vissza a főoldalra

 2009.05.29. 

Botho Strauß: A park

(Nemzeti Színház Nagyszínpada)

Botho Strauß Naumburgban született 1944. december 2-án. Ő a mai napig a világszerte legismertebb és leggyakrabban játszott német szerző. Egyetemre Kölnben és Münchenben járt, német irodalommal, szociológiával és színháztörténettel foglalkozott, de tanulmányait félbeszakította. Fiatal korában a müncheni Kammerspiele-ben statisztált, majd 1967-70-ig a Theater Heute című folyóirat munkatársaként tevékenykedett. Életének meghatározó része volt, amikor 1970-től 75-ig Nyugat-Berlinben az akkori korszak legnagyobb hatású színházi szakembere, Peter Stein mellett dramaturgként dolgozott a Schaubühne am Halleschen Uferben. Egy idő után a drámaírás felé fordult, és saját darabjait is itt mutatták be. Munkásságának elismeréseként 1974-től kezdve 2007-ig kilenc igen jelentős díjjal jutalmazták. Jelenleg Berlinben él. Magyarországon 2001-ben játszottak először Botho Strauß-művet, Pesten, a Kamrában az 1981-ben írt Kalldewey című komédiáját adták elő, ezen kívül az 1986-ban keletkezett Az idegenvezetőnő című színművét a Pécsi Nemzeti Színházban és az 1978-ban született Kicsi és nagy című drámáját 2002-ben a Mu Színházban mutatták be. A parkot 1983-ban írta Peter Stein kérésére, aminek még abban az évben volt a premierje a német színjátszás két kiemelkedő színészének, Bruno Ganznak és Jutta Lampénak a főszereplésével. Hazánkban tavaly, 2008. november 30-án, a zágrábi Horvát Nemzeti Színház vendégjátékában, a Vígszínházban, Szikora János rendezésében láthatta a közönség. A pesti Nemzeti Színházban a Budapesti Tavaszi Fesztivál közös programjaként megvalósuló Nemzetközi Színházi Fesztivál keretében pedig ebben az évben, március 20-án mutatták be Alföldi Róbert rendezésében. A park tulajdonképpen valamiféle átirata Shakespeare Szentivánéji álom című vígjátékának, a két főszereplő neve mind a két műben azonos: Oberon és Titánia. Strauß szándéka szerint ez két isten azért érkezik a földre, hogy a férfiakat és a nőket visszavezesse az érzékiség már elfeledett ősállapotába, ahol minden sokkal magától értetődőbb, ezért könnyebb és egyszerűbb volt. Az emberek tönkretették az istenek legcsodálatosabb adományát, a szerelmet, mert árucikké silányították, közönséges tivornyákká alacsonyították le, szimpla nemi aktusokká ferdítették. Nem tudják az erotikát, ezt a csak emberi sajátosságot az őt megillető helyén kezelni, mert messze eltávolodtak tőle. Oberon és Titánia egy közparkban jelenik meg, és mindketten azon buzgólkodnak, hogy ráébresszék az embereket hiányosságaikra. Sajnos kudarcot vallanak, nem bírják az emberek szemét felnyitni, mert nem azok hallgatnak rájuk, sőt lehúzzák őket maguk közé, ugyanis elveszítik a halhatatlanokká visszaváltozás képességét, és halandó alakban maradnak. Botho Strauß ezt a művét kritikának szánta a torz fogyasztói társadalom tudatkialakítói és formálói ellen, akik ezt a fajta tunya, buta, szellemileg állati sorban tartott tömegembert létrehozták, aki gondolkodásra képtelen már, de azt hiszi magáról, mindent tud, sőt nagyon okos, és már halványan sem emlékszik rá, milyen volt és lehetne valójában. Nincs egymással igaz, mély szereteten nyugvó kapcsolatuk, mert már nem képesek mély érzésekre, csak valamiféle felszíni, sekélyes lelkesedésre. A parknak is, mint a többi Strauß-alkotásnak mitológiai háttere van, amiben nincs összefüggő cselekmény, egyetlen nagyformátumú drámai hős, vérre menő összecsapás, de felszabadító, megnyugtató katarzis se, amiben a néző megfürdethetné a lelkét. Botho Strauß folytatja Brecht elidegenítő színházi gyakorlatát, egyetlen olyan szereplő sincs, akit kedvelni lehetne.

Titániát Nagy Mari játssza. Alakításából azonban hiányzik az isteni erő, ami az emberi élet mozgatórugójaként működne. A csetlő-botló asszonyt érzékletesen jeleníti meg, de az istennőt nem tudja a figurából kihozni. László Zsolt Oberonja hol méltóságteljes isten, hol egy ijedt, önmagával semmit sem kezdeni tudó, ügyetlenkedő férfi. Rába Roland Cyprián szerepéből az erős színeket bontja ki, Schell Judit Helenje is két lábban jár a földön. Rátóti Zoltán sima modorú Georg, Murányi Tünde éles nyelvű Helma, Stohl András izgága Wolf, Hollósi Frigyes súlyos szavú Ersting.

Ebben az előadásban a publikum csak imitt-amott észleli, hogy olyan példabeszédet hall és allegóriának a részese, ami a közönséges létértelmezések otrombaságaitól eltávolítja, és valamiféle magasabb rendű gondolatokhoz közelíti. Ebből a felülemelkedésből származó tiszta, morális érzés csupán egyszer-kétszer keríti hatalmába, és akkor is csak igen rövid időre, mert a produkció java részében csak a nyers erőszakot, válogatott durvaságot meg fölösleges meztelenkedést lát.