vissza a főoldalra

 2009.05.29. 

Üldözött, ellenőrzött, befolyásolt

Harmincnyolc évig ellenőrizte, korlátozta a magyarországi egyházakat az 1951-ben létrehozott Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH). Húsz évvel ezelőtt, 1989-ben az akkor már szerveződő pártok egyre erőteljesebben követelték az ÁEH megszüntetését. 1989. május 10-én Németh Miklós miniszterelnök bejelentette, hogy „jogutód nélkül” megszűnik a hivatal. Az ÁEH történetéről, üldöző, akadályozó, ellenőrző és befolyásoló szerepéről, s arról, hogy a hazai katolikus papság kollaborált-e a hatalommal P. Kálmán Peregrin ferences egyháztörténésszel beszélgettem.

 -Milyen hivatalos szöveggel hozták létre az Állami Egyházügyi Hivatalt, s mi volt a valós cél?

 - Az ÁEH felállításáról szóló 1951. évi I. törvény május 19-én került kihirdetésre, a Minisztertanács 110/1951. (V.19) MT számú rendelete pedig a törvény végrehajtásának kereteit határozta meg. A hivatal 1989-ig nem csak közvetítő szervként működött, hanem felügyelte az egyházak életét és a párthatározatok megvalósításán munkálkodott a vallásos közösségek vonatkozásában. Erre a munkára azért hoztak létre egy külön apparátust, mert az 1950-es egyezmény nem hozta meg a kívánt eredményt az állam számára; tehát az egyház nem erőtlenedett el. Az egyház meggyengítése érdekében a hatalom két lépést tett. Az egyik: Grősz József érsek koncepciós perbe fogása, hogy helyére léphessen, s a püspöki kar elnöke lehessen Czapik Gyula egri érsek. Ő a személyi kultusz éveiben az állami igényekhez alkalmazkodva vezette a magyar katolikus egyház ügyeit, mert azt remélte, hogy így legalább a szentségkiszolgáltatást és a hitoktatást megmentheti.  A másik: az Állami Egyházügyi Hivatal felállítása, ami az ellenőrző szerepet végezte.  

-A következőt olvastam a hivatallal kapcsolatban: „Az Állami Egyházügyi Hivatal jelentései mindig is kiemelték, hogy ezek az egyházak példamutató partnerek. 1957 előtt a „keskeny út”, 1957 után a „szolgálat”, illetve a „diakónia” teológiája volt hivatva igazolni együttműködésüket az adott politikai rendszerrel.” Mit is jelent mindez?

 -A diakónia teológiája a protestáns egyházakat érintette, arról ők pontosabban tudnak nyilatkozni. A Katolikus Egyház esetében 1948 és 1956 között az állam a totális diktatúra, a nyílt üldözés eszközeivel akart eredményt elérni. A forradalom aztán nyilvánvalóvá tette, hogy a kommunizmus és az egyház sosem lesz partner, de mindkettőnek hosszú távon kell számolnia a másikkal. Kádár János 1957 januárjában ki is jelentette, hogy a hitoktatással a katolikus egyház a gyerekeket akarja az ellenforradalomba vinni. Úgy gondolták, a Mindszenty-féle „fasiszta egyház” az ellenforradalom továbbéltetője. Éppen ezért az állampárt 1956-64 között a korábban elért befolyást próbálta visszaállítani, amit a vatikáni tárgyalások legalább semlegesíteni szerettek volna. Az egyház belső életében a változás – szerintem – akkor következett be, amikor az egyházügyi hivatalnak sikerült bejuttatnia a püspöki kar tagjai közé azokat, akiket ő emelt fel (pl. Várkonyi Imre) vagy tőlük remélhettek jövőt (pl. Brezanóczy Pál). Számukra ez a kapcsolat már nem kényszert, hanem egy szövetséges viszonyt jelentett, a dolgok intézésének szinte természetes rendjét. Valahogy ugyanaz történt az egyházvezetésben, mint a társadalomban, életmódszerűen elfogadták, hogy ez van, ezt kell szeretni. Ebben a helyzetben a vatikáni diplomácia azért mégis csak jelentett egy külső kontrollt, így az a fajta passzivitás, ami ezekben az emberekben kialakult a 70-es évek végére átbillent a kislépések politikájába. Ez nem volt ideális állapot, sőt hatása sokszor megtévesztő dolgokat sugallt, de összességében kimozdult abból az állandósult kényszerből, hogy az államnak való megfelelés hajtsa. Persze, ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy ennek következtében az egyház kimaradt a rendszerváltozás tényezői közül, mert háttérbe szorultak és nem kellő időben kaptak hangot az egyház-állam viszonyáról másként gondolkodó személyek.

 -A megyei papi békebizottságok milyen szerepet játszottak a hivatal működésében?

 -A békepapi mozgalom vezetői kezdetben egy olyan „árnyék püspöki kart” jelentettek az állam számára, ami jogilag, teológiailag informálta a hatalmat arról: milyen terveket valósíthatnak meg a katolikus egyházat illetően, néha még annak püspökeivel szemben is. Ezért is álltak ki a békepapok mellett az állam vezetői 1956 után. A püspöki kar ezt akarta megakadályozni, amikor 1957-ben megalapította az Opus Pacist, és nem engedte, hogy megyei szervezetei legyenek. Mag Béla és még néhány békepap segítségével azonban hónapok alatt kiszervezték ezt a csoportosulást a tényleges püspöki irányítás alól. Nem lényegtelen az sem, hogy a békepapi mozgalom nem egyház- hanem közigazgatási megyék szerint szerveződött. Így könnyebb volt a papság megosztása, az első időkben pedig ez mintha egy egyházszakadás előkészítése is lett volna.

 -Változott az ÁEH struktúrája?  

-Az ÁEH struktúrája lényegesen nem változott, csak 1956 és 1959 között építették le. Ennek egy belső dokumentum szerint az volt az oka, hogy 1956-ban a dolgozók szétszéledtek, és még decemberben is úgy gondolták, a hivatal feladata csak az állami juttatások elosztása lesz. Tehát szükségtelen az önállóság és a sok munkatárs. Aztán szép folyamatosan újjáépült a rendszer, a megbízottak visszatelepedtek a püspökségekre, majd 1959-ben önállósították az egyházpolitikának ezt az irányító szervét. 1971-től egyfajta elitesedés indult meg a hivatalon belül is, ekkortól már többnyire tanárok, felsőfokú végzettséggel rendelkező személyek váltották fel a korábbi vasúti dolgozókból, szakszervezetisekből szerveződött, szellemileg és erkölcsiben is igen egyszerű társaságot.

- Besúgóhálózatot is működtetett a hivatal? Jelentettek pl. arról, hogy egy pap mit mond a szószéken?

 -A belügyi munka sokszor összekapcsolódik az ÁEH-val, de érdemes a kettőt szétválasztani. A belügy 1969-ben egy rezidentúrával települt be a hivatalba, s volt ávósok is bekapcsolódtak az ÁEH munkájába. Ettől függetlenül az ÁEH esetében nem belügyi, hanem adminisztratív szervről kell beszélni. A Belügyminisztérium működtette a besúgórendszert, s az ÁEH-hoz érkeztek ennek alapján az információk. Így a hivatal döntött az esetleges elmozdításokról.

 -A következőt olvastam: „Az 1956. október-novemberi lemondásokat - mivel azok az események kényszere alatt születtek - az Elnöki Tanács érvénytelennek nyilvánította. Badalik Bertalan püspök működési engedélyét az Elnöki Tanács 92/1957. sz. rendeletével visszavonta és a püspököt a rendőrséggel Hejcére internáltatta. Személyi vonatkozásban legelőbb a reformátusoknál, 1958-ra az evangélikusoknál, s legkésőbb - mondhatni csak 1977-re - a katolikusoknál is „helyreállt a rend”.” Mi volt az oka ennek a „késlekedésnek”?

 - A katolikus egyházban a 60-as évekig a legtöbb helyen még azok a püspökök vezették az egyházmegyéket, akiket a pápa nevezett ki. A konferencia egyensúlyozott ugyan a vatikáni intézkedések és az állami elvárások között, de kínosan ügyelt a szakadás elkerülésére. A kiöregedő püspöki kar azonban egyre elerőtlenedett, többen meghaltak, akiknek helyére már választással kerültek be a helynökök. Ezt a választást a protestáns egyházakhoz hasonlóan már befolyásolta az állam. Éppen arra várt a diktatúra, hogy a régi püspöki generáció kihaljon, és akkor majd a helynökök veszik át a hatalmat, akik majd megvalósítják az állami intenciót. A vatikáni tárgyalások ennek akartak elébe menni azzal, hogy olyan püspökök kinevezésében egyeztek meg, akiknek személye még elfogadható volt a Szentszék számára, de már belegyezett az állam is. Végül a Mindszenty-kérdés rendezését szabta feltételül az ÁEH a püspöki székek betöltéséhez, ezért járhatott el VI. Pál pápa úgy, ahogy ez ismert.

 - Mi volt a hivatal üldöző szerepe?

 - Ha a Belügyminisztériumtól, vagy a békepapi mozgalomtól valakiről „súlyos dolgokat” állító információk érkeztek az ÁEH-hoz, akkor a hivatal vonta meg a működési engedélyt, „hatott” a püspökre, hogy az államérdeknek megfelelően kormányozza egyházmegyéjét.

 -A múlt rendszerben a hitélet a templom ajtók mögé szorult. A templomon kívül nem is lehetett körmeneteket tartani, s családlátogatásokat eszközölni a papoknak?

 -A körmenet megtartása nem a leglényegesebb pontja a hitéletnek. A legnagyobb probléma, hogy a katolikus egyház tevékenysége csupán a templomi liturgikus eseményekre, vagyis a szentségek kiszolgáltatására, valamint a szűkre szabott hitoktatási keretre korlátozódott. A kommunista rendszer az egyház társadalomra gyakorolt hatását akarta megakadályozni, mert az veszélyeztette volna a rendszer fennmaradását.

-Igaz, hogy a „klasszikus” Kádár-korszakot már egyértelműen az a tézis jellemzi, amely szerint „amíg az egyház létezik, fel kell használni ”?

 - Minden rendszer fel akarja használni az egyházat saját ideológiájához, mert egyetlen rendszer sem működik széleskörű szellemi támasz nélkül. Egy állami vezetés akkor lép a diktatúra útjára, mikor nem tűri el, hogy van egy olyan szellemi bázis, ami létében hordozza a rendszer kritikáját. Kádárék ezt úgy próbálták semlegesíteni, hogy az egyház által nyújtott bizonyos támasz-gesztusokért engedtek egy kicsit a szorításon. Ez a guylás-kommunizmus logikája.

 -Beszéljünk a 20 évvel ezelőtti eseményekről. 1989-ben jogutód nélkül megszüntették az ÁEH-t, ám júniusban mégis felállították a Sarkadi Nagy Barna vezette Minisztertanács Egyházpolitikai Titkárságát. Igaz, hogy Sarkadi Nagyból finoman szólva hiányzott az a diplomáciai készség, ami megvolt az ÁEH utolsó vezetőjében, Miklós Imrében?

 -Ez már a közelmúlt politikája, amit személyes beszámolókból ismerünk. Ezek alapján azt mondhatom: Sarkadi Nagy Barna sokkal keményebb, vonalasabb volt Miklós Imrénél. Az utóbbi az 50-es években azon kevesek közé tartozott a hivatal dolgozói között, akinek ha érettségije nem, de 12 osztálya legalább volt. Aztán az évtizedek alatt tanult, megismerte azokat a határokat, amelyek közt viszonylag kulturált stílusban érhette el azt, amit akart.

 -1989-ben meg tudtak semmisíteni néhány ÁEH irattárában lévő dokumentumot?

 - Tudatos megsemmisítésre nem volt idő, mert a hivatal megszüntetése még Miklós Imrét is váratlanul érte. Ez nem zárja ki azt, hogy nem tűnhettek el volna anyagok. Egy jelentős iratmennyiség az Országos Levéltárba került, s kutatási célból megtekinthető.

 - Azt nem tartja furcsának, hogy jelenleg az utódpárt holdudvarába tartozó történészek próbálják az egyházat a volt békepapok miatt támadni?

 - Úgy veszem észre, ez a vád a politikai élet minden oldalán megjelenik. Az egyháznak valóban szégyene a különböző szinteken megjelenő kollaboráció. Azt azonban nem lehet állítani, hogy ez általános lett volna, mert akkor mit mondunk a vértanúkra, a meghurcoltakra, akik azért mégiscsak többen voltak, mint azok, akik saját érdekeik miatt behódoltak. Ez egy olyan felnagyított médiafogás, mint az USA-beli pedofilbotrány, ahol végül kiderült, a katolikus egyház a legkevésbé érintett a kérdésben, bár ennek ellenére a sajtó előtt mégis mindenért ő a hibás.

 -2006-ban fogalmazta meg nyílt levelét Ungváry Krisztiánhoz. Ebben kiállt Paskai László, nyugalmazott esztergomi érsek mellett.

 - Azt próbáltam hangsúlyozni, hogy nem csak állambiztonsági iratokból és sokszor nem éppen elfogulatlan dokumentumgyűjteményekből kellene a múltat megírni, hanem figyelembe kellene venni magát az egyházat, annak belső rendjét is. Ilyen volt nálunk a hetvenes évek, amikor Ungváry Krisztián szerint a bíboros hibákat követett el azzal, hogy nem finoman járt el egy-két rendtaggal kapcsolatban. Ungváry nem ismeri a rend akkori helyzetét, illetve egy akkori ministránsgyerek kusza információira épít, és azokat magasztalja fel – Paskai bíboros ellenében –, akiket nem kellene. Az akkor élő rendtagok azonban tudják, mesélik, hogy az Ungváry által hibának említett lépésével a későbbi prímás megtörte a rendben a békepapi vezetést, illetve egy olyan generáció megerősödését eredményezte, akiknek a hatására a 80-as évek elejére megtöbbszöröződött a hivatások száma. És nem szabad elfeledni azt sem, hogy Esztergom érseke volt az első, lelkipásztori látogatást végző püspök Kárpátalján, a Szovjetunió területén! Paskai bíboros úr nem támadta az egypártrendszert, és személyiségéből, a korábbi helyzetből fakadóan nem is tudott úgy a dolgok élére állni, mint ahogy az idősebbek ezt Mindszenty József alapján gyakran elvárták volna Magyarország prímásától. De az is nagy kérdés, hogy az egyház rendelkezett-e olyan nagy társadalmi bázissal 1989-ben, mint 1948-ban, illetve az is bizonyos, 40 év megszorítás után maga az egyház sem tudta már, mit tegyen, tehet meg, hogyan szóljon egy valamelyest szabadabbá váló világban. Ezt talán még ma is tanuljuk, a relativizmus diktatúrája idején.