vissza a főoldalra

 2009.11.13. 

A cigányprímásnő

Horváth Zsuzsa, az első magyarországi cigányprímásnő, a Rajkó Zenekar alapító tagja Pomázon született. Autodidakta módon kezdett el kislány korában hegedülni tanulni, majd a szentendrei zeneiskolába járt. Apját korán elveszítette, így kenyérkereső nélkül maradt a család. Mikor meghallotta, hogy megalakul a Rajkó Zenekar, meghallgatásra jelentkezett. Ezt követően Boross Lajosnál, a legendás cigányprímásnál tanult. Ezt követően a Rajkó Zenekar Rottenbiller utcai általános-és zeneiskolájában folytatta tanulmányait. Később nívós éttermekben és a 100 tagú Cigányzenekarban játszott.

 -Tudtommal anyai ágon rokonságban áll a Zsolnay-családdal.

 -Igen, a édesanyám nagynénje volt a két híres Zsolnay –lány, Olga és Rózsi. Ők az 1920-as években világhírű operaénekesek, színészek voltak. Zsolnay Olgának Harold Lloyd, a világhírű komikus volt a férje, testvérének, Rózsinak pedig báró Perovich Ödön. A művészi ambíciót viszont édesapámtól örököltem. Apám muzsikus volt, és a szentendrei Béke Szállóban játszott, s nagyon sok nótát tudott. Halála után, mikor már jól tudtam hegedülni, én is játszottam, majd tányéroztam a Békében. Egy –egy alkalommal 200-300 Ft-ot kerestem. Ez azért volt lényeges, mert a Rajkó Zenekarban kezdetben nem kaptam fizetést. Az útiköltséget viszont állták, ami azért számított nekem, mert sokáig Pomázról jártam be Pestre. Aztán jött egy felkérés az NSZK-ból, s azt rendesen megfizették. Ebből a pénzből csináltattak ruhát nekünk, s abban léptünk fel a varsói VIT-en. Kimentünk, de a ruháink nem érkeztek meg utánunk. Valakinek nagyon megtetszhetett…1958-tól már fizetést is kaptunk. Azt ki kell emelni, hogy a minket külföldön mindenütt szerettek, s hatalmas sikereink voltak. Nagyon sokat köszönhetek Boross Lajos prímásnak, akitől nagyon sokat tanultam. Az az igazi cigánymuzsikus, aki rögtönöz, aki szabad szárnyára engedi a maga szeszélyét. Lassan-lassan megtanultam a futamokat, hangszökéseket, akkordfogásokat, a tremolókat és a mesterségnek ezer csínját-bínját, ami már a művészettel határos. A dallam csak dallam, fel kell díszíteni, hogy cigánymuzsika legyen. A kotta nem elég, azt mindenki lejátszhatja. A művészet jelenti az igazi pluszt.

 -Amíg nem kapott fizetést, addig miből élt a család?

 -Egyrészt abból, amit én a tányérozásból hazavittem, de nővérem akkor már szövőnőként kereste a kenyerét. Anyukám pedig mosónőként dolgozott.

 -1953-ban jött létre a Rajkó Zenekar. Öt év alatt mennyi nótát kellett megtanulnia?

 -Ne várja el tőlem, hogy pontos számot mondjak. Nem dicsekvésképpen mondom, de ha most valaki itt eljátszik nekem egy nótát, azt megjegyzem, s fül után máris el tudnám hegedülni. Nagyon hamar tanultam meg mindig a nótákat, a Rajkónál ezért az volt a gúnynevem, hogy magnófejű.  

-1953-ban hány tagja volt a zenekarnak?  

-Voltunk legalább ötvenen. Nagyon sokan voltunk, alig fértünk el a próbateremben. Az ország minden részéről áramlottak a jelentkezők. Mindig is rangot jelentett a Rajkóban játszani, így felvételi vizsgák is volt. Előfordult, hogy bejött egy gyerek, nem volt se hangszere, se kottája. Ránézett a gyerekre Farkas Gyula karmester, művészeti vezető, s azt mondta neki: fiam, te bőgős leszel. Gyuszi bácsinak olyan nagy rutinja volt, hogy ránézésre meg tudta állapítani, ki tehetséges, s kinek milyen hangszer való. Ez az illető a mai napig bőgőzik. Később táncosok is voltak az együttesben.

 -Milyen emléket őriz Farkas Gyuláról?

 -Róla csak felsőfokon tudok beszélni. Ő volt a zenekar karmestere, és kiválóan tudott hegedülni. Ki merem jelenteni, hogy a nagy magyar cigánymuzsikusok mind az ő keze alól kerültek ki. Még azt is megtanította a gyerekeknek, hogyan üljenek muzsikálás közben. Nem csak oktatta, hanem nevelte is a Rajkó tagjait. A zenekar nevelőapja volt. Mi pedig tovább szerettük volna vinni a cigányzenész családoknál természetes és magától értetődő tradíciót.

 -Tartják a kapcsolatot egymással a volt Rajkósok?

 -Természetesen. Figyelemmel kísérjük a másik pályafutását. Akkoriban nagyon nagy szegénység volt, s éppen ezért az egyik cél az volt: emeljük ki a fiatal, tehetséges, muzikális cigánygyerekeket. Sikerült elérniük a Rajkó alapítóinak, hogy a cigányzenét a kocsmai muzsikálás színteréről a világ nagy színpadjaira juttassák el A Rajkó Zenekart 1953-ban Szigeti Pál igazgató és Farkas Gyula azzal a céllal hozta létre, hogy az ország különböző pontjain élő roma fiatalok számára lehetőséget teremtsen a cigányzene hagyományainak ápolására, valamint továbbfejlesztésére. Most is vannak kimagasló tehetségek, de nincs állami törődés. Hiányzik a tehetséggondozás. Fiam, Tolnai András, a magyar nóta királya, -aki már nyilatkozott az önök lapjának - s mégis otthon ül, s várja a felkéréséket. Még gondolni sem merek arra, hogy miből fognak élni a mai tehetségek, ha megérik a nyugdíjas kort. Az én nyugdíjam sem éri el a 80 ezer forintot, a csekkek pedig egyre jönnek.

 -Ön volt az első magyarországi cigányprímásnő. Mikor lett azzá?

 -Már a Rajkónál is egy voltam a többi prímás között. 1967-ben eljöttem a Rajkótól. Levizsgáztam a szakszervezetnél, s előadóművész lehettem. A salgótarjáni Karancs Szállóban muzsikáltam három éven keresztül, s ott lettem prímása egy hattagú zenekarnak. Sokat tanultam a Karancsban, mert ebben a szállóban egy nagyon nagy tudású cigánykarmester dolgozott. Ő nem csak magyar nótát, hanem mást is tanított nekünk, pl. kortárs klasszikus zenét, így Hacsaturján műveit is. A Karancs Szállóból mentünk ki egy fél évre az NSZK-ba, mert meghívták a zenekart. A nyugat-német turné után már a Krisztina körúti Zöldfa Étteremben muzsikáltam ugyanazzal a zenekarral, mint a Karancsban. Előtte Járóka Sándor és zenekara játszott ott, így bele kellett adni apait-anyait ahhoz, hogy méltó utódjai legyünk.

 -Nem volt nehéz ez a sok költözés? Pomáz, Budapest, Salgótarján, NSZK, Buda…

 -Nem, mert a vándorlás benne van a cigányok vérében. Verdi Trubadúrjában éneklik: „vándor cigánylegény, ha megpihen az úton.” De mostanában szinte mindenkinek utaznia, vándorolnia kell a megélhetés miatt. Nagyon sok pesti színész játszik vidéken, s fordítva. Nem nagyon lehet válogatni a felkérések között, már az nagy szerencse, ha hívják valahová a művészt. Manapság nagyon ritka az, hogy valaki húszon évesen bekerül egy társulatba, egy zenekarba, s onnan megy nyugdíjba.

 -Senki sem csodálkozott azon, hogy nő létére pírmás lett?

 -Nem, de nekem be kellett bizonyítanom azt, hogy jó vagyok ezen a poszton. Büszkén kijelentem, hogy a Karancsban csak kiváló zenészek játszottak.

 -Milyen zenéket játszottak a Karancsban?

 -A magyar nótán kívül játszottunk filmzenéket, rapszódiákat, Sarasate-t, klasszikusokat is. Nagyon szeretem az orosz klasszikusokat is. Mi nem csak cigány zenét játszottunk. Abból nem is lehetne megélni. Később a 100 tagú Cigányzenekar tagja lettem, de mellette muzsikáltam éttermekben is.

 -Tanítással is tetszik foglalkozni?

 -Nagyon sokat tanítottam és a manapság is vannak növendékeim. Már abból meg lehet állapítani azt, hogy valaki tehetséges-e , amikor felveszi a hegedűt. A vad zenét sosem szerettem, olyat nem is tanítok. Közelebb áll hozzám az Ave Maria és Massenet Thaisának Meditációja. A melódia nélküliség nem az én világom. Mindig lélekből muzsikáltam. Minden népnek meg van a maga zenéje, amit ápol. Nálunk erről nem lehet beszélni. Száműzik a médiából a népzenét, a nótát, a népdalt. Egyetlen egy tévécsatornán lehet csak látni cigány muzsikusokat. Az is szörnyű, mikor amatőr zenészek pénzt adnak azért, hogy muzsikálhassanak egy kereskedelmi tévében. Ezek az emberek lejáratják a nótát és elriasztják a nézőt a műfajtól. Ma csak annak a nevét ismerik az emberek, akiről ír a bulvársajtó és szerepel a kereskedelmi tévében.

 -Budai Béla zongoraművész említette, hogy régebben sok étteremben volt élő zene, s mostanra ez megszűnt. Mi ennek az oka? Pénztelenség, vagy az igénytelenség?

 -A pénztelenség. Szeretik a magyar nótát az emberek, de nincs pénzük a vendéglátóhelyeknek arra, hogy megfizessék az igazi, nagy művészeket, ezért megy sok helyen a kamuzenélés. A szintetizátorba be van táplálva a zene, s felette áll az emberke, s úgy tesz, mintha nyomogatná a billentyűket. Ez egy nagyon szomorú tendencia.

 -Tanítványainak elmondja, hogy manapság korán sem rózsás jövő vár a cigány muzsikusokra?

 -Hogyne. Vannak, akiket le is beszélek a zenélésről. Nemrég jött hozzám egy apuka, hogy vállaljam el a gyermeke zeneoktatását. Azt mondtam neki: nem éri meg zenét tanulni. Amit nekem fizetne, azt fektesse be egy jövedelmezőbb szakma elsajátításába. A cigány muzsikusok és az általuk előadott zenei anyag Magyarországon épp úgy, mint más országokban, történelmileg szorosan kapcsolódik az uralkodó kultúrához és annak zenei fejlődéséhez. Nálunk a magyar nótának kitüntetett helye volt a mindennapok zenei kultúrájában, ám a rendszerváltozás óta egyre inkább háttérbe szorult. A felszínes nyugatiasodás, az amerika-majmolás, a gépi zene előrenyomulása sok muzsikust fosztott meg hagyományos megélhetési lehetőségétől. S bár a legelismertebb muzsikusok, ha szerencsések, még találnak munkát, sokkal kevesebb az esélyük azoknak, akik régebben éttermekben és kávéházakban zenéltek. Helyzetüket csak nehezíti, hogy a zenei nívónak megfelelően kialakult hierarchiát nem szívesen hágják át a muzsikusok, és inkább vállalják a nehézségeket, semmint olyan helyen játszanának, ami rontaná presztízsüket. A számos kedvezőtlen tényező eredményeként ma fennáll az a veszély, hogy eltűnik ez a régi és sokaknak meg mindig fontos hagyomány, amivel nemcsak a cigány muzsikus világ, de az egész magyar kulturális élet is szegényebb lenne. Valóban szomorú kort él nemcsak a cigányzene, hanem maga a nótázás is. A szintetizátor majdhogynem kiirtotta a cigányzenét, a televíziókban, rádiókban alig hallani igazi nótaszót. Lassan sehol sem lesz autentikus cigányzenekar, hiszen az igazi cigányzenei műfajt, a szakmai, mesterségbeli tudást, az előadásmódot csak az öregektől, a zenekarban játszva lehet ellesni, elsajátítani, s lassan nem lesz aki továbbadná tudását. Amint említettem közszolgálati televízióból hiányzik a nótaszó, nem készítenek cigányzenekarokkal felvételeket. A fiatal és nagyon tehetséges cigánygyerekek nem folytatják a cigányzenei tradíciót, mert nem látnak benne perspektívát. Inkább a klasszikus pálya felé orientálódnak, ami nem baj, mert a Zeneakadémián meg lehet tanulni hegedülni, de a hagyományos cigányzenei műfajt már nem. Az is gond, hogy a hit is kezd kihalni az emberekből, pedig hit nélkül nem lehet játszani, nem lehet igazi művész valaki.

 -Istenhívő?

 -Az vagyok. Tizenhárom éve egyedül élek, az utóbbi években sok minden megviselt idegileg, s több infarktuson estem át. Ha valami rossz ért, s megpróbáltatások voltak az életemben, a Jóisten velem volt, és segített nekem. Nem követelek sosem az Úrtól, csak kérek. És mindig elfogadom azt, amit ad nekem. Nemrég mondtam a Horváth Mihály téren álló templom plébánosának: „Ferenc atya, most is ám egy zenekarban vagyok. Hogy melyikben? Abban, amelyik minden nap a rózsafüzért imádkozza a templomban.” Hálát adok az Istennek azért, hogy fel bírok kelni az ágyból, s megköszönöm neki azt, hogy segített a pályán, s a fiamnak is tálentumot adott. De nem csak az emberekért imádkozom, hanem az egész teremtett világért. Az állatokért is, hogy ne bántsák őket a prémvadászok. Sajnos manapság az emberek „átlépnek” a másikon, nem figyelnek oda a többiekre. Az emberek általában csak akkor képesek a mélységből kikerülni, ha valamilyen eszközzel meg lehet őket érinteni, vagyis a lelküket nem csak a maguk baja foglalkoztatja, hanem azzal is törődnek, hogy mi van a másik embertestvérükkel, akinek lehet, hogy sokkal nagyobb a gondja, mint neki. Ösztönözni kéne az embereket, hogy figyeljenek egymásra, gondolkodjanak azon, hogyan lehet egymásnak segíteni, mivel lehet egymás életét szebbé tenni, megkönnyebbíteni.

 -Azt hogyan fogadta, hogy fiát a magyar nóta királyává koronázták?

 -Ennél nagyobb öröm nem ért életemben. Ha valaki, akkor ezt Bandika tényleg megérdemli. Nem vagyok elfogult vele, nagyon szép hangja van, s nem él vissza a tehetségével.

 -Ha visszatekint az elmúlt évtizedekre, van olyan szakmai döntése, amit utólag megbánt?

 -Nincs. Ma viszont sok mindent másként csinálnék. Nem voltam egy kilincselő típus, s azt tudom: ahhoz, hogy előrejusson valaki, ez nélkülözhetetlen.

 -Itt a Józsefvárosban tudják a szomszédok, hogy milyen múlt áll maga mögött?

 -Természetesen. Azért szomorú vagyok, hogy nincs egy olyan klubunk, ahová mi, zenész cigányok be tudnánk ülni, s elbeszélgetni egy kávé mellett.

 -Ha ma valaki meghallja azt a szót, hogy cigány, nem biztos, hogy Dankó Pistára gondol, hanem a közelmúlt véres eseményeire.

 -Tudja, az emberek szeretnek általánosítani. Ahogy a magyarok közt is vannak ingyenélők, dologtalanok, bűnözők, úgy a romák közt is akadnak. Ők bizony szégyent hoznak ránk, becsületes, munkás, zenész cigányokra. Van egy réteg nálunk, aki utcai kéregetésből, tolvajlásból él. Ezt kár is tagadni. Csak az a gond, hogy manapság, aki szeretne dolgozni, az sem találja meg számítását.

Medveczky Attila