|
 2009.03.06.
Alkalmi süketek
Van
valami mérhetetlenül tenyérbe mászó abban, ahogyan a regnáló
magyar miniszterek kezelik a hazai sajtót. Többségük valószínűleg
süket vagy nagyothalló, oda sem bagóznak az őket kérdező
ellenzéki riporternek, átlépnek rajta, semminek nézik, mérföldes
léptekkel igyekeznek minél távolabbra, a hivatali szoba biztonságos
langymelegébe, távol mikrofonhuzaltól, kamerakábeltől. A
legordenárébb ezen a téren egyértelműen a Veres János, Szűcs
Erika (képen) duett. Előbbitől az sem áll távol, hogy
belefejeljen a Hír TV kamerájába mintegy véletlen, utóbbi
legszebb alakítása pedig az volt, amikor pogácsacsámcsogás közben
azt kérdezte az ellenzéki tudósítótól, miként engedhették
be őt a szocialista pártszékházba. Fölényt sugall rajtuk kívül
Molnár Pál miniszter agrárproletár tempója is, akárcsak
Gyenesei István somogyi nábobé, valamennyien lekezelendő hülyének
nézik a magyar sajtót, és rajtuk keresztül a magyar olvasót,
hallgatót, nézőt. Külön kategória Gyurcsány Ferenc
primadonna, az ő fellépéseinek külön atmoszférája van,
valami átlényegült őrület érződik a szavaiból, de rá nem
szabad haragudni, beteg ember, ráadásul miniszterelnök. A
hatalom betege. Miniszternek lenni állítólag valami olyasfélét
jelent, hogy szolgálni. Ebben az esetben a nemzetet. Ők ezt nem
érzik, fölébe helyezik magukat a lakosságnak, valahogy úgy képzelik
el, hogy nekünk kell szolgálnunk őket (plusz ülepük alá
rakni tizennégymilliós A6- os Audi luxusautókat). Sajnálom
valamennyiüket, szegények nem érzik, mekkora közutálat veszi
őket körbe – kizárólag a kaszálás érdekli a csapatot.
Viszik, ami még elvihető ebből az országból, és mert az már
nagyon kevés, egyre jobban elvadulnak. A következményekkel már
nem sokat törődnek, a rabolt pénzt biztonságba helyezik,
gazdasági túlélésükről gondoskodnak. Utánuk? A vízözön.
P.
Gy.
|
