vissza a főoldalra

 2009.05.22. 

Strudla

Kiss Gy. Csaba: A morva himnusz c. könyvének ismertetése

Strudla – tehát rétes. A strudla horvát szó, de a strudla Bécsben, Prágában, Pozsonyban és Budán egyformán ugyanaz. Rétes. Meggyes, túrós, esetleg káposztás. Nemzetközi szó, egészen pontosan közép-európai szó. Kiss Gy. Csaba legújabb könyvében, A morva himnuszban olvastam a strudláról. Kiss Gy. Csabát öregre csókolta az idő, a távolság, a küzdés, az eszme, a bor és a nóta. Nem annyira, mint engem, mert Kiss Gy. Csaba még fiatal ember, de bölcsességben, tájékozottságban, mélyhitű szeretetben bölcs öreg ő már a javából. Legújabb könyvéből ezt a következtetést vontam le. A szerző nagyon szereti Közép-Európát, és úgy ismeri, mint mi a magyar Alföldet. Úgy ismeri, mint a tenyerét. Ismeri a kisvárosokat, a tájakat, és mindenek előtt a költőket és írókat, horvátot, bosnyákot, szlovákot, morvát meg a többit. Könyvének nem véletlenül adta A morva himnusz címet, mert Morvaország nagyon különös ország. Nem is ország, csak egy kicsiny darabja a földnek, kicsiny darabja volt az Osztrák- Magyar Monarchiának és Csehországnak. Az őrgrófság soha nem volt ország, de van himnusza. Azt írja Kiss Gy. Csaba, hogy „jártam a városok utcáit, méregettem a történelmünkből jól ismert épületeket, és nem értettem semmit. Hidegnek és határozott körvonalak nélkülinek látszott minden. Egyszer úgy találtam – erősen fülelve a járókelők szavára –, itt már végképp kihalt a magyar szó; máskor pedig mintha minden sarkon a mi beszédünk muzsikáját hallottam volna. Volt, mikor szinte kinevettek, s magyarul mosolyogtak rajtam, mert tört románsággal akartam valamit venni Kolozsváron a trafikban. Másutt pedig fensőbbséges mosollyal oktattak ki, mint afféle együgyű magyart, hogy miképpen kell egy bizonyos szót szépen és helyesen mondani azon a másik nyelven.” Az ám! Közép-Európa. Hogyan írt Közép-Európáról 1989. április 9-én Csurka? „A lüktető sebre sokszor nem szükséges rátapintani, hogy érezzük forróságát, elegendő fölibe tartani tenyerünket. Meglehet, a világ ma sehol sem teljesen egységes, de Közép-Európa minden bizonnyal ilyen égő seb, vöröslő gyulladás, amely fölött tétován megtorpan a gyöngéd mozdulat. Iszonyú ellentmondások és lehetetlenségek között élünk.” Kiss Gy. Csaba ezt a gondolatot nagyon is érzékeli, mégis a múltból születő jelen szépségeit veszi észre és meséli el nekünk. De térjünk vissza A morva himnuszhoz. „Tudom én jól, hogy a 19. században a nemzeti újjászületés idején a morvákban, azazhogy a cseh anyanyelvű morvákban szintén fölbuzgott a lelkesedés, és a „Morvaország Morvaország…” kezdetű éneket nemzeti himnusz gyanánt zengték, tehát egy csöppet sántít a 68-as vicc történeti szempontból. Eredetét tekintve pedig alighanem Jan Skácel cseh költő egyperces recenziójából származik. Műfaji újítás számba menő rövid szövegei a 60-as évek közepén jelenhettek meg az irodalmi sajtóban. Az egyik a morvák himnuszáról szól. Érdemes szó szerint idézni.” „Egyszer, amikor még a rádióban dolgoztam, a nemzetek állami himnuszaival foglalkoztam. Már nem tudom, miért, egy ilyen műsort csináltam. Érdekes munka volt. Oda jutottam, hogy a nemzeti himnuszok többnyire szentimentálisak. Amikor a műsort leforgattam, majd két óra hosszáig tartott, sírhatnékom támadt. A nemzeti himnuszokká előléptetett énekek oly szomorúak, hogy sajnáltam a nemzeteket. Ezért nagyon büszke vagyok a morva himnuszra. Sokan úgy gondolják, hogy a morva himnusz a „Morvaország, Morvaország, kedves kis hazánk” című dal. Ez nem igaz. A morva himnusz sokkal szebb, magasztosabb, és egyetemesen emberi. Nincs olyan nemzet a világon, amelynek ilyen intelligens himnusza volna, mint a mienk, a morváké, akik például a szlovákoktól eltérően nem vagyunk nemzet. És mégis csak kevés polgára ismeri a földgolyónak a morva himnuszt. Sőt minden morva sem ismeri. Én ismerem, és tisztelettel éneklem igen gyakran is. A szépséges morva haza (amely nem ország) himnuszát nem játssza el a világ legkitűnőbb zenekara sem. Nem tudja. Merthogy a morva himnusz – csönd. Elmondom, miben áll. A morva himnusz a szünet. A szünet, a „Hol vagy, hazám” és a „Zeng az ég a Tátra felett” között. Ennek a himnusznak nincs szövege. Semmit sem állít, nem hirdet, és nem figyelmeztet semmire. Se nem szomorú, se nem vidám. Abszolút csöndből van, a csönd pedig szép erő és termékeny dolog. És így, mialatt más nemzetek vigyázzban állnak, dicsőítik országuk szépségét, és más országok szépsége fölé helyezik; mi, morvák, szintén vigyázzban állunk a csehek és szlovákok tiszteletére, ám várjuk a mi szünetünket. Aztán hallgatunk, és gondolunk mindenfélét. Többnyire valami szépet, de nem kiabáljuk hangosan világgá, meghagyjuk magunknak. Ebben a csöndben a magunkét gondoljuk. És senkinek nem mondjuk meg, mit. A morva himnusz nemcsak azé a régióé. Valójában Közép-Európa sorsát példázza. A csehszlovák himnusz két részből áll. Először a Hol vagy, hazám cseh dala hangzott föl, majd egy lélegzetvételnyi szünet után következett a szlovákoké, Zeng az ég a Tátra fölött. És ez az a kis szünet, amikor mi, morvák (legyünk magyarok, csehek, horvátok, szlovákok vagy lengyelek) lélekben kiegyenesedünk, és vigyázzba vágjuk magunkat.” Mély gondolat, szép gondolat.

 Kiss Gy. Csaba ezt az egész Közép- Európát lelke mélyén is ismeri. Hibbére látogatott Kiss Gy. Csaba. Egyébként az egyetemi tanár szerző autóbusszal, vonaton, gyalog, és ritkán személygépkocsival közlekedik Szlovákiában, Csehországban, Burgenlandban, Bécsben, Zágrábban, Lengyelországban és Kolozsváron. Most is így tett, amikor felkereste Balassi Bálint sírját. Így ír erről: „Régóta készültem erre a vidékre, Balassi Bálint szűkebb pátriájába, mert ha voltak is birtokai Nógrádban, Trencsénben, ha Zólyom várában született is, a legtöbb szál talán mégis ide fűzte Liptóba, a havasok alá, zuhanó hegyi patakok és a Vág mellékére. Rohanó életének útját követve mennyi tájat kellene bejárnunk Közép-Európában, felföldi váraktól kezdve Erdélyig és Lengyelországig. A változó szerencse vagy inkább balsors nemigen engedett pihenőket neki. Ahová mégis a legtöbbször visszatér, félrehúzódni a világ elől és új reményeket gyűjteni, az Liptóújváros, ez a táj itt, a Béla patak és a Vág összefolyása mellett. Itt születtek keserves és rátarti, panaszos és reménytelen, keményhangú és alázatos levelei. Innen irányította birtokait a főúr, a liptói főispáni cím egyetlen jogos várományosa és kisemmizettje. Innen indult harcba a végvári vitéz, innen viaskodott végeláthatatlan pörökbe bonyolódva selmeci, besztercebányai, zólyomi elöljárókkal, unokabátyjaival.” S aztán itt, ezen a földön megindul Csaba tanár úr. Megkérdez egy embert az úton, merre van Hibbe.

„– És kihez készül Hibbére, ha szabad kérdeznem?

– Tudja, ott van eltemetve a katolikus templomban az egyik legnagyobb magyar költő.

– Ühüm. Néz rám értetlenül.

– Budapestről vagyok – folytatom –, régtől fogva elhatározásom, hogy fölkeresem azokat a helyeket, amerre Balassi Bálint járt. A szülőhelyén voltam már, a zólyomi várban, ahol most a Képzőművészeti Galéria van.

-Akkor hát szlovák volt.

Csodálkozó

tekintetemre kiegészítésképpen hozzáteszi:

– Zólyomban született, Szlovákiában. Akkor szlováknak kellett lennie.

Nem maradt más, mint a személyes meggyőzés lehetőségében bízni. Beszéljek a 16. századi Magyarországról, a Felföld szlovák, német és magyar lakosságáról, a két vagy éppen három nyelven író literátorokról: mi segítheti a tisztázást itt, a lipótújvári buszállomáson?

– Balassi magyarul írta verseit. Sok nyelven tudott, szlovákul is értett bizonyára, de ezen a nyelven nem verselt.”

Aztán rábukkan Kiss Gy. Csaba helyben a harangozóra egy kedves szavú, kékszemű öregasszony segítségével. Az öreg néne „…botjára támaszkodva magyarázza körülményesen- részletesen, hová kell mennem. Balassi Bálint sírját szeretném megnézni, világosítom föl.

– Az igen, valamilyen Balázs, az ott van eltemetve. Tényleg Magyarországról jött?

– Fáradt, világoskék szemével csodálkozva fürkészi arcomat. – Merthogy én tudok egy kicsit magyarul, nekem magyar iskolám van. Még énekelni is tudok. Emlékszem én a magyar himnuszra is. Na, várjon csak – s mondja magyarul az első sorokat –: „Isten, áldd meg a magyart…” És volt egy másik is, a „Hazádnak rendületlenül”. De azt már nem tudom. Állok a szlovák anyóka előtt, nézem ráncos arcát, majd a távolból idefénylő Magas-Tátra csúcsait, s hallgatom gyermekkori emlékeit. …Mit jelenthetett itt, a színszlovák Liptóban a nebulóknak, hogy „Isten, áldd meg a magyart”? S mit jelenthet bármikor és bárhol egy nemzetiségnek az államnyelv kényszerzubbonya? …Aprókat lépdelve kísér a kertajtó felé. Amikor elköszönök, megáll egy pillanatra, kis szünet után kivágja a búcsúszót: Alászolgája.” És írónk megáll a templom szentélyében, ahol a falon fehér márványtábla. „Gyarmathi Balassa Bálint vitéz főúr és költő Esztergom váránál megsebesült, ugyanott meghalt… – olvasom a szöveget, majd emlékvers következik. Szerette hazáját, szerzett éneket, dalt, harcmezőn esett el, a hazáért élt, halt. E táblát Liptó vármegye közönsége állította 1898-ban.” Aztán talál a szerző egy könyvet, a méreteit is leírja. A könyv címe: „Új Testamentom, azaz A mi urunk, Jézus Krisztusnak Új Szövetsége, és A ’Soltárok könyve. Magyar Nyelvre fordította Károli Gáspár.” A következő beírás található benne: „Hajdú Györgyé ez A Szent Könyv: vettem 30 új krajcárért Belgrádban 1873-ban. 1878-ban szeptember 2-dik nap reggel az napkeltekor az ég nagyon csattogott. 1878-ban voltam Boszniában… 7-ét ütközeten keresztül jaj de sokat is szenvedtem. De azért mégis megjöttem. 6 holnapig voltam.” A boszniai okupáció 1878. július 29-étől október 20-ig tartott. Könnyen elképzelhető, hogy Hajdú György részt vett a háborúban. És milyen tüneményesen különös közép-európai, tenyérnyi európai jelenség. „A bécsi könyvkiadó ezt a Szentírást Pesten nyomtatta ki a kiadás esztendejében Hornyánszky és Hummel könyvnyomdájában. A könyv kötése szintén Pesten készült. A könyvkötő lengyel mester volt. A kálvinista Hajdú György tehát Belgrádban vásárolt Károli-Bibliát, amely bécsi kiadású, Pesten nyomtatott és lengyel mester által beköttetett. … Mert gyönyörködik az Úr az ő népében, megékesíti a nyomorultakat a szabadulással (149. zsoltár).” Aztán eszmefuttatást olvashatunk, hogy mennyire van Budától Bécs, és Bécstől Buda. Idéznék érdekes sorokat az írásból, de csak annyit, hogy egykor nagyon közel volt a két város egymáshoz, aztán 1945 után iszonyú távolságra került a két város. Mostanában ismét közeledik a két főváros. Segesváron meg három romániai románnal beszélget ebéd közben. Abban a városban, ahol valamikor szászok éltek. És a három román kitanítja Kiss Gy. Csabát, hogy van közöttük dákó román és római román is. Az egyik szőke, a másik fekete. Meg még azt is mondják, hogy az helyes, hogy Pozsonyban szlovákra tanítják a magyarokat. Ha már az elmés történeteknél tartunk, egy épületes párbeszédre hívom fel a kedves olvasók szíves figyelmét. Ki kié a közös múltból? – olvashatjuk a kötetben. Történt pedig, hogy az MSZMP Győr-Sopron megyei bizottságából díszes küldöttség utazott Pozsonyba. Kiss. Gy. leírja, hogy volt ott fogadás, eszem-iszom, gyárlátogatás, s minden egyéb, ahogy az ilyen elvtársi látogatásokon dukál. Olvasom: „Hogy és mint alakult, nem lehet tudni, de egyszer valahogy Pázmány Péterre terelődött a szó.” A Győr-Sopron megyei pártbizottsági urak leszedték a keresztvizet Pázmány Péterről. Hogy a klerikális reakció meg a feudális nagyúr, meg népnyúzó, és egyébként is kizsákmányolta a jobbágyokat. A pártbizottsági pofa „ahogy befejezte, elégedetten nézett körbe az italtól pirosló magyar és szlovák arcokon.

– Tudja mit, elvtársam – szólt hozzá az asztal túloldaláról a szlovák küldöttség egyik tagja –, ha annyi gondjuk van maguknak ezzel a Pázmánnyal, akkor adják nekünk szlovákoknak!”

Ez pedig történt Háry Béla Győr- Sopron megyei uralkodásának idején. Legalább a nevét említsük meg. Szörnyű alak volt. Mit lehet mondani Jaroslav Hasekről, Ivó Andricról, Miroslav Krlezsáról, a cseh, a bosnyák-szerb-horvát íróról? Úgy ismerték Közép-Európát, mint Kiss Gy. Csaba. Ezekről az írókról csak jókat érdemes feljegyezni és ezekkel is megismerkedhetünk Kiss Gy. Csaba könyvében. Mosolyogtató, derűs történetek sorjáznak a könyvben. Például azt is megtudtam, hogy hogyan kell sört kérni Tornalján. A pult mögött színmagyar asszonyka állt. Körülötte a magyarok döntötték magukba a jóféle szlovák sört. Kiss Gy. Csaba öltönyben, nyakkendővel és fekete táskával a kezében megállt, és magyarul kért egy pohár sört. A pultosnő szlovákul kérdezett vissza. Azért, mert aki nyakkendős, öltönyös és fekete táskás, azon kívül ismeretlen a tájon, az csak szlovák lehet és nem magyar. Ezért bukott meg Kiss Gy. Csaba tanár úr Tornalján a magyar szónál, nem nézték magyarnak, mert a főhatóság az csak szlovák lehet. Végezetül elmondom, hogy ki a legnagyobb szlovák. L’udovit Stúr, Jozef Miloslav Hurban, Michal Miloslav Hodza, azután Stefan Moyses. Így mesélték a nagyságok névsorát Kiss Gy.-nek. Én meg úgy tudom, hogy a legnagyobb szlovák költő Országh László volt, aki Miskolcon érettségizett, abban a gimnáziumban, ahol én. Csak később kapta a szlovák nevet, úgy nevezték őt, hogy Pavol Hviezdoslav. Sokat lehetne még bolyongani A morva himnusz c. kötetecske lapjai között. De az újságban most helyünk elfogyott. Érdemes viszont továbbra is foglalkozni Kiss Gy. Csaba közép-európai csavargásaival. Tanulságos és szép.

 (Kiss Gy. Csaba: A morva himnusz, Ráció Kiadó, Budapest, 2009.)

Győri Béla