vissza a főoldalra

 2009.11.06. 

Elhallgatott nemzeti művészet

Mihály Gábor Munkácsy Mihály –díjas szobrászművész 1942-ben született Erdélyben, Székelyhídon. A Dési Huber Körben Laborcz Ferenc volt a mestere. 1969-1974: Magyar Képzőművészeti Főiskola, mesterei: Mikus Sándor, Somogyi József. 1978: Kiskunhalas művészeti ösztöndíja; 1975-1979: Derkovits-ösztöndíj; 1977: Állami Ifjúsági Nívódíj; 1979: Munkácsy-díj; 1985: Gyermekekért Érdemérem; 1991: NOB (IOC, Nemzetközi Olimpiai Bizottság) művészeti díja. Köztéri és murális munkái a magyar történelem és az olimpiai gondolat megismertetését szolgálják. Plasztikáin az erő, a dinamika jut kifejezésre. Polírozott kisbronzainak gyakori témája a sport, az ember és technika új viszonya (Új magvető, 1985). Reliefjein a síkok és a nagy, pozitív formák váltakozó ritmusa izgatja (Pannónia fríz, 1978, Zánka). Kővel, vassal, bronzzal dolgozik, a vörösréz lemezt maga munkálja meg. A Magyarság hírnevéért harangját 1997-ben díjként adták ki. Mint a Sport a szobrászatban alapítvány alapítója, sokat tesz a NOB céljaiért is. 1999-ben a Százados úti művésztelepen létrehozta a Kék daru galériát és művészeti műhelyt, ahol kortárs kiállításokat szervez, kollégáival szimpóziumokat tart külföldi és hazai érdeklődőknek, tanítványainak. Molnár Pál újságíróval M. S. mester díjat alapított képzőművészeknek, Szkíta aranyszarvas -díjat filmművészeknek, Hamvas-fürt bordíjat borászoknak.

 Mihály Gábor több tucat szobor társaságában él a Százados úti művésztelepen. A műterembe belépve láthatjuk a brutálisan meggyilkolt sportolót, Marian Cozmát ábrázoló szobor korábbi terveit. A Tihanyi Apátság múzeumában szeptember 19-én mutatták be először a nagyközönség előtt azt a szobortervet, amely az MKB Veszprém KC február 8-án elhunyt kézilabdázójának, Marian Cozmának állít majd emléket a Veszprém Aréna előtt. A szobrot, amely közadakozásból készül, mintegy 4,5 millió forintból, a tervek szerint 2010. február 6-án avatják fel. Az emlékművet Mihály Gábor készíti el, akinek az apátság múzeumában nyílt tárlatát Schmitt Pál, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke ajánlotta az érdeklődők figyelmébe. „Mihály Gábor, ha nem szobrászművésznek születik, ő is bajnok lett volna, mert a keze alatt csodák születnek, és akaratát át tudja vinni az ellenfelére, barátjára; a bronz, a márvány és mindenféle kő engedelmeskedik az akaratának” - méltatta akkor a művész munkásságát Schmitt Pál. A műhelyben ezek után a sport-témájú szobrokra terelődik a szó. A művész még az Orbán-kormány idején megbízást kapott arra, hogy hozzon létre egy szoborparkot  a Fradi olimpiai bajnokairól. Ennek eredményeként a népligeti edzőpályán 26 mellszobor látható, melyek§ Mihály Gábor és általa kiválasztott szobrász kollégáinak az alkotásai. A művész Olimpiai emlékműve Pesten, a Képviselői Irodaház épülete mellett látható. MLSZ-centenáriumi emlékművét pedig a Puskás Stadionban helyezték el. Kiemelendő, hogy Lausanne-ban, az Olimpiai Múzeum parkjában – színpompás mediterrán fák és cserjék között – áll többek között Mihály Gábor 1993-ban avatott acél vörösréz lemezből készült alkotása Olympia címmel, amely három egymással versengő biciklistát ábrázol - a kerékpárok kerekeiből összeáll az olimpiai öt karika. A művésznek 70-80 szobra áll szerte az országban.

* * *

- Kiemelendő, hogy Kanyarulatok c. 20 méter magas és 100 mázsás, festett acélplasztikám 1986-tól a Hungaroringen látható. Ez egy jelszerű plasztika. Régebben, a Forma 1-es hazai versenyek tévés közvetítései úgy kezdődtek, hogy ezt mutatta a kamera. Megemlíthetem a Szent István megkoronázását, melyen két püspök helyezi szent királyunk fejére a koronát. A szobor Tótkomlóson áll, Szent László lovas szobra pedig Vésztő-Mágorra került. Egy szép, holtágak által határolt vidéken áll. Rézlemezből hegesztettem. Lehet, hogy szerénytelennek tűnök, de lovas szobrot rézlemezből készíteni nem akármilyen szobrászi feladat. Legelső ilyen anyagú szobrom Petőfit ábrázolja, s Kiskunhalason látható. Készítettem egy kis szobrocskát a Nemzetközi Sportújságíró Szövetség rendelésére. Ezt a Világ legjobb sportolója-díjaként adtak át 2000-ben a Vígszínházban. Az egyik posztumusz díjat Coubertin báró kapta, Michel Platini vette át, de díjazott volt Puskás Öcsi is. A Magyarság hírnevéért bronz harangomat 1997-ben díjként adták ki. Több mint húszan kapták meg ezt a kormányzati elismerést. Így Sütő András, Rubik Ernő Marton Éva, Grosics Gyula, Hidegkúti Nándor, Kurtág György, Puskás Ferenc és Teller Ede. Jó érzés volt látnom később azt a fotót, amin Teller Ede látható amerikai otthonában, s mögötte a kandallóján az említett harang.

 -A vörösréz és a bronz az a két anyag, amit legtöbbször használsz?

 -A vörösrezet már nem, hanem helyette a bronzot. A rézlemezt azért használtam, mert így a gipszet nemes anyagra saját erőmből is át tudtam váltani, míg a drága bronzba öntés elérhetetlen lett volna a számomra.

 -Befolyásolja, meghatározza a környezet az alkotási folyamatot?

 -Természetesen. A megrendelést követi a helyszíni szemle. Fontos, hogy a szobor harmóniában legyen a környezetével. A helyszín határozza meg a méretet is. Szent László lovas szobra kint áll a pusztában, s két 2 méteres oszlopon helyezkedik el. Az Ezredéves emlék c. szobrom pedig –ami a Szent Koronát ábrázolja – Szarvason van, s egy 12 méteres oszlop tetején helyezkedik el, az oszlop pedig a Kőrös vizéből emelkedik ki. Néha fát is használok szobraim anyagaként. Itt említhetem Flamenco szobromat. Amikor a Budapesti Sport Szállót átépítették, s Flamenco névre keresztelték, akkor pályázatot írtak ki egy szobor elkészítésére. Így jött létre ez a munka.

 -Ahogy olvasom, nem volt könnyű gyermekkorod. 1956 után édesapádat bebörtönözték, osztályidegennek számítottatok, s elég sokáig tartott, amíg révbe értél. Erdélyben születettél, ám gyermekkorodat már Csanádapácán töltötted. Menekülnötök kellett?

 -Az egész családom csanádapácai volt. Csupán azért születtem Székelyhídon, mert amikor visszacsatolták Észak-Erdélyt, akkor szüleimet odahelyezték, mert szükség volt fiatal, magyar értelmiségiekre. Aztán a háború idején apámat, dr. Mihály Gábort, behívták katonának, édesanyám pedig hazamenekült velem és testvéremmel Csanádapácára. Tehát elég rövid ideig éltem Erdélyben. Később felkerestem szülőhelyemet, s barátságot kötöttem a helyiekkel. Jó helyen jöttem a világra, hiszen a környéken született Ady Endre, Fráter Lóránd, Fényes Elek és Kazinczy Ferenc is.

 -Azt írtad magadról, hogy „már gyermekkoromban megvolt bennem az a hajlam, képesség, hogy a mindennapok történeteiből észrevegyem azt, ami nem tökéletes, satnya vagy groteszk, ami nem őszinte, túlzó vagy álszent.” Akkor most igen sok ilyen dolgot vehetsz észre…

 -Számlálhatlanul sokat. 2000 körül írtam azt az önéletrajz-töredéket, amiből most idéztél. Gyermekkoromban nagyon sokat ministráltam a csanádapácai templomban. Apám sokszor megkért arra – mert volt bennem színészi képesség-, hogy másokat utánozzak. Előfordult ilyenkor, hogy szenteskedő, „farizeus” öregasszonyokat utánoztam, hogyan mennek ki bűnbánó arccal az áldoztató rács elé. Azóta egyre nehezebb elviselnem a képmutatást, s a hamist.

 -A művészeti alkotások között is észreveszed a hamist és a tökéletlent?

 -Igen, hiszen vannak árulkodó jelek. Aki ért a szakmához, az észreveszi azokat. Valaki elkezd mintázni egy szobrot, és előjönnek a szakmai nehézségek, a megoldatlan részleteket jótékony összemosással, összecsiszolással, simítgatásokkal palástolja. Nos, ez is egy hamis dolog.

 -Volt olyan megbízásod, amit visszautasítottál?

 -Nemrég volt egy ilyen eset. Egyszer felhívott a tatai edzőtábor igazgatója – az, akit később bűnös ügyei miatt vád alá helyeztek - ,hogy készítsek egy szobrot az intézmény 60 éves fennállása alkalmából. Elkészültek a tervek, de mivel nem tudtam vele szót érteni számos dologban, visszautasítottam a megrendelést.

 -Témája miatt sem mondtál még nemet egy megrendelésre? Ha mondjuk egy Szamuelly-szobor elkészítésére kérnének fel, azt elvállalnád?

 -Nem vállalnám el. Nekem egyetlen szobromat sem bontották le, pedig 1978-ban egy nagyon vonalas helyre, a Zánkai Úttörővárosba Pannónia címmel egy 60 négyzetméteres nagy frízt készíthettem, mely alkalmas lehetett volna arra, hogy valamilyen politikai elvárásnak eleget tegyen, mégis szigorúan a szobrász szakma talaján állva, úgy érzem sikerült időt álló művet létrehoznom. A Művészeti Alap hirdetett pályázatot a fiatal művészek között. Én nyertem meg a pályázatot, s a munkámon zászlómotívumok, vagy, ha úgy tetszik, éppen a Balaton hullámai láthatók.

 -Most melyik? Amikor készítetted a művet, akkor még nem tudtad, hogy ezek most zászlók, vagy hullámok? Mert vannak olyan művészek, akik azt mondják egy-egy alkotásukat bemutatva: láss bele, amit akarsz.

 - Természetesen tudtam, hogy mit készítek. Egy hosszú és keskeny műre volt szükség. Így lettek hullám és zászlómotívumok az alkotáson. Plasztikailag izgalmasak voltak számomra a váltakozó hullámvonalak, melyekkel ki tudtam tölteni a 65 méter hosszú, keskeny betonszalag ürességét.

 -Melyik izmushoz tartozol?

 -Egyikhez sem. Soha nem figyeltem arra, hogy én valahova is tartozzak. Számomra a szakma ismerete volt a legfontosabb, hogy szobrászként el tudjam mondani, ami kikívánkozik belőlem, amit csak én tudok így elmondani ebben a műfajban. Arra figyelek, hogy gondolataim meg tudnak-e születni a különböző formák által. Mosolyogva figyelem azokat a kollégákat, akik naprakészek a világon időnként végigfutó legújabb divatú irányzatokban, melyek a legjobb esetben is csak üres formai játékok, anyagkísérletek, de gyakran művészetnek nem nevezhető idióta reklámfogások.

 -Azt írják rólad, hogy köztéri és murális munkáid a magyar történelem és az olimpiai gondolat megismertetését szolgálják. Tehát egyformán szereted a történelmet és a sportot?

 -Nem azért készítek olyan szobrokat, amelyek a magyar história nagyjait ábrázolják, mert szerettem a történelmet, mint tantárgyat, hanem azért, hogy emlékeztessek, felhívjam a figyelmet történelmünk nagyjaira, fontos eseményeire. Hagyományaink ápolása megmaradásunk záloga, múltunk vizsgálata és helyes megismerése pedig utat mutat jövőnk alakításában. A sporttal való kapcsolatom a véletlen műve. Történt, hogy Schmitt Pál – mikor még a MOB főtitkára volt - avatta az egyik csőből készült olimpiai szobromat Cegléden. Schmitt szólt, hogy készítsek egy sporttal kapcsolatos kiállítást, mert hazánkba látogat Samaranch, a NOB elnöke. A szobrok között volt az a munkám, aminek nagy, s azóta elhíresült változata Lausanne-ban látható. Tehát Samaranch kérésére vágtam bele ebbe az alkotásba. Ezután egymást követték a sport-támájú megrendelések. Ez vezetett odáig, hogy Mocsai Lajos felkért: készítsek Marian Cozmáról egy szobrot. Egy életnagyságú mellszoborról van szó.

 -Létrehoztad az M.S. mester díjat. Ezt kik kaphatják meg?

 -Azok a tehetséges művészek, akik eddig állami elismerésben nem részesültek. Az is fontos szempont, hogy olyan alkotó legyen a kitüntetett, akinek gondolatai a magyar, keresztény kultúrából táplálkoznak. Létezik ma is nemzeti  művészet, még akkor is, ha erről nem beszélnek. Azok a művészek, akik ezt fontosnak tartják, azok műtermeit nem látogatják mostanában újságírók és szerkesztők. Inkább a divatos művészeti irányzatokba bekapcsolódó alkotók azok, akik a médiumok kedvencei.

 -Nem az lenne az üdvös, ha ötvöznék az európai és a nemzeti kultúrát? Erre törekedett a zenében Kodály és Bárdos Lajos.

 -Az egyedi nemzeti kultúrákkal teljes az európai művészet és mi magyarként sajátos, idevaló kultúránkkal olyan színt viszünk bele, mely csak itt születhet. Ezért természetesen van sajátosan magyar művészet és vannak művészek, akik eszerint alkotnak életművet. A különféle izmusokhoz való besorolást nem, de az ebbe való bekategórizálást szívesen vállalom.

 -Vannak köztéri szobraid a határokon túl is?

 -Igen, s remélem lesznek is. Sissi lovasszobromat és egy Görgey portrét jövőre fogják felavatni Rév-Komáromban. Felvidéken kívül Erdélyben is vannak szobraim. Sokat járok Erdélybe; Érsemjénnel, Érmihályfalvával, Székelyhíddal és a székelyföldi Szentegyházával jó kapcsolatot ápolok. Terveim szerint ott egy szoborparkot hozunk létre. Lesz lovas szobra Csaba királyfinak, s – többek közt - megmintázzuk a két Hunyadit és Gábor Áront is.

 -Még 2007-ben kaptad meg a Csanádapácáért elismerést egy arany pecsétgyűrű kíséretében. Több alkotásod látható-e vidéken?

 -Igen, bár engem ez a környék csak az ún. rendszerváltás után 10-15 évvel fedezett fel magának. 1956 után apámat bebörtönözték, s utána nem igen mehettünk vissza Csanádapácára. A forradalom leverése után azt írták a házunk falára, hogy „reszkess, te sötétben bujkáló ellenforradalmár.” Ezt követően elmenekültünk Rákospalotára onnan, ahol bizony rossz körülmények között éltünk sokáig. Tíz- tizenkét éve, hogy már szívesen látnak Békés-megyében, Csanádapácán pedig – ahol 20 éves koromig éltem – 2006 – óta már újra otthon érzem magam. A legjobb és legfontosabb kapcsolatom a Békés-megyei településekkel van.

-A felvételinél nem jelentett gondot édesapád 1956-os múltja?

 -Csak az 1969/70-es tanévben kerültem be a Képzőművészeti Főiskolára. Addig nem vettek fel. Ennek egyik oka a múltam lehetett, a másik pedig, hogy faluról felcsöppent vidékiként nem volt, aki utamat egyengesse. Nem volt olyan mester, aki beprotezsált volna a főiskolára. Akkoriban évente csak öt jelentkezőt vettek fel szobrásznak. Így egy ideig elektroműszerész inasként tanultam. Apám közben, a doktori címével, lakatossegédként dolgozott. Sajnos nem élhette meg a rehabilitálását. A főiskola elvégzése után már nem származott hátrányom abból, hogy édesapámat bebörtönözték.

 -Itt, a Százados úti művésztelepen hoztad létre a Kék daru galériát és művészeti műhelyt. Honnan a név?

 -A műhelyben van egy hatalmas, két és fél tonnás emelő daru, ami kékre van festve. Arra is gondolok, hogy a bejáratához egy darumadár szobrot is fogok készíteni. Működik a galéria, sokat dolgozom a műhelyemben, de emellett lehetőséget adok fiatal tanítványaimnak is kivitelezési munkáikhoz.

 -Ha már tanítványaidról esett szó: mi a véleményed a hazai művészeti oktatásról?  

-A hallottakra és persze az általam látottakra hivatkozva tudok csak következtetni, hogy talán éppen arra jut a legkevesebb idő, hogy a tehetséges, mintázni és rajzolni vágyó fiatalok tehetségüket a hagyományos módon kiműveljék, pedig, amit az iskolában elmulasztanak, azt már később nem lesz idő bepótolni, ami akkor kimarad, azzal a művész sokszínű kifejezési lehetősége is szegényebbé válik. A technikai- műszaki oktatásuk, felkészítésük pedig szintén nem elégséges. Annak idején a magyar művészeti oktatás Európa-hírű volt, de mára ez megváltozott.

Medveczky Attila