egyik arcképe tollas kalapban, kezében lovaglóostorral, mint egy műlovarnő. Aztán négyzetméteres űr következett falon, az arcképek között halványszürke csík szegélyezte a fehér alapot, és mutatta, hogy itt is kép függött valamikor. A tábornok mozdulatlan arccal elment az üres négyszög előtt. A folyosó végén fekete ruhában, apró madárfején vadonatúj, keményített főkötővel a dajka állott. A képeket nézed? – mondta. Igen. Nem akarod, hogy visszategyük a képet? – kérdezte, és nyugodtan az öregemberek szókimondásával a falra mutatott. A hiányzó kép helyét mutatta. Megvan még? – kérdezte a tábornok. A dajka intett, hogy őrzi a képet. – Nem – mondta kis szünet után. Aztán csendesebben: „nem tudtam, hogy őrzöd még. Azt hittem elégetted”. Ott a falon valamikor Krisztina képe függött, a tábornok egykori feleségének portréja. És teljes a kép, előttünk áll minden szereplő. A tábornok, Nini a dajka, Konrád, a barát, és Krisztina, a feleség. Őket valamennyiüket valami mélységes mély titok és dráma köti össze. De közben megérkezett a 41 éve nem látott egykori barát, Konrád. Közben egy rövid diskurzus Nini, a 91 éves dajka, és a tábornok között. „Éppen az igazat nem tudom – mondta a tábornok. De a valóságot tudod, mondta élesen, támadó hangon a dajka. A valóság még nem az igazság, felelte a tábornok. A valóság csak részlet. Krisztina sem tudta az igazat. Talán ő Konrád tudta. Most elveszem tőle – mondta nyugodtan. S aztán a társalgó ajtaja kinyílt, s a nagy üvegajtó kivágásában az inas nyomában megjelent egy öregember. – Látod, még egyszer eljöttem – mondta a vendég csendesen. – Soha nem kételkedtem ebben – felelte a tábornok ugyanolyan csendesen, és mosolygott. Kezet szorítottak nagyon udvariasan. És leültek a társalgóban a régi karosszékekben. Három volt abból. Egy a tábornoké, egy Konrádé, és egy Krisztináé, aki a találkozás előtt már nyolc évvel meghalt ugyanabban a kastélyban.” Konrád a trópusokról érkezett vissza a helyszínre. Előtte járt Angliában. „Eljöttem, mert még egyszer látni akartalak, mondta Konrád a tábornoknak. 73 éves vagyok, mint te. Nemsokára meghalok. Ezért keltem útra, ezért jöttem el.” Mint egy vérbeli narrátor, az író közben bemutatja a trópusokat, és Londont, de csak visszatérnek a tábornok kastélyába. Fekete vörösbort tölt vendége és saját poharába. „86-ban szüretelték, mikor esküt tettünk. Apám megtöltötte a pince egyik szárnyát a nap emlékére ezzel a borral. Sok éve ennek, majdnem az egész élet. Öreg bor már. Amire esküt tettünk, nincs többé, mondja nagyon komolyan a vendég, és fölemeli ő is a poharat. Mind meghaltak, elmentek, feladták azt, amire felesküdtünk. Volt egy világ, amelyért érdemes volt élni és meghalni. Ez a világ meghalt. Az újhoz nincs közöm. Ez minden, amit mondhatok.” A párbeszéd közben csendesen megjegyzi a tábornok: „Apámnak ez a szó: „barátság” pontosan annyit jelentett, mint becsület. Bocsáss meg, ha talán kényelmetlen számodra, amit most mondok, mondja csendesen, csaknem melegen. A barátságban van valami különös. Néha már azt hiszem, ez a legerősebb kapcsolat az életben. Talán azért ilyen ritka. S mi van az alján? Rokonszenv? Üres, híg szó, tartalma nem lehet elég erős ahhoz, hogy két ember az élet válságos helyzeteiben is kiálljon egymásért csak rokonszenvből. Talán valami más?… Talán van egy szemernyi Erosz minden emberi kapcsolat mélyén? Itt, a magányban és az erdőben, amikor az élet minden dolgát iparkodunk megérteni, mert nem volt már dolgom, néha gondoltam erre. A barátság Eroszának nem kell a test, inkább zavarja, mint izgatja.” Az asztalon gyertyatartókban gyertyák lobognak, és egyre fogynak, miközben az elmúlt negyven év egy különös éjszakájának történetét ismerjük meg. A tábornok és Konrád, valamint hajtók és vadászok vadászni mentek. A tábornok mögött Konrád állt. Hallotta a puska závárzatának halk csusszanását a tábornok. Mellette egy szarvas örök ösztönével felfigyelt a puskás Konrádra. A puska csöve, érezte a tábornok, ráirányult. Lelőhette volna barátját, a tábornokot. A szarvas, életösztöne által vezérelve, elmenekült. Konrád kisvártatva néhány másodperc múlva a puska csövét leeresztette. A tábornok nem fordult meg, de tudta, hogy a barátja lelőni készült őt. Aztán csendesen hazament, ő is, Konrád is. A tábornok kereste a feleségét, Krisztinát, aki valószínű már félrevonult aludni. Reggelre kelve a tábornok átment egykori barátjának lakásába, de ott már nem találta Konrádot, Konrád inasa közölte, hogy hajnalban kevés poggyásszal elutazott, és nem is szándékozik visszatérni többé. Nézelődött a lakásban, ahol a tábornok soha nem járt, bár barátja szinte minden este az ő kastélyukban töltötte az időt, Krisztinával hármasban társalogtak és vacsoráztak. Majd a színen, Konrád lakásán megjelent Krisztina. Egyiküket se érte váratlanul a különös helyszínen történő különös találkozás. Krisztina már sokszor járt ebben a lakásban, szeretője volt Konrádnak. A tábornok aztán hazament, és többet nem találkozott feleségével, aki nyolc évvel később meghalt. Volt bátorsága „eltemetni” elevenen Konrádot, volt szeretőjét, és nem nyitni ajtót volt férjére, a tábornokra, aki azon a reggelen leköltözött vadászházába. Már csak egy kérdést kellett tisztázni az éjszakai beszélgetésen a tábornoknak. Kérdezte Konrádtól, Krisztina tudta, hogy meg akartál gyilkolni? Választ nem kapott. Minden világos volt kettejük között. Csendesen mondja végezetül a tábornok: „Nem segíthettem Krisztinán, mert titok volt közöttünk, az egyetlen titok, melyet nem lehet megbocsátani, de nem tanácsos idő előtt szétbontani sem, mert nem lehet tudni, mi van az ilyen titkok alján. Van valami, ami rosszabb, mint a halál és a szenvedés… Az, hogy az ember elveszíti önbecsülését. Ezért féltem a titoktól, Krisztina, te, és az én közös titkunktól. Igen, a hiúság… S mégis az emberi élet legmélyebb tartalma ez az önérzet.” A gyertyák csonkig égtek, és a két öregúr csendes kézfogással a hajnalon elbúcsúzott egymástól. Még csak annyit, hogy Márai könyve 1942-ben jelent meg. A 90-es években Európában óriási sikert aratott ez a regény.

(Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek, Helikon)

Győri Béla