vissza a főoldalra

 2009.03.20. 

Szívből énekelni!

Beszélgetés Marik Péter operett-színésszel.

– Ki fedezte fel gyermekkorában hangi adottságait?

– Kicsiny gyermekkoromtól kezdve, mikor jó kedvem volt, énekelgettem, így a nagy karácsonyi összejöveteleken is. Mostohanagyapám, a híres színész, Rajnai Gábor – nekem csak Gabi bácsi – volt. Emlékszem arra a Csókos asszony c. darabra, melyben ő volt a főszereplő, a báró, s Németh Marika játszotta Katókát. Ismeretségi körébe olyan nevek tartoztak, mint Fekete István, Herczeg Ferenc. Ilyen híres emberek voltak nálunk vendégségben a ’40-es évek elején, mikor karácsonykor elénekeltem a Mennyből az angyal-t kristálytiszta hangon. Erre mindenki felfigyelt. Később – ahogy felcseperedtem – nagyon szerettem zenét hallgatni, főleg operákat. Apámnak nagyon jó és szép lemeztára volt. Egyik nagybátyám – akit Wágnernak hívtak – rajongott a névrokon zeneszerzőért. Nagyon sok Wagner-operát hallgattam vele. Így már kisgyerekként énekeltem a walkűrök lovaglását. Amikor megkérdezték tőlem, mi akarsz lenni, azt feleltem, hogy operaénekes. Mikor érettségi előtt álltam, akkor is azt mondtam: zeneakadémiára szeretnék jelentkezni. Otthon megvolt nekünk Benjamino Gigli több lemeze, s én a híres operaénekest utánoztam, ami később igen nagy bajt jelentett számomra, mert a saját hangomat ezzel elnyomtam kissé. Gabi bácsi még 14-15 éves koromban elhívta hozzánk Oláh Gusztávot, az Operaház rendezőjét, hogy hallgasson meg engem. Oláh Gusztáv azt tanácsolta: tanuljak zenetörténetet, összhangzattant és keressek fel egy énektanárt. A zeneművészeti főiskola egyik korrepetitora tanított zongorázni, s a Kertész utcai gyakorlóiskolában foglalkoztak velem. Felvettek énekművész tanárnak, s az utolsó két évben én is a Kertész utcai iskolában folytattam gyakorlati tanítást. Az opera szakra már nem vettek fel… Nem volt hozzá elég jó hangom. Ezután végeztem el a művésztanárképzőt.

 – De mégis az Operaházhoz került, igaz nem énekesként, hanem mint ügyelő.

 – Amikor művésztanárképzős lettem, Mikó András, az Operaház főrendezője megkért arra, hogy az egyik operavizsgán az adott jelenetben énekeljem be Kalaf szerepét. Mikó megkérdezte tőlem: elvállalnám-e az egyik megüresedett ügyelői állás betöltését. Azt mondta nekem: én is így kezdtem. Rendezőt akart belőlem faragni, s ki is neveztek idővel segédrendezőnek. Egyszer Vámos László Turandotot rendezett az Erkel Színházban, s én voltam a segédrendezője. Akkor kérdezte meg tőlem: átjönnék-e az Operettbe a Pompadourba.

 – Hol látta és hallotta önt előtte a legendás főrendező?

 – Miközben ügyelőként dolgoztam, énekelni tanultam. Először Réti Józsefnél akartam énekelni, majd Bende Zsoltnál, s ők tanácsolták, hogy dr. Sípos Jenőhöz, a kor híres énektanárához menjek. Tehát Jenő bácsi tanított engem, s ő beszélt rá arra, hogy ne operaénekes, hanem operett-színész legyek. Az Operettszínháznál úgyis nagy bonvivánhiány van. Vámos pedig egyszer Sípos tanár úr lakásán hallgatott meg.

 – Az Operaház ekkor élte fénykorát: Gyurkovics Mária, Székely Mihály, Melis és Simándy, Ilosfalvy Róbert és Házy Erzsébet, Osváth Júlia és időnként Svéd Sándor szerepelt a világot jelentő deszkákon. Ezek a művészek felértek egy mesterkurzussal?

 – Sok mindent lestem el tőlük. Még diákként rajongtam Simándy Jóskáért, sok operaszereplését megnéztem. De mégsem őt utánoztam, hanem Giglit. A főiskolán problémás voltam hangi szempontból. Mikó Wagner-tenorként képzelt el. Mások pedig Mozartot erőltettek rám. Azon vitatkoztak, hogy hős- vagy lírai tenor vagyok. Erre megszólalt Révhegyi Ferencné, a legendás énektanárnő: inkább azt vizsgáljuk, hogy tenor, vagy bariton a fiú.

 – A Víg özvegy Danilóját lírai baritonok is énekelték…

 – Így van. Ezért is kaptam meg ezt a szerepet, miután leszerződtem az Operettszínházhoz. Addig Bende Zsolt, az Operaház baritonistája énekelte vendégként ezt a szerepet, de neki a „szolgálati helyén” voltak elfoglaltságai, s a másik Danilo, Baksay Árpád, pedig akkor az USA-ban énekelt. Így „biztosítékként” kaptam meg a szerepet. Ekkor Németh Marika felment az igazgatóhoz, s azt mondta: „ne tegyétek ezt velem. Ezzel a zöldfülűvel raktok össze!” Akkor voltam 33 éves, de sokkal fiatalabbnak gondoltak.

 – Az Operettben ismerkedett meg későbbi feleségével, Németh Marika primadonnával.

 – Így van. Mikor a színházhoz szerződtem, véget vetettem előző kapcsolatomnak, annyira megbűvölt Marika személye. 1970 szeptemberében kezdtük el próbálni a Víg özvegyet, s októberben álltam be a szerepre. Szeptemberben van két Mária-nap is. Ez egy jó alibi volt, hogy Németh Marikát – egy kis társasággal együtt – meghívjam koccintani. Utána is folyton kerestem a lehetőséget, hogy próba után igyunk meg valamit. Úgy ügyeskedtem, hogy másokat is elhívtam: ne tűnjön fel, hogy csak Marika miatt teszem mindezt. Öreg korrepetitorunk, Csató Bandi egyszer ezt mondta Marikának: „nem veszed észre, hogy ez a fiú szerelmes beléd? Bármit mond, játszik, énekel, csak rád figyel.” Ezt követően a randevúk megsokszorozódtak, s végül az év karácsonyán Marikához költöztem, de az esküvőig – 1971. július 14-éig – várni kellett, míg el nem vált görög férjétől.

 – Ki tanította meg a színészmesterségre?

 – Igaz, ilyet a főiskolán nem tanultam. A rendezések, a próbák alatt sajátítottam el a színpadi mozgást. Ezt valahogyan ösztönösen bennem volt.

 – Tudtommal Marikával együtt szerepeltek a Keleti Márton által rendezett Fuss, hogy utolérjenek c. filmvígjátékban. Ezen kívül más filmben is látható volt?

 – Ennek a filmnek Fényes Szabolcs szerezte a zenéjét. Egy jelenetben – amit az Operettszínházban vettek fel – a színpadon Marika volt a primadonna, s én meg a bonviván. A szokásos második felvonásbeli összeveszési részt tették be a filmbe. Tudtommal más filmben nem szerepeltem.

 – Ebben a filmben a nagy, híres színészek lenézik a kezdőket, fiatalokat. Ön megtapasztalta ezt a valóságban?

 – Nem. Amikor vendégként Leo Fall operettjébe bekerültem, partnereim, Lehoczky Zsuzsa, Petress Zsuzsa és Rátonyi Róbert mind elfogadtak. Nem hoztak zavarba a színpadon. Bizonnyal megérezték, hogy ígéretes tehetség vagyok.

 – Lehet, hogy kissé kellemetlen a kérdés, de önt Marik Péterként emlegették régebben, vagy a Németh Marika férjeként?

 – Ismertek már Marik Péterként is, de a legtöbbször azt mondták: itt jön Németh Marika férje. Ez megmaradt Marika halála után is. Megállítanak az utcán azzal: „magát ismerem, az Operettben játszik. Tudom már! A Németh Marika férje!” Ez nem bántó, pedig elég sűrűn szerepeltem a színházban, az egyik darabot követte a másik.

 – Akkoriban is téma volt a lapokban a művészek magánélete?

 – Előfordult, hogy magánéletünkről kérdeztek az újságírók. Feljöttek hozzánk, fényképeztek, de kellemetlen kérdéseket nem tettek fel. Bulvárosabb cikk rólunk nagyon sokáig nem született. Többen el sem hitték, hogy példás és gyönyörű házasságban éltünk. Akkor írtak csipkelődő, bántó dolgokat, mikor Marika halálát követő második évben összeköltöztem mostani feleségemmel. Azt írták: Marik, a víg özvegy. Arról is cikkeztek, hogy alkoholista lettem. A színház egyik tagja adta a valós és hamis információkat a pletykalapoknak.

 – Tudtommal nagyon szerette volt felesége főztjeit. Pl. a zöldborsós csirkét…

 – Ez igaz. Marika nagyon szerette a különlegességeket. Olyanokat készített itthon, amit világjáró körútjain kóstolt. Így megismerhettem a görög, a német és az ausztrál konyha remekeit is. Néhány receptjét még az újságok is leközölték.

 – Azt el lehet mondani, hogy Németh Marika sztár volt. Vannak még sztárok az operett egén?

 – Vannak, de már nem olyan nagy egyéniségek, mint régebben voltak. Ettől függetlenül számomra a primadonnák közül Kalocsai Zsuzsa az, aki még egyéniség és sztár is. Sztárnak tartom még Dolhai Attilát, Janza Katát, Mészáros Árpit és Szabó P. Szilvesztert is. Igaz, őket nem sztárolják annyira. Régebben a színész, énekes sokat szerepelt a televízióban. Ez mára megszűnt. A színészeket pedig a tv-nézők nem egy-egy darab kapcsán ismerik meg.

 – Régebben több operettet játszottak az Operettszínházban, mint musicalt. Most más az arány. Ön szerint miért változott meg a műsorpolitika?

 – Gondolom a bevétel miatt, s az is tény: a musicalekre jobban bejönnek a fiatalok. Ma szinte önellátóak a színházak, mert az állami támogatásokat minimálisra csökkentik. Kerényi Miklós Gábor hozta be a musicaleket, melyek nem rosszak, igaz egy más, egy hangosított műfajról van szó. Az operettet még nem hangosítják, pedig kéne, mert a színháznak nem jó az akusztikája. Ez lehet az oka annak, hogy a régi színészek sokszor kirívóan a nézőtér felé játszottak. Az is egy ügyes húzás, hogy tehetséges musical-sztárokat szerepeltetnek operettekben. Így erre a műfajra is be lehet csalogatni a fiatal generáció tagjait.

 – Mit szól ahhoz, hogy ma több operettet modernizálnak?

 – Ha a modernizáció nem megy a zene és a játék rovására, akkor nincs gond. Akkor van baj, ha egyesek valami fura késztetés miatt mindent mai környezetbe akarnak átültetni. Azt sem tartom jónak, ha öncélúan ordenáré beszédet adnak a színészek szájába.

 – Nem tartja gondnak, hogy manapság egy valóságshow szereplőjét jobban ismernek, mint egy híres színészt?

 – Dehogynem. Nincsenek tv-játékok, s színházakba egyre kevesebben járnak. Egy, a média által felkapott figura így válik közismertté, míg aki estéről estére hatalmas sikert arat, csak a szakmai lapokban látja viszont nevét.

 – Ön szerint a gazdasági válság mennyire érintheti a kulturális életet?

 – Akinek nincs pénze kenyérre, az nem ad színházért pénzt, s a magánember éppen úgy kulturális szükségletein kezdi a leépítést, mint akár a közösség, legyen az állam, vagy városi önkormányzat…Ettől nagyon rettegünk, bár szerencsére az Operettszínház a jó marketing miatt teltházas darabokat játszik. Igaz, nemcsak a szegénység, hanem a túlgazdagság is durvít, nemcsak a kereset hiánya, hanem a könnyű és korlátlan kereseti lehetőség is, ami műveletlen rétegeket emel a társadalomban felszínre, erkölcsileg értéktelenebb csoportok kezére játssza a vezetést.

 – Amikor a pályára lépett, a pénz, vagy a politika szólt bele jobban a színházak életébe, s mi most a helyzet?

 – Pályafutásom elején a politika, s most pedig a pénz, a támogatás és a bevételek. Emlékszem: milyen nagy dolog volt, mikor a munkásmozgalmi témájú zenés játékok – mint a Szabad szél – után végre Kálmán Imrét és Lehárt játszhattak az Operettszínházban.

 – Jól látom, hogy Fényes Szabolccsal kihalt a magyar operett-szerzés?

 – Jól. Sajnos jól. Kortársai közül néhányan írtak még operettet, de azokat nem játszották olyan nagy sikerrel, mint a Fényes-darabokat. Vannak most is jó zeneszerzők a könnyebb műfajban, de ők nem operettet, hanem musicalt írnak.

 – Ennyire hűséges típus, hogy majd’ 40 éve nem váltott színházat?

 – Az vagyok. Vendégként nagyon sok helyen játszottam, s ha kellett, betegség miatt beugrottam egy-egy darabba.

 – „Ma nem divat operettszínésznek lenni, nem nagyon van ilyen képzés a főiskolán sem. A véletlen folytán lehet belekerülni. Az utánpótlás is kevés, mert a rockopera, a musical, a zenés játék, s mindaz divat, amihez elektronikus zene kell és mikrofon. Az operett pedig nem mikrofonzene, a színházban át kell énekelni egy 40 tagú zenekart is.” – nyilatkozott Kállay Bori. Egyetért vele?

 – Abszolúte. Ehhez még hozzátartozik, hogy nálunk egy rossz akusztikájú színházban kell áténekelni a zenekart, ami nehezebb. Arra is vigyázni kell, ne énekeljünk hátrafelé, amikor erősen szól a zenekar.

 – Farkas Bálint bonviván nyilatkozta a lapunknak: az operett hungarikum.

 – Így van – ahogy a pálinka és a tokaji is az – s ez igazgatónk véleménye is. Jó a bécsi operett is, de más, mint a magyar. Nagyon sok külföldi szereti a magyar operettet, s ezért is támogatni kéne. Ha ezt a műfajt gyengítik, akkor velünk is ezt teszik.

 – Önben mi tartja a hitet a színház iránt?

 – Szükségem van a színpadra. Ameddig hanggal és fizikailag bírom, addig játszom a színházban. Öt évvel ezelőtt még főszerepeket játszottam, most meg karakterfigurákat. Ez nem bánt engem, mert bármit is játszom, azt szívből teszem.

Medveczky Attila