|
 2009.03.20.
Lengyelkedünk, magyarkodunk?
Csalatkozik,
aki azt gondolja, hogy az „mr3”, vagyis a Bartók rádió,
„Magyarország egyetlen klasszikus zenei rádiója” zenei műsorait
hallgatva kissé megszabadulhat attól a politikai értékrendtől,
amely a kormány fennhatósága alá gyűrt közszolgálatiságban
direkt vagy indirekt módon legtöbbször jelen van. A minap arra
kaptam föl a fejemet, hogy Chopin egyik művének felkonferálásakor
ez hangzott el: „a lengyel származású francia zeneszerző.”
Puff neki. Nem tudom, hogy a piszok nacionalista lengyelek mit szólnának
hozzá (talán meg is lehetne kérdezni tőlük, akár vállalkoznék
is rá, ha már a föld alatt porladó zenei zseni és
egyszersmind lángoló lelkű lengyel hazafi nem nyilatkozhat), de
a magam piszok nacionalista lelkülete miatt is nehezen fogadok be
efféle „új ismereteket”. Legalább ne tették volna hozzá
azt is, hogy hazájának orosz megszállása kényszerítette őt
francia emigrációba! Mi akart ez lenni? A nagy és dicsőséges
nyugati hatalom, tekintélyes EU-tagország irányába tett
gesztus? Vagy csak a mindennapi szolgalelkűség rutinja? Megérjük
még azt is, hogy akik a szovjet megszállás elől menekültek,
mint Márai Sándor vagy Cs. Szabó László, és életművük
nagyobbik felét külföldön hozták létre, azok nem magyar írók
lesznek, hiába írtak magyarul, hanem angol vagy amerikai írónak
számítanak majd? Mert nem érdemes belebocsátkoznunk annak
taglalásába, hogy van-e vajon valóban zenei anyanyelv is, (egyébként
hogyne volna!), vagy hogy bár létezik, mégsem egészen úgy,
mint az íróé, az ő művészetének anyaga. Elég arra
hivatkoznunk, hogy ma is azt tekintjük egy nemzethez való tartozás
legfőbb kritériumának, hogy az illető minek vallja magát.
Fokozottan érvényes ez a tizenkilencedik századra, amikor a
nemzeti érzésnek még nem kellett attól tartania, hogy megvallóját
kinevezik magyarkodónak vagy lengyelkedőnek. Persze, „franciálkodó”
meg „angolkodó” szavakat nem ismer a nyelv, ilyen nagy népeknél
már maga a felvetés, az elképzelés, mint ahogy a képzés is
abszurd! Nem sok kétségem van afelől, hogy ennek a szellemiségnek
a számára Liszt Ferenc sem magyar zeneszerző. Hiszen magyarul
sem tudott, és nem is élt huzamosabb ideig Magyarországon. Mégis,
emelje föl a fejét minden polgártársunk, akit ideiglenesen hazánkban
állomásozó idegenszívűek „magyarkodással” vádolnak! Nem
kisebb ember kezdte ezt el, mint maga a halhatatlan „Franz
Liszt”…
Kiss István
|
