vissza a főoldalra

 

 

 2009.11.06. 

A félreértő író

A Népszabadság publicistája, bizonyos Ungváry Rudolf önmagát íróként minősítve szignálta ünnepi cikkét ’56-ról, A félreértett forradalom címmel. Mivel a jegyzet rossz szájízt okozott a benne ügyesen elhelyezett – bár valójában ormótlan – csúsztatások miatt, elkezdett érdekelni a szerző személye. Megszégyenülten vallottam be magamnak ugyanis, hogy nekem semmit sem mond a neve, de semmi gond, erre való az irodalmi lexikon. Nem is csalódtam, az 1994-ben kiadott háromkötetes ismeri írónkat és hosszasan ecseteli életútját, amely nem volt rögetlen ugyan, de igazából nem sokban különbözött az 1956 utáni évek sok ezer más, hasonlóan kisiklatott sorsú fiatal értelmiségijének sorsától. Ami igazán zavart, az az írói életmű feltűnő hiánya volt: köteteinek felsorolása – finoman szólva is – szerény lista. Mintha azt sugallná a lexikon, hogy U. R.-nek az életútja az írói teljesítménye. (Sosem fogom sem megérteni, sem megbocsátani a lexikonszerkesztésbe durván belenyúló politika jelenlétét: életmű nélküli aspiránsok, a literatúra határvidékén maszatolók tucatjai belekerülnek, gazdag, jelentős, nagy hatású életművet hátrahagyó írók, költők, kritikusok viszont említve sincsenek benne. Na de ez más téma, hagyjuk máskorra.) Szeretnék úriember maradni, ezért azzal kezdem, amivel egyetértek: a forradalmat szinte az összes társadalmi réteg (paraszt, értelmiségi, hívő, művész, munkás) sértettsége és gyűlölete váltotta ki, de az a néhány nap, ami a forradalom győzelmétől a leveréséig ívelt, minden dicsősége és egyedülvalósága ellenére sem ad kellő merítési alapot annak kimondására, hogy az ország népe egységes politikai nézeteket vallott volna: „…eufórián alapuló nemzeti egységre hosszú távon semmi sem alapozható, mert politikailag a nemzetek szükségszerűen nem egységesek.” Eddig akár még egyet is értek Ungváry úrral, a továbbiakban annál kevésbé.

Hamar elárulja ugyanis, hogy szemében a forradalom bázisát alkotó forradalmi tömeg csupán massza, „plebsz”, amely tömeglélektani értelemben mindig ugyanaz marad: könnyen befolyásolható, vérengző, esztelen bestia. Cikkírónk szerint ugyanaz a plebsz, amely ’56-ban a Corvin közben harcol, ’57 május elsején Kádárt élteti, ma pedig a Magyar Gárdában masírozik és cigányokat gyilkol halomra. Ilyen bődületes szamárságokat mondani még akkor is főbenjáró bűn, ha azt egy egykori miskolci forradalmár teszi. Sőt, úgy talán nagyobb bűn. Szerzőnk fenemód mélyenszántónak képzeli magát, amikor efféle tudományoskodó mondatok mögé fedezékezi alig leplezhető liberális gyűlöletét a nemzeti entitás minden megnyilatkozásával szemben: „Ezeknek az ’56-os lincseléseknek a társadalom-lélektani háttere lényegében alig különbözött attól a gyilkosságsorozattól, amely napjainkban játszódott le, amikor faluszéli cigányokat lőttek orvul agyon.” Nesze neked magyar hősöm, ezt kapod 53 évvel azt követően, hogy piros volt a pesti utca a véredtől. Ezt kapod azoktól, akiknek a vérétől sosem volt piros semmi, de semmi, sem ’56-ban, sem azután. Jobban ügyeltek ők annál. (Megjegyezném, hogy a „társadalom-lélektani háttér” azonosságának puszta felvetése nem azonos a bizonyítással, de egyben egészen biztosak lehetünk: az események történelmi háttere tűz és víz, ég és föld, és a legkisebb egyezést sem mutatja. Igen, ez megint a jól bevált maszatolás, szétkenés: ezúttal a „társadalmi-lélektannal” ködösítik el agymosóink a nemzet történelmi eredményeit, a néhány napra önmagára talált magyarság nagyságát.) Na igen, a magyarság, valójában éppen ezzel a fogalommal van legtöbb problémája a népszabis írónak. Ő maga is borzad, miközben olvasóit is borzasztani próbálja a riasztó alternatívának a felidézésével: „Annak idején lelkesítőnek festett az ártatlan jelszó: „aki magyar, velünk tart!” Valahogy nem tűnt föl, hogy a magyarsághoz tartozásnak nem a politikai felfogás a feltétele.” Mivel hetven felett már nem tesznek jót az embernek az efféle váratlan, megrázó felismerések, hálás feladat számomra informálni, egyben megkérni Ungváry urat, hogy nyugodjon meg: azért nem tűnt fel senkinek, mert nem volt úgy. Ma sincs úgy. A magyarsághoz tartozásnak holmi politikai (netán etnikai, vallási stb.) hovatartozásnál sokkal értékesebb ára van: az erkölcsi hovatartozás. Ennek viszont sajátsága, hogy a közönséges, szürke mindennapok unalmas robotjában nem feltétlenül manifesztálódik, talán nem is érzékelhető. De bizonyos helyzetekben, ha baj van, ha létkérdés, hogy ott kell lenni a gáton – ilyen volt ama tizenkét ’56-os őszi nap is –, akkor áttörő erővel megjelenik, és minden más szempontot, érdeket überelve létrejön az a bizonyos szent összetartás, amely a legnagyobb történelemformáló erő. A nemzet ilyen értelemben hasonló a családhoz, ott is mindig perpatvar, civakodás, veszekedés uralja a légkört, de ha megsérül valaki, ha kigyullad a szalmakazal, hirtelen mind ugyanazon család egyreflexű tagjaivá lesznek. Mert egy a múltjuk, a sorsuk, a jövőjük, egy az örömük, egy a bánatuk. És ők ezt nagyon jól tudják, mert nem hülyék.

Az „aki magyar, velünk tart” nem kirekesztés, éppen ellenkezőleg, az egysorsot vállalók vészriadója. Jogilag nem kötelező ez, mint a katonai behívó, de erkölcsileg nagy parancs, ősi és kizárólagos. Ha valaki – saját ösztöneit követve – mégsem tart velünk, azt valószínűleg azért teszi, mert közte és köztünk van valami számára megkerülhetetlen (etnikai, vallási, kulturális stb.) hozadék, melynek parancsát nem képes elnyomni a mi riadónk. Semmi baj, az illető maradjon otthon, vagy menjen másfelé, ahová szíve húzza, de döntése után ne vonja kétségbe jogunkat az „aki magyar, velünk tart!” mozgósítás meghirdetésére, és ne mondja azt, hogy mi rekesztettük ki őt a magyar sorsközösségből. Saját döntése volt a külön út, amelyhez jogát senki sem vonja kétségbe ebben az országban, de hogy az ilyen öntudatos különutas némileg idegen testként tokozódott be közénk, nehéz lenne az események után nem észrevenni. Figyelemre méltó fogalmakat is becsempészett Ungvári Rudolf a tanulmányba, amely szándéka szerint a magyar forradalom végzetes félreértésének kérdését hivatott elemezni. Azt, hogy európai kultúránk alapjait – (melyhez a magyar kultúra szerves kapcsolódását, mintha kétségbe is vonná) – természetesen nem kereszténynek, hanem „zsidó-kereszténynek’ minősíti – amit valójában már meg is szoktam a rendszerváltozás elmúlt húsz éve alatt –, különösebben nem zavar. Ezen kívül a humanizmust és a felvilágosodást emeli ki, mint az „euroatlanti kultúra” tartóoszlopait. A folyamat szembeötlő: kereszténységből „zsidó- kereszténységet”, európai szellemből „euroatlanti kultúrát” csinálnak azok, akiknek nemcsak Magyarország és a magyar lét szűk, de az európai is. Néhány évtizeddel ezelőtt még csak a nemzeti identitás volt célkeresztben, már az európai identitás is ott van! Ez utóbbit ugyanúgy szét fogják rágni, hordani, koptatni, mint azt az előbbiekkel tették. Az „aki magyar” után már az „aki európai” sem lesz politikailag korrekt megfogalmazás. A fiatalok még meg fogják élni. Csupán ezen hozzáfűzéseimet szerettem volna megosztani Ungváry Rudolf író úrral.

 

Szőcs Zoltán