|
 2009.03.13.
Egy emléknap üzenetei
Nem
fogadta valami lelkesen (mily meglepő!) a balliberális politikai
elit sem a Terror Háza Múzeum létrehozását, sem pedig február
25-ének, Kovács Béla kisgazda parlamenti képviselő elhurcolása
napjának mint a kommunizmus áldozatai emléknapjának törvénybe
iktatását. Mert még ha csak Kovács Béla elhurcolására emlékeztetne!
De a kommunizmusnak csak Magyarországon is több millió áldozata
volt, illetve van, akiknek megkínzása, meggyilkolása, nyomorúságos
életre ítéltetése, üldözése, személyes és családostul
való tönkretétele mind ennek az elitnek a történelmi bűne. Némelyeknek,
ma is élőknek, személyesen a lelkén szárad. Nem, mintha a
szovjetdiktatúra működtetőinek, haszonélvezőinek, az önkényuralmat
megvalósítóknak bármikor bármiféle lelkiismereti problémája
lett volna. Hiszen az orwelli „újbeszél” modell jegyében még
magát a lélek szót is legszívesebben kiiktatták volna a
magyar szókincsből. (Igaz, egyesek szerint ez is a rossz
lelkiismeret jele.) Mint ahogy nincsen azoknak sem, akik családilag
és/vagy utódpártilag örökölték a rablott vagyont, mintegy
beleszülettek jólétbe, gazdagságba, pozíciótulajdonba,
hatalomba, előjogokba. Miközben nyilvánvalóan úgy szocializálódtak,
hogy mindez egy „jogbiztonságot garantáló demokratikus jogállamban”
természetesen „jár nekik”. Persze, másféle problémáik azért
vannak. Hiszen ugyanúgy tudják, mint ahogy a magyar társadalom
is tudja, hogy a nácizmuséit meghaladó súlyú gaztettekért a
posztkomunista országokban (nálunk kiváltképpen) törvényesen
alig valakit számoltattak el, vontak felelősségre. Azokat is
csak úgy tessék-lássék. (Kivétel a román kondukátor, akit bűntársai
végeztek ki, nehogy rájuk valljon.)Többnyire „elévülés”
miatt úszták meg, bár az őáltaluk elkövetett bűnök
frissebbek és még fájóbbak, mint a világháborúsak. Ki is dönti
el, hogy melyek a soha el nem évülő, emberiségellenes bűntettek?
És miért fogadjon el a magyar társadalom, főleg a több millió
áldozat családtagjai és leszármazottai demokratikus jogállamnak
egy olyan berendezkedést, amelyben az erősebb joga és a kettős
mérce érvényesül? Probléma aztán számukra már maga az,
hogy sem a múzeum létrejöttét, sem az emléknap bevezetését
nem tudták megakadályozni, s ez inkább emlékezteti őket
valamiféle kettős hatalomra, mint a régi szép időkre, amikor
még a teljhatalmat birtokolták. (Bár most sincsenek messze tőle.)
És nem tudták tovább megakadályozni a Wittner Máriáról szóló
filmnek a magyar parlament falai között megtörtént levetítését
sem. Amit korábban még sikerült betiltaniuk. Most azonban megtört
a jég: négy fideszes parlamenti képviselő megemlékezésének
záróakkordjaként végre illusztris helyen, több száz meghívott
láthatta az Uránia moziban egyébként már bemutatott megrendítő
dokumentumot. (Értesülhettünk róla: két EU parlamenti képviselő
kezdeményezésére folyik az aláírásgyűjtés azért, hogy
legyen emléknapja a kommunizmus áldozatainak az EU-ban is.) Választ
kaptunk a rendezvényen arra is, hogy mi a helyzet azzal a
bizonyos megbocsátással, amelyet állandó jelleggel elvárnak tőlünk
azok, akik se meg nem bánták a tetteiket, se bocsánatot nem kértek
értük. (Már ebből is tudhatjuk, ha nem emlékeztetnének is rá
minden megnyilvánulásukkal, hogy ha tehetnék, még egyszer elkövetnék
őket.) Ám buzgón hivatkoznak a keresztény vallás parancsára,
amely persze csak minket kötelez: ne gyűlöljétek, hanem
szeressétek ellenségeiteket, bocsássatok meg az ellenetek vétkezőknek!
Ilyenkor a vallás bezzeg nem „ópium a tömegeknek”, hanem
valami, aminek a jó elv- és értékorientált, önérdekmentes
bolsi gondolkodás jegyében hasznát lehet venni. A keresztény
ember valóban a bűnt gyűlöli, és nem a bűnöst – mondta ki
újra a jól ismert szentenciát a megemlékezést záró szónok.
Ne mérgezzük magunkat gyűlölettel! A jogos harag azonban nem
gyűlölet, hanem cselekvésre késztető erő. Még többet
mondott azonban erről a filmben a címszereplő, akinek egész élete,
megszenvedett igazságai hűen tükrözik egy kegyetlen, gyalázatos
rendszer minden embertelenségét. Az áldozat azért nem bocsáthat
meg a hóhérnak, mert a hóhér sem bocsátott meg, hanem gyűlöli
őt. Még a megbocsátásért is gyűlöli, még jobban gyűlöli.
Hiszen igazolnia kell magát. A maga gonoszságát. Hogy az áldozat
nem ártatlan, hanem „megérdemelte”. Nota bene: ezt immár
nem csak a lélekbúvárok tudják. Hogy ez így működik: nem
lehet megbocsátani annak, akit elpusztítottam, tönkretettem.
Bizonyság rá a trianoni utódállamoknak a magyarsághoz való
viszonya is. Az áldozat, ha megbocsát, ezzel az erkölcsi fölényével
újabb gyűlölethullámot von magára. Másnap kaptuk éppen a ciánozást
a magyarsággyűlölő elit egyik prominens, e tulajdonságban
jeleskedő képviselőjétől. Ne nyeljük le! Se a ciánt, se a
ciánozást. Hogy ne kelljen a gyűlölködésre ítélteteknek még
jobban gyűlölniük bennünket. (Képen: ukrajnai éhínség.)
Kiss István
|
