vissza a főoldalra

 2009.05.15. 

Avítt fogalmak emléknapjai

Az ilyen-olyan emléknapok, mint valami sebes sodrású folyóban lehorgonyzott jelzőbóják, nem mozdulnak el helyükről, noha valójában egyedül ők az egyetlen állandóság az idő örvénylő áramlása közepette, és igazából már senki sem emlékszik arra, kik, mikor és miért állították oda őket. Miképpen arra sem feltétlenül, hogy mit kezdjen velük. A múlt héten kettő ilyen avítt emléknapból is volt részünk, nagymértékben zavarba hozva és elbizonytalanítva, főleg az ifjabb generációkat. A munka ünnepe – május 1. Valaha, a XIX. század végén ez még a munka becsületének, megtisztelésének, elismerésének az ünnepe volt. Akkoriban ugyanis nem a korszerű „meleg büszkeség napján” mentek vidám melegek az utcára, hanem – érthetetlen és szánalmas álbüszkeséggel – a hetero munkások. Nehéz lenne megmondani, hogy miért örültek annyira a maguk kis munkájának, bár gyanítom, azért, mert abban a korszerűtlen, nyomorúságos történelmi relációban még a munka volt a társadalmi termelés, az értékteremtés egyetlen forrása. Primitív forrása, teszem gyorsan hozzá. Aki sokat dolgozott, annak sok volt, aki keveset dolgozott, annak kevesebb volt, aki pedig nem dolgozott, azt kirekesztőleg ingyenélőnek nevezték. Mindez ma már megmosolyogtató. Hiszen még a gyerek is tudja, hogy pénzt nem munkával, csakis pénzzel lehet teremteni: nyitott szemmel és nyitott füllel kell járni, figyelni a bankok akciós kínálatait, a hosszú és rövid lejáratú banki termékek változó skáláját, a brókerirodák tőzsdei híreit, valamint a devizaárfolyamok napi ingadozását. Egy kis info innen, egy kis info onnan, némi ügyeskedés, kellő gátlástalanság, és ha minden klappol, ömlik a pénz. Tiszta sor, amelyben nincs helye semmiféle munkának. Na és egyáltalán: pontosan mi is az a munka, amelyre május elsején emlékeznünk kellene, hogyan definiálnánk, hogy mindenki megértse? Még a munkanélküli is. Erdélyiek mondják, hogy a pásztorkodáson csiszolódott, óromán nyelvben a „munka” szó, a fogalom, az idea, nem létezett, és azt a magyaroktól vették át a történelmi századok érintkezései során. Máig magyarul mondják. Azt hiszem, elnézést kellene kérnünk román szomszédjainktól, hogy egy olyan hasznavehetetlen, üres fogalmat erőltettünk rájuk, amelyet magunk sem értünk ma már. Hiszen a magyar GDP-nek elenyésző százalékát adja a hazai munka, ma már nincs termelés ebben az országban, nincs sem nehéz-, sem könnyűiparunk, nincs élelmiszeriparunk, nincs hazánkban működő papírgyár, cukorgyár, cementgyár, téglagyár. Ami pedig van és működik, mind külföldi tulajdon. Mi a sikertörténet, ha ez nem? Nem volt ritka, hogy a privatizált üzemet csak azért vette meg a külföldi konkurencia, hogy bezárja – ezt hívják piacteremtésnek –, miképpen az sem, hogy bizonyos kistermelők azért kapnak EU-s támogatást, hogy kivágják, felszámolják, megsemmisítsék ültetvényeiket. Vagyis, hogy ne termeljenek, hogy még véletlenül se dolgozzanak! (Én elvből csak magyar terméket veszek. A napokban szemüveg nélkül próbáltam kisilabizálni a hálós hagyma eredetét. Nagy nehezen kibetűztem csomagolásán egy megnyugtató szót: Makó. Megvettem. Otthon már szemüveggel olvastam végig a cetlit: a hagyma osztrák, és egy makói cég csomagolja. Hogy lehet az, hogy jobban megéri Makón az osztrák hagymát csomagolni, mint a helyit?) Magyarázza már el nekem valaki, tulajdonképpen mit ünnepeltünk május elsején, Magyarországon? Ugyanis nagyon happy volt a tévéműsor, meg minden. Anyák napja – május 3. Na, ez még zűrösebb, mint az előző. Csupa-csupa avíttság: virág, család és negédes szeretet. Az egészet gyanúsan belengi valami keresztény parfüm – (Mária a kisdeddel, Jézus szavai a kereszten: „Íme, az anyád”) –, de mert ebben az országban nem csak keresztények élnek, van némi antiszemita éle is a dolognak. Olyan szegregációs az egész: a társadalom felét, a férfiakat eleve kihagyja az ünnepeltek közül, mert ők apák, a gyermektelen nőket is kihagyja, pedig egyre többen vannak, akik tudatos, bátor elhatározással, műtéti elkötéssel gátolják meg a nem kívánt anyaságot, és biztosítják maguk számára a legteljesebb önmegvalósulást. Nekik miért nincs külön napjuk a naptárban? Aztán ott vannak az egyre nagyobb számban gyermeket nevelő meleg és leszbikus párok – ők vajon hogyan élik meg az anyák napja körüli hetero felhajtást? Kinek kell ez tulajdonképpen? Hála az integrálódó világ törvényeinek, a feudális és fullasztó családeszmény lassan eltűnik életünkből. Ezzel az örvendetes fejlődési folyamattal nyíltan szembeszáll az anyák napja a maga érzelmi primitívségével és felajzottságával. Mintha nem a XXI. Században élnénk, mintha nem lenne EU-s alapvetés a nemiség kiválasztásának szabadságát (a gender mainstreaming-elven alapuló „genderjogot”) -, mint alapjogot tekinteni. Aki tavaly férfi volt, az idénre nő lesz, és vice versa. Az anyaságot szakralitásként kezelők viszont mintha nem is hallottak volna erről a valós társadalmi igényről. Nagyon árulkodó, hogy a római katolikus püspök, Bíró László szerint az egész emberiség került válságba a nemiség összemosásának veszélyei és következményei miatt. Pedig csak Marxot kellene egy kicsit jobban ismerni, arról van szó, hogy van haladás, van fejlődés, van továbblépés, és a történelem sötét ködeiben, a klerikális reakció áldásával ránk erőltetett, máig cipelt olyan terheket, mint például a hímsovinizmuson, a nők kizsákmányolásán alapuló „család”, le kell dobnunk magunkról. Azok, akik az anyák napját még mindig megünneplik, és igénylik – meg azok, akik egyáltalán anyák lesznek –, mit sem értenek ebből: tudatlanul és ostobán téblábolnak a haladás útjában. Nem tudom létezik-e „Szép beszéd napja”, ha nem, javaslom kijelölni a naptárban. Erre az elhatározásomra egy rádiónak nyilatkozó illetékes elvtárs frissen ropogós magyarsága ösztönzött, mert úgy gondolom, hogy a szép, értelmes, romlatlan magyar beszédet igenis közkinccsé kell tenni. A ma embere nem megy, hanem közlekedik, nem eszik, hanem táplálkozik, nem mond, hanem nyilatkozik. Egy ilyen felfakadó tiszta forrásra leltem, legyen hát mindenkié: „Késésileg vonatkoztatva alaptalanok a felvetések, az EU-projekt a tervezett határidőre meg fog lenni valósulva”. Végre egy jó hír! Zene füleimnek.