|
 2009.03.20.
Balanchine, a mozdulatok poétája
A
korszakalkotó koreográfus nevéhez fűződik a szimfonikus
balett megteremtése és az orosz balett modernizációja "Látni
a zenét. Hallani a táncot." Így jellemezte Balanchine híres
szólótáncosnője, Karin von Aroldingen mesterének életművét.
A New York City Ballet korszakalkotó koreográfusa, a
Szovjet-Oroszországból 1924-ben Nyugatra emigrált, előbb Párizsban,
később Amerikában letelepedett művész, a grúz származású
Balancsivadze, azaz George Balanchine valóban "láttatta"
a zenét, az ő nevéhez fűződik a szimfonikus balett megteremtése.
A legtisztább, legvirtuózabb, legmagasabb rendű táncművészet,
ami a 20. század első évtizedeiben a klasszikus balettből
sarjadt. Balanchine az akadémikussá merevedett orosz balettet
elevenné, dinamikussá "modernizálta", és – a
korabeli izmusok közepette – neoklasszikus formában
visszahelyezte a színpadra.
Elhagyta a poros-naiv cselekményt, és kizárólag a zene
inspirációjára bízta magát. Képzett muzsikus volt, voltaképp
zeneszerző apja nyomdokaiba akart lépni, mielőtt a tánc végképp
hatalmába nem kerítette. Csakis a partitúraolvasás birtokában
lehetett térbeli alakzatokat képező mozdulatokká,
mozdulatsorokká fogalmazni a zenei szólamokat, a szimfonikus művek
belső folyamatait, hogy aztán látvánnyá "avanzsálva"
hullámzó érzelmeket keltsenek a nézőben. Mint maga a muzsika.
Így aztán csakugyan látni lehetett a zenét. És hallani a táncot.
A barokk, a romantikus, a klasszikus zene, amerikai hatásra
pedig a dzsessz, például Gershwin songjainak ihletésében születtek
Balanchine mesterműként tisztelt koreográfiái, amelyek máig hódítanak
a világ nagy balettszínpadain. Jómagam, Amszterdamban találkoztam
először "töményen" a munkáival: a kilencvenes évek
derekán Balanchine-hetet táncoltak végig a Het Nationale Ballet
művészei a Muziektheater szépséges, modern üvegpalotájában.
Ötven évvel Gyagilev budapesti vendégjátéka után
rendeztek Balanchine-estet Magyarországon (1977), majd húsz évre
rá (1995) az Erkel Színházban. A Magyar Állami Operaház
mostani Balanchine-estjén két ismert (Szerenád, Concerto
Barocco) és egy nálunk még nem látott koreográfiája (Who
Cares?) szerepelt, két amerikai művésznő, Patricia Barker és
Judith Fugate betanításában.
Lebegő-libegő lepkeszárnyakként suhognak az áttetsző
szoknyák a lánytesteken a Vonósszerenád dallamaira. Kaleidoszkóp
különös alakzatait rajzolják ki a táncosok a színpad kék
derengésében. Csajkovszkij már-már édeskésen melodikus
muzsikája, mint a cím is utal rá, szerenádra ihlette
Balanchine-t. Csupa poézis a holdfényben összesereglő,
tizennyolc tagú balettkarának lágy ívelésű tánca. Lenyűgöző
formák rajzolódnak ki a térben, a három szólista lány –
Volf Katalin, Boros Ildikó, Kozmér Alexandra – csaknem észrevétlen
válik ki a kar organikus testéből, hogy a keringő tételben a
férfiszólisták, Oláh Zoltán és Szirb György partnereiként
"csúcsra járassák" a klasszikus szépségű balettet.
A tánckar bő redőzetű szoknyáinak hullámzása olykor a vízesés
zuhogását társítja képzeletünkben. A romantika pátosztalan,
puritán lírában oldódik föl.
A letisztult mozdulatvilág apoteózisa a Concerto Barocco.
Bach d-moll hegedűkettős versenyének plasztikus színpadi
megjelenítése. A hegedűszólamok egymást kergető, páros
futamai, nemes vetélkedése ölt testet a neoklasszikus balett három
tételében. Átszellemültség és kristálytiszta szerkesztés.
Popova Aleszja és Somorjai Enikő, szólistaként a tánckar élén,
a barokk zene nemesen egyszerű, ám gazdag modulációit
sugallja, Apáti Bence, a kompozíció férfiszólistája, közöttük
a szilárd támasz, a szimfonikus balettben oly fontos térbeliség
"mértani középpontja", Popovával érzelmi harmóniában
éli-táncolja a méltóságosan hömpölygő Largo hangulatát.
A szimfonikus zene ihlette koreográfiákhoz persze olyan igényes
muzsikálás szükségeltetett, mint amilyet Medveczky
Ádám dirigens csiholt ki az operaház zenekarából.
Nem illett viszont a Gershwin-songokra készült Who Cares?
az est klasszikus vétetésű poéziséhez. Az önfeledt vidámság,
a dzsesszritmus felhangolja ugyan a közönség kedélyét, de a mű
inkább gálaestek tarka műsorszámának hat. A táncművészek
elemükben vannak, Bajári Levente lendületéhez Kozmér
Alexandra, Boros Ildikó, Popova Aleszja játékörömben fogant
temperamentuma társult. A Who Cares? helyett szívesebben láttam
volna Balanchine valamelyik remekét, az Apollon Musagete-et vagy
épp a C-dúr szimfóniát.
Metz
Katalin
(Forrás:
Magyar Hírlap)
|
