vissza a főoldalra

 2009.11.06. 

Csurka István: Ötvenhat: kezelve

A forradalom és szabadságharcra való emlékezés, az ügy melletti nyílt kiállás már a nyolcvanas években is az egyéb kérdésekben néha gyakran liberálist játszó Kádár-Aczél-hatalom és a nemzeti öntudatosodás küzdelme volt. Tulajdonképpen az 1968-as nemzedék és az utána felvirágzó magyar diákmozgalmak március 15-i megmozdulásait is azért verette szét a Pártközpont, mert ötvenhatos szellemet, nemzeti öntudatot látott benne. Mégis eljött 1989-90, az arccal a földnek fordított kivégzettek exhumálása, a Nagy Imre temetés és a választás, a szovjet csapatok kivonulása, amely politikailag sokkal előbb bekövetkezett, mint fizikailag, és ötvenhat szellemének érvényesülése hatalomvesztéssel és erkölcsi megsemmisüléssel fenyegette az ávós gyökerű, gyilkos hatalmat. Nem maradt számukra más lehetőség, mint az átigazolás. Maguk is ötvenhat örököseinek, vagy legalább korábbi „tévedéseik” áldozatának kezdték vallani magukat és megindult a propaganda a békés együtt ünneplésért. Arra hivatkoztak, hogy ötvenhatban is együtt küzdött a nemzet. Ez bődületes hazugság volt. Mert a nemzet igen, de a gyilkos ávó, a pártközpont és here réteg, a szovjeteket maradéktalanul kiszolgálók kizárták magukat a nemzetből. Ez volt a felkelt nép alapérzülete, különösen a harcban szerzett élmények következtében, a sortüzek során. Az ellenforradalom habzó szájú kádereinek, s az ennek folytán zsíros vezetőállásokat betöltőknek tehát a változás folyamataiban vissza kellett sündörögniök a nemzetbe a „mindent együtt csináltunk” és a „mindannyian itt voltunk”, no meg a tolerancia jelszavaival, hogy állásaikat megtarthassák. Sajnos sikerült nekik. Céljuk természetesen nem a nemzeti egység megteremtése volt. A spontán privatizációban és a privatizációban való szerzéshez kellett a soha nem volt ötvenhatos nemzeti egység, amelyben helyet foglal a gyilkos és az áldozat és szép lassan a gyilkos veszi át az irányítást.

Mihelyst aztán lábra kaptak, elkezdődött a forradalmi ünnep leszerelése, az emlékezés nemzeti tartalmaktól való megfosztása és a forradalom megvádolása. A koszorúkat még odatették a kopjafák tövébe, az emlékművek falára, de már fel-felhangzott az antiszemitizmus vádja, vagy a sovinizmusé és a „mindent visszá”-é. Az iskolai oktatásból ügyesen kiiktatták ötvenhat lényegét, az államosított történetírás minden forradalmiságot és főleg minden nemzeti tartást igyekezett kibirizgálni 56-ból, nagy álvitákat rendeztek, az ügynökkérdés lebegtetésével ijedelmeket gerjesztettek és igyekeztek undort kelteni a forradalom iránt, mint rossz megoldás iránt. Aztán jöttek a hamis filmek, a hamis irodalom. Majd üres, amerikaias lelkendezéssel, sztárkultusszal töltötték meg az emlékezést. Közben ötvenhatos szellemmel terhelt ember már nem csinálhatott karriert. Mint ahogy nemzeti érzelmű sem. Nyíltan ezt sose mondták ki, de az ilyen valahogy nem nyert pályázatot. És az ünnepségek is szépen ellaposodtak. Ötvenhat egyre távolabb került, nemcsak az időben, hanem a jelen súlyos problémáinak a megválaszolását illetően is. Forradalmi úton leváltani a rendszert egyre nagyobb képtelenségnek tűnt fel, mert fiatalabb korosztályaiban is öregedésnek indult a nemzet. A közönybe fullasztás azonban túlságosan sikeresnek bizonyult: nemcsak 56-ot, hanem a komprádorok két pártját is karanténba zárta. A nemzet szinte észrevétlenül ugyanarra a két táborra szakadt, mint a zsarnokság idején. A négy-öt százaléknyi milliárdos harács elitre, amely csalárd módon, nem munkával szerezte vagyonát és hatalmát és idegenek szolgálatába szegődött, és középosztályra, meg a középosztálytól lefelé a pária létben élőkig. A munkásosztály, amelyet felszámoltak és elárultak, megutálta őket. Új bázis után kellett nézniük, mert fojtogatni kezdte őket az a közöny, amelyet csak ötvenhattal szemben és csak a nemzeti öntudattal szemben akartak felébreszteni. Újra a nemzeti egység után nem nyúlhattak. Itt maradtak magukra, nemcsak minden politizálással és politikai párttal szemben ébresztettek fel, hanem az őket összetartó hamis proletár szolidaritással és irigységen és az egyenlőség jelszaván alapuló összetartással szemben is. Táboruk az a plaza nép lett, amely üzleties életforma-termelésük eredményeként jelent meg a színen, az alrendűségébe beletörődött csoszogó. A cigány, ha fia született, Patricknak keresztelte, ha lánya, Gvendolinnak – ennyit ért el a szürkeállományos szadeszes elit húsz év alatt. Rá kellett jönniük, hogy végül is ők az erőszak emberei. Szakmai szerszámuk a géppisztoly és a gumibot. Az ő szocializmusuk még liberalizmussal beoltva is mindig erőszakban fogant és sokak felakasztásával végződött. Nekik az erőszak ad tekintélyt, hatalmat. Ezért az őszödi beszéd által kiváltott felháborodásra kiszámított tudatossággal leverhető forradalmat, tévéostromot és gyújtogatósdit szerveztek rá, amelynek csúcsán 2006 őszén szétverhették ellenfelük békés politikai gyűlését, azaz megmutathatták erejüket, sűrített marxizmusukat, izraeli kommandósaikat. De mégsem találtak vissza magukra, mert közben ők is megöregedtek. Hiába volt a fiatalítás a látható szinteken, a liberálbolsevizmus szellemileg vén maradt. Most már minden nemzeti ünnep előtt a „békés lesz-e?” kérdése mered fel az esetleg kivonulni akaró polgár előtt. Egyre nyilvánvalóbb, hogy ez csak elhatározás kérdése. Ha kivezényelik a rendbontókat és feltüzelnek melléjük sok jószándékú fiatalembert, akkor olyan utcai harcokat szerveznek, amilyet akarnak, s a könnygázt azoknak a szemébe is belefújhatják, akik csak értelmes beszédet hallgatni mentek ki a terekre és akiknek csak az együttlét lett volna az öröm. Ezért előrelátó komprádor megfontolásból az idei október 23-át békésre tervezték. Valószínűleg a fizetett kampánystábjuk és az őket kölcsönével fenntartó IMF is ezt tanácsolta nekik. A választások előtt néhány hónappal semmit nem hozott volna a konyhára egy rosszul megszervezett zavargás, amikor csak a rendőrség „A” és „B”csapata küzd egymással és a világsajtó ezt különböző fekvésekben magyarázgatja. A naptár is békés október 23-át parancsolt nekik. Amikor péntekre esik a munkaszünetes ünnep, már csütörtökön el lehet hagyni a „bűnös várost”. Teljesen természetes, hogy az emberek, ha tehetik, üdülni mennek, wellness hétvégét rendeznek maguknak, és csak erőszakkal lehet őket a könnygáz fenyegetettség körzeteiben tartani. Telke, utazási igénye és lehetősége elsősorban a Fidesz táborának, a középosztálynak, a még le nem csúszott rétegnek van. Tehát a Fidesznek és részben a MIÉP-nek a legnehezebb ilyen körülmények között méltó méretű ünneplő tömeget összegyűjtenie. Kaján összevetésekkel is számolni kell. Ha a Fidesz megkísérli egy a korábbiakhoz hasonló méretű és hangulatú nagygyűlés összeterelését, mint amilyeneket komoly helyzetekben már sikeresen összehozott – ezek úgyszólván maguktól verődtek össze, belső indítékból vagy a polgári körök lendületéből táplálkozva – és nem sikerül, az nagy tollveszteség. Arra az ellenséges sajtó lecsap és annak pedig választásra kiható következménye lehet. Ezért a Fidesz kihúzódott Nagytéténybe, a közadakozásból felállított országzászlóhoz, ahol fel sem volt vethető a tömegesség kérdése. Persze mégis felvetették. Lapokban és internetes oldalakon megjelent: „a Jobbik kiszorította a Fideszt a Belvárosból.” Tulajdonképpen ez árulta el a forradalmi ünnep kezelőjének, a liberális milliárdos, off shoros elitnek a szándékát. A cél ez volt: kihasználni az adott lehetőséget, a wellness hétvégét a Jobbik rakéta fellövésére. Ez a forradalmi ünnepek szomorú íve. Ideáig vezetett a beteges türelmesség és a nemtörődömség. A valójában vereségre álló komprádorburzsoázia a forradalom ünnepét képes a nemzet ellen fordítani. Három-négyezer ember egy milliós városban nem sok, de ha ez a legnagyobb és ez kap mindent felülmúló nyilvánosságot, akkor ki lehet jelenteni – hiszen alá is van támasztva –, hogy Orbán is, Vona is, a Fidesz is, a Jobbik is kormányra készül. Ez megtörtént. Ezt a békés októberi ünnepet a Bajnai- Gyurcsány és a Kádár-Apró-Dögei hatalom a maga teljes képernyő hatalmával a Jobbik alá szervezte – a nemzeti kibontakozás megakadályozása céljából. Alkalma nyílt rá és élt vele. Már nem kellett neki a nemzeti egység, már saját magát is ócsároltathatta, csak azért, hogy fizetett fiacskáival rosszat mondhasson a nemzet hiteles képviselőiről. A médiumokban a Jobbik uralta a forradalmi teret, mert ők, a komprádorok így akarták. (Csak mellesleg jegyezzük meg, hogy amikor a MIÉP-nek sok tízezres, netán százezres emberáradatai gyűltek össze, soha meg nem említették, Dávid Ibolya szűk családi körben tartott forradalmi kalapbemutatóit mindig elébe helyezték, a népszerűségi lista elején mindig ő szerepelt, míg az, akit tízezrek hallgattak, az utolsó volt.)

Ha semmi más, ez a forradalmi évforduló bizonyítja, hogy a bukott hatalomnak van célja a Jobbikkal és nem a Jobbiknak a hatalommal. És a nemzeti sorssal. A Jobbikot azok fújják fel, akik a médiumokat uralják, akik az utcai harcosokkal rendelkeznek, akik a titkosszolgálatokat irányítják. Vona és Morvai Krisztina a képernyőn magabiztos győztesnek volt fényképezve. Olyan szögekből és olyan gépállásokból mutatták őket, amelyek ezt sugallják. Olyan erőknek kiáltották ki őket, amelyik azt tesz, amit éppen akar. A hallgatóság többségét a betiltott gárda egyenruháját viselő marcona férfiak alkották, akik dacolnak a betiltással. S csak azért nem esznek rendőrt vagy bírót reggelire, mert jól vannak lakva cigányhússal. Látszott köztük néhány csendőr uniformis utánzatú csoport is. Ők a rend jelképei és egyesek reményei. Ez a legaljasabb trükk, ami elképzelhető. Mert a csendőrség abban a formában, amelyben kiképzettsége, szelleme és keménysége teljében létezett és abban a kétségtelen kommunistaellenességében, amelyben tántoríthatatlan volt, a parancsteljesítésnek és a szakszerűségnek azon a fokán, amelyben megszűnt, kétségtelenül rendet tudna teremteni az elhagyott magyar vidéken. A gárda azonban képzetlen, puhány és lompos. Fogalma sincs róla, mi volt a csendőrség. S közben eltelt sok évtized, amikor a csendőrséget 1944-es parancsteljesítése miatt és természetesen az előfordult kegyetlenségek miatt is félelmetessé tették. A csendőrség mint olyan, háborús bűnös. Mármint a magyar csendőrség. Embereket, akik a kötelékébe tartoztak, ötvenhatban pusztán azért, mert csendőrök voltak, üldöztek és bebörtönöztek, vezetőiket kivégezték. Ha a Jobbik és a gárda nem a hatalom eszköze volna, a csendőrségnek még a gondolatával sem lehetne itt játszadozni, nem pedig ruhájában pöffeszkedni. Aki nem védett személy – személy? – alak, jószág – az meg sem kísérelheti ezt.

S a közérzület sem vonzódik már a csendőrséghez, még az a szegény nép sem, amelyiket legközvetlenebbül érint a cigányok megélhetési bűnözése, mert az is kétségtelen, hogy Veress Péterrel sem bántak kesztyűs kézzel a csendőrök és az apáknak és nagyapáknak kellemetlen emlékei is vannak róluk. Most azonban a hatalomnak újra szüksége van a csendőr elrongyolt fogalmára, pontosabban Vonára, az álcsendőrre. És az álcsendőrt éppen 1956 ünnepélye viszi ki az utcára. De, hogy a történet kerek legyen, ezenközben a híradások arról számoltak be, hogy egy kilencven körüli csendőrtisztet Ausztrália esetleg kiad, vagy már ki is adott Magyarországnak, sőt ezt egy Vágó nevű izraeli korifeus kissé már tört magyarsággal helyesli is. Egy zsidó fiatalember 1944-ben való megöléséről van szó a vád szerint, ami a dolog természeténél fogva nem évülhetett el, mert az állítólag megölt személy származása ezt az elévülést Magyarországon a holokausztmítosz korában kizárja. Ezek a sötét tartalmak ugyan ritkán kapcsolódnak össze egy agyban, de beszélgetésekben, kocsmákban szétgyűrűző hatásuk, proletár terjedésük alkalmas arra, hogy a rendteremtő erő szimbólumává növessze fel a gárdát és a Jobbikot. Miközben borzalmas a rendetlenség. A manipuláció része az is, hogy nem fukarkodnak a visszásságok, sőt a gazemberségek felmutatásával sem. A BKV-botrányt a Fidesz már fogta, amikor az MSZP-sek magukra robbantották. Nem csak azért, hogy ők lehessenek a rendcsinálók, hanem azért is, hogy alájátszanak a jobbikos rendteremtőknek. Nincs az országban akkora rendetlenség, amekkorát ma a tájékoztatás felmutat. És ami gazemberség, korrupció történik, az mind hozzájuk köthető, belőlük indul ki. Ők most úgy számítanak, hogy ha egy országban már csillagászati méretűnek látszik a rendetlenség, akkor a társadalom visszahőköl a rendcsinálástól és olyanokra hagyja, akik nem tudnak és nem is akarnak rendet teremteni. A komprádorburzsoázia most metafizikai rendetlenséget hazudik, hogy a maga által lopással és rablással és korrupcióval létrehozott emberi léptű rendetlenséget fenntartsa. Ők most azt mondják: a magyar ember rendetlen, a magyar ember lusta, a magyar korrupt. Ez az új nemzeti egység. S közben persze most is lopnak, rabolnak rendületlenül és folytatják a felperzselést, hogy az új kormányra már csak egy kiürített ország várjon. Ebben a hatalmas méretű megvezetésben most egyetlen központi kampánystáb irányít, s ennek egyetlen célja van: a valódi nemzeti kibontakozás megakadályozása. A nemzeti kibontakozást azért kell megakadályozni, hogy az eddigi vezetők, javarészben zsidók, a helyükön maradhassanak. Érdekes módon minden komolyabb lárma nélkül ismeretessé vált a Jobbik csillagának, Balóné Morvai Krisztinának egy sajátos folyamodványa az interneten. Egy folyamodvány, amelyet a tisztelt hölgy készített még 1993-ban. Morvai Krisztina fiatal jogász három szervezet nevében fordult a magyar Alkotmánybírósághoz, hogy az szüntessen meg egy igazságtalanságot. A kérelmezők ugyanis képtelenségnek tartják, hogy a törvény csak azt bünteti, ha valaki tizennégy éves korú, vagy annál fiatalabb személyt ront meg heteroszexuális kapcsolatban, és így egy tizenötéves lány vagy fiú már beleegyezhet a megrontásba, és a megrontó már nem büntethető, addig a homoszexuális kapcsolatban 18 év ez a korhatár. Vagyis a homoszexuális megrontók négy év hátrányt szenvednek. 1993-ban, amikor az ismeretlen jogásznő beadta a kérvényt, már volt nyomor és cigánybűnözés és az SZDSZ küzdött az emberi jogokért. A beadvány elkészítését a Morvai Krisztinától három zsidó szervezet rendelte meg. A Lambda Budapest Baráti Társaság, amelynek vezetője dr. Romsauer Lajos volt, a Homérosz Egyesület, amelynek vezetője Kárpáti György volt és a Magyar-Zsidó Leszbikus és Gay Csoport. Vagyis három olyan zárt zsidó szervezet, akik nagyon megválasztják, hogy kire bízzák egy ennyire fontos okmány elkészítését. Semmi esetre sem bízzák idegenre. Az Alkotmánybíróság helyt adott a kérelemnek. Meghajolt Morvai Krisztina érveinek súlya alatt. A homoszexuális megrontás büntethetőségének korhatárát is leszállította 14 évre. Micsoda szédítő pályaív, micsoda hatalmas változás! Ez a hölgy most csendőr egyenruhás férfiak előtt szónokol, ez a hölgy most a cigánybűnözéstől akarja megvédeni a föld népét, ez a hölgy most azt mondja a csendőregyenruhásoknak és a bakancsosoknak: „mifajtánk”. És ők tapsolnak és fürdenek a sikerben – és éppen szent forradalmunk ötvenharmadik évfordulóját ünnepeljük. Ó, magyar, mikor térsz észhez?!