vissza a főoldalra

 2009.05.29. 

A globális birodalom a köztársaság végzete

John Perkins: Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai c. könyvéről

A globális birodalom a köztársaság végzete. Ne legyen kétségünk, a köztársaság maga az Amerikai Egyesült Államok. A könyv szerzője John Perkins meg egy egyesült államokbeli magánvállalkozás közgazdasági szakértője. Azt írja könyvében, hogy „a gazdasági bérgyilkosok jól fizetett szakemberek, akik dollármilliárdokat csalnak ki a világ országaitól. A Világbank, az USAID az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztési Ügynöksége és más külföldi segélyszervezetek pénzét a világ természeti erőforrásait ellenőrző nemzetközi nagyvállalatok és néhány gazdag család zsebeibe töltik. Eszközeik között meghamisított pénzügyi jelentések, manipulált választások, megvesztegetés, erőszak, szex és gyilkosság is szerepel. Én tudom, én is gazdasági bérgyilkos voltam.”

 A szerző ezeket a sorokat először 1982-ben írta le. Aztán egészen 1996-ig várt, a várakozásban a félelem is szerepet játszott, amíg a könyv napvilágot látott és az írást 18 nyelvre lefordították. Azt mondja John Perkins: „Ezt a történetet el kell mondani, mert a múltban elkövetett hibáinkat meg kell értenünk ahhoz, hogy jövőbeli lehetőségeinket ki tudjuk használni; mert szeptember 11. megtörtént, és kitört a második iraki háború, mert 2001. szeptember 11-én nemcsak a terroristák áldozatául esett háromezer ember halt meg, hanem még huszonnégyezren, akiknek a halálát közvetve vagy közvetlenül az éhezés okozta.” Most csak annyit jegyezzünk meg, hogy szeptember 11-én New Yorkban a WTC tornyait nem a terroristák döntötték le, abban oroszlánrészt a titkosszolgálatok vállaltak, és az ezt követő iraki háború sem úgy volt igaz, ahogy az Egyesült Államokban terjesztették, és ahogy a gazdasági bérgyilkosok szerte a világon hazudták. De mi motiválta John Perkinst, hogy ezt a leleplező könyvet megírja? Az írásmű először egy heveny lázban írt kriminek tűnik, csalásokkal, gyilkosságokkal és szerelmekkel. De aztán rájövünk arra, hogy ezt a krimit nem a képzelet szülte, hanem a valóság. „A gyógyszeripar HIV-fertőzött afrikaiak millióitól tagadja meg az életmentő orvosságot. Csak az Egyesült Államokban 12 millió család nem tudja, mit eszik másnap. A gazdasági életben olyan botrányok zajlanak, mint az energiaiparban működő Enron, vagy a számvitel terén működő Andersen ügye. A világ lakosságának a fejlett országokban élő leggazdagabb egyötöde és a szegény országokban élő legszegényebb egyötöde közötti jövedelemarány az 1960-as 30:1-hez képest 1995-re 74:1-re változott. Az Egyesült Államok több mint 87 milliárd dollárt költ az iraki háborúra, míg az ENSZ becslései szerint ennek kevesebb, mint feléből tiszta vizet, megfelelő élelmiszert, közegészségügyi ellátást, és alapvető oktatást lehetne biztosítani a föld minden lakójának.” Megmagyarázza John Perkins alapvető ellenszenvét a globális világgal szemben. A globális világ „mozgató ereje” „a korporatokrácia nem összeesküvés, de tagjai közös érdekeket és célokat vallanak; egyik legfontosabb céljuk, hogy a rendszert folyamatosan fenntartsák, bővítsék és erősítsék. Az élenjárók élete és körülményei nagy házak, jachtok, magánrepülők, modellként állnak előttünk, hogy fogyasszunk, fogyasszunk, fogyasszunk. Minden alkalmat megragadnak, hogy tudatosítsák bennünk: állampolgári kötelességünk vásárolni, és a föld kizsákmányolása jó a gazdaságnak, így magasabb érdekeinket szolgálja. A hozzám hasonló embereknek felháborítóan magas fizetéseket adnak, hogy hűen engedelmeskedjenek a rendszernek. Ha mi nem járunk sikerrel, az ügynökök még gonoszabb fajtája, a sakál lép a színre. És ha a sakál is kudarcot vall, jön a katonaság.” E sorokat végül a szerző 2004 augusztusában írta le. Tehát a gazdasági bérgyilkosok tevékenykednek. Kódolt nevük is van, őket nevezik EHM-ügynököknek. Az EHM-ügynökök pld. Ecuadorban az amazonasi olajmezőkkel foglalkoztak. Ebben az időben – tehát 1968-ban – egy EHM-ek által szervezett konzorcium 450 km-es, 1,3 milliárd dollár értékű csővezetéket épített az Egyesült Államok és Ecuador között. Óriási területeken vágták ki az erdőket, pusztították el az ara papagájokat és a jaguárokat. Az ecuadori kultúra az összeomlás szélére került. Az ecuadori képviselők „egymilliárd dolláros keresetet adtak be a Chevron Texaco Corp. ellen. A vádirat szerint 1971- 92 között az olajipari óriás naponta több mint 4 millió gallon (15,1 millió liter) olajjal, nehézfémekkel és rákkeltő anyagokkal szennyezett vizet eresztett nyílt tározókba és folyókba. És csaknem 350 olyan nyílt hulladéklerakót hagyott hátra, amely továbbra is mérgezi az embereket és az állatokat. Ecuadorban a szegénység hivatalosan elismert szintje 50%-ról 70%-ra nőtt, miközben a legszegényebb rétegek által birtokolt nemzeti erőforrások aránya 20%-ról 6%-ra esett vissza.” „Ecuador elnöke, Roldós 1981. május 24-én halálos repülőgép-balesetet szenvedett. A világ meg volt döbbenve. CIA- merényletet emlegettek.” Miután megismertük Ecuador tönkretételének történetét, azt is megismerhettük, hogy hogyan zajlott az EHM-ügynökök beszervezése és kiképzése. Perkins bevallja: „Fogalmam sem volt arról, hogy a világ különböző pontjain több száz olyan férfi és nő dolgozik tanácsadó cégeinknél és más magánvállalatoknál, akik soha egy fillér fizetést sem kapnak a kormánytól, mégis a birodalom érdekeit szolgálják. Azt sem sejtettem, hogy az ezredforduló táján hasonló feladatokkal megbízott emberek ezrei fognak már működni szépen hangzó pozíciók mögé bújva, és hogy nekem is jelentős szerepem lesz a növekvő létszámú hadsereg kialakításában.” John Perkinst egy Claudia nevezetű főügynöknő okította, képezte ki a feladatára. Természetesen a képzés során szerelmi viszony is kialakult a tanár és a diák között. De a hangsúly itt nem a szerelmen van, noha az is fontos, hanem a feladaton. Tehát meg kellett szerezni az adott országot. „A kritikus tényező minden esetben a bruttó nemzeti termék (GNP). Az a projekt nyer, amelyik a GNP évenkénti átlagos legnagyobb növekedését ígéri. Valamennyi ilyen programtervezetnek az volt a kimondatlan célja, hogy a beruházásban résztvevő cégek nagy profithoz jussanak, a fogadó ország néhány gazdag és befolyásos családja hasznot húzzon belőle, ugyanakkor biztosítsa a világ különböző országainak hosszútávú pénzügyi függését és így politikai lojalitását. Minél nagyobb a kölcsön, annál jobb.” „Az IMF-et elsősorban az Egyesült Államok és európai birodalomépítő társai finanszírozták. Szimbiotikus kapcsolat alakult ki a kormányok, a nagyvállalatok és a nemzetközi szervezetek között.” A rendezőelv mindig ugyanaz volt: adj minél nagyobb kölcsönt, de annyit mindenképpen, hogy az adott ország azt ne tudja visszafizetni. Ezzel biztosítod a teljes politikai és gazdasági függést. És elvezet bennünket a könyv szerzője Indonéziába. „A MAIN villamosenergiai projektje annak az átfogó tervnek a része volt, amely biztosítani kívánta az amerikai dominanciát Délkelet-Ázsiában. Irdatlan pénzmennyiségeket pumpáltak Indonéziába, és olyan gazdaságnövekedési prognózisokat állítottak elő, maga John Perkins is, ami indokolttá tette a magas színvonalú hitelezést. Közben Amerika megszervezte a Sukarno elleni puccsot, aki a kommunistákkal paktált, és helyébe ültette Suhartót, aki viszont befogadta az amerikai imperializmust. És milyen volt Indonézia ebben az időben? Azt írja Perkins: „Laktam az andokbeli parasztok sárkunyhóiban, ahol az étrend szinte kizárólag szárított kukoricából és krumpliból állt, és ahol egy újszülöttnek éppen annyi esélye volt arra, hogy megélje első születésnapját, mint arra, hogy meghaljon. Láttam már szegénységet, de ez mind semmi volt Jakartához képest.” Innen szerezte milliárd és milliárd profitját az Egyesült Államok a példa elbeszélése szerint. Közben tűnődik a szerző: „Azon is tűnődni kezdtem, ki húz hasznot a háborúkból és a fegyverek tömeggyártásából. A folyók öncélú szabályozásából, az ősi környezet és kultúrák tönkretételéből. Ki nyer azon, hogy százezrek halnak meg megfelelő étel és iható víz hiányában, és gyógyítható betegségekben? Lassan kezdtem megérteni, hogy hosszú távon mindenki veszít, de rövid távon a piramis tetején állok – főnökeim és én –, úgy tűnik, hogy nyernek, legalábbis anyagilag. Ez újabb kérdéseket vetett fel: miért marad így ez a helyzet, miért áll fenn már olyan régóta? Elegendő magyarázat-e erre a régi mondás, hogy akié a hatalom, azé a jog is.” John Perkins világutazásainak következő állomása Panama. Ideküldték a közgazdászt. „Saját helyzetemen tűnődtem. Azért küldtek Panamába, hogy megkössem a MAIN első igazán nagyszabású, átfogó fejlesztési projektjével kapcsolatos szerződést. Ez a projekt nyújtana aztán alapot a Világbank, az Amerikaközi Fejlesztési Bank és az USAID több milliárd dolláros energetikai, közlekedési és mezőgazdasági beruházásaihoz, ebben a kicsi, de kulcsfontosságú országban. Ez természetesen csak trükk volt, amely valójában azt a célt szolgálta, hogy Panamát örökös adósságba taszítsák, és így visszakényszerítsék kiszolgáltatott bábfigura helyzetébe.” Amerikának a csatornára volt szüksége, a Panama-csatornára, melynek két partján teljes szuverenitású amerikai övezetet üzemeltettek. Panama korabeli elnöke Omar Torrijos tábornok volt. Ő elhatározta, hogy Panama szuverenitását a teljes csatornaövezetben visszaállítja. Ennek érdekében hajlott különböző Amerikával kötött üzletekre, jöjjenek beruházni az amerikaiak. Torrijos nagyon pontosan ismerte az amerikai tőke természetét, az amerikai imperializmust. A könyv szerzőjétől, akivel egyébként bizalmas viszonyban állt, megkérdezte: „– Tudja ön, hogy ki az United Fruited tulajdonosa? – A Zapata Oil, George Bush ENSZ nagykövet cége – válaszoltam. Igen ambiciózus ember. Előrehajolt és lehalkította hangját. – Én pedig most a Bechtellel készülök ujjat húzni. A Bechtel a világ legerősebb mérnöki cége volt, gyakran működött együtt a MAIN-nel különböző projektekben. Panama villamosenergia- fejlesztési tervének esetében gyanítottam, hogy ez a vállalat az egyik fő versenytársunk.” „A Bechtel tele van Nixon, Ford és Bush embereivel. Úgy hallottam, hogy a Bechtel család mozgatja a republikánus pártot.” Panama elnöke, a tábornok nem volt hosszú életű, az amerikaiak repülőgépét felrobbantották, ő meghalt, és az Egyesült Államok visszafoglalta háborúval a csatornaövezetet. Több ezer ember meghalt a „hadüzenet nélküli” háborúban. Noriegát, a köztársaság elnökét az amerikaiak fogságba ejtették, Floridába szállították. Ebben az időben az USA egyetlen hadifoglya volt. Nyilván az amerikai sajtó erről egy árva hangot nem írt. Aztán következhetett Guatemala.

 És kik voltak akkor a gazdasági bérgyilkosok fő-fő főnökei? „Például George Schultz, Nixon alatt pénzügyminiszterként és gazdaságpolitikai tanács elnökeként tevékenykedett, vezette a Bechtelt, majd Reagan alatt külügyminiszter lett. Caspar Weinberger a Bechtel alelnöke volt, aztán Reagan hadügyminisztere lett. Richard Helms a CIA-t igazgatta Johnson idejében, aztán Nixon alatt iráni nagykövetté nevezték ki. Richard Cheney George W. Bush hadügyminisztere volt, majd Bush alelnöke lett.” Gyönyörű, díszes társaság. Vajon mikor lesz ebből egy újabb nürnbergi per? Mert Panama után és Guatemala után eljött Szaúd-Arábia amerikanizálásának ideje is, aztán Kolumbiáé, aztán Ecuadoré, aztán Iraké, Venezuelán csak azért nem következett be az „amerikai invázió”, mert a globál tőke el volt foglalva Afganisztánnal és Irakkal. Szaúd-Arábiából néhány év leforgása alatt modern, hipermodern országot építettek az amerikaiak. Az olajhercegek részére. Nagy úr volt az olaj, és Szaúd-Arábia olajtermelése. De Szaúd-Arábia pénzelte az afgán szabadságharcosokat a Szovjetunió elleni háborúban. Ennek a harcnak és háborúnak volt részese Oszama bin Laden. Oszama bin Laden családja, legalábbis családjának jelentős része, az Egyesült Államokban élt. A Bush-famíliával ez a társaság igencsak szívélyes üzleti kapcsolatban állt. Aztán eljött az a bizonyos szeptember 11., és felrobbantották a World Trade Center duplatornyát. Oszama bin Ladenre fogták az egészet. Igaz, közben megszervezték az amerikaiak, hogy különrepülőgépekkel elszállítsák az államokból Oszama bin Laden családját és rokonságát. John Perkins egy külön fejezetet ír New York megtámadásáról, a tornyok összeomlásáról. Valószínű a könyv szerzője akkor még nem ismerte a történetet pontosan, így pusztán egy fájdalmas lírai megemlékezésre futotta a tollából. Ma már bizonyára a szerző tudja, hogy mi történt New Yorkban ezen a szeptemberi napon. De azt pontosan látta, hogy Irakot hogyan taposták el az amerikaiak, és hogyan tették tönkre, de azt is látta, hogy mindezt megelőzően a hivatalos egyesült államokbeli politika miként támogatta Szaddám Huszeint, a diktátort. Mindenesetre az Afganisztán és Irak elleni háború megmentette Venezuelát – legalábbis eddig – a közvetlen támadástól – írja Perkins. Hugo Chavez rossz gazdasági szakember, de Amerika- ellenes magatartást tanúsít, és mérhetetlen nagy mennyiségű olajkincs van a lábai alatt. John Perkins végül csak megírta az Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai című könyvet. Követője nemigen akadt. Azt írják, egy másik „bérgyilkos” készül az újabb kipakolásra. Akár elkészül az újabb könyv, akár nem, ez a korporatokrácia, ez a globalizmus már halálos betegségben szenved. A világ népei pedig most küszködnek a mérhetetlen szegénységgel. John Perkins könyvét Magyarországon nem ismertették, nem reklámozták, nem terjesztették. Értem, hogy miért.

(John Perkins: Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai, Ráció Kiadó, Budapest, 2006.)