|
 2009.11.13.
Isten, áldd meg a magyart
Kölcsey Ferencz munkái
Vágyat
éreztem a régiek olvasására. Elővettem Kölcsey Ferencz munkáit,
a könyv 1903-ban jelent meg a budapesti Franklin- Társulat
gondozásában. Egy Angyal Dávid nevű úr rendezte sajtó alá a
könyvet. Bevezetőt is írt a gyűjteményhez Angyal Dávid.
Vajon manapság hányan olvashatják Kölcsey Ferencz verseit,
kritikáit és beszédeit e hazában? Nem tudhatom. Kölcsey
Ferencz igen nagy személyisége a hazának. Tudni kell róla,
hogy 1790-ben született Sződemeteren és 1838-ban hunyt el Szatmárcsekén.
Szatmárcseke különös vidék. Nevét onnan vette, hogy ezt a
falut korábban víz vette körül, innen a név: csekély víz,
Szatmárcseke. Költő volt, kritikus vagy író Kölcsey Ferencz?
Ezt mindjárt kiderítjük. A Himnusz szerzője nemesi családból
származott, édesapja Kölcsey Péter volt, édesanyja Bölöni
Ágnes. Kölcsey éppen öt éves, amikor édesapja meghalt, és
édesanyja Debrecenbe küldte kisfiát tanulni. A halk, szelíd
szavú költő, kritikus, író jobb szeme világát gyermekkorában
fekete himlő következtében veszítette el. Tizenkét éves
volt, amikor édesanyja is meghalt.
Akkor
nézzük az első kérdést, költő, kritikus vagy szónok volt-e
Kölcsey Ferencz? Azt olvasom Angyal Dávid tanulmányában, hogy
„Szemere Pál még 1833-
ban is arra gondolt, hogy Kölcsey megírandó életrajzában
>mindenek felett< kritikai munkásságát, pályájának e
>legkitetszőbb< részét, kellene fejtegetni. Pap Endre
szerint Kölcseynek nem irodalmi műveiben, hanem szónoklataiban
és politikai jellemében találjuk fel a halhatatlan részt.
Ellenben Greguss Ágost Kölcseyben ép a sokoldaluságot tartja
meglepőnek. >E gazdag író< – mondja Greguss helyesen
– >tulajdonképpen több írót foglal magában<.”
Kölcsey
Ferenc a nyelvújítás korában vált alkotóvá. Az ónyelv és
az újnyelv határán. Kazinczy Ferenc volt a barátja. A széphalmi
remete a korszak másik irodalomszervezője. Kölcsey érzelgősebb
volt a németeknél és ezért figyelmeztették, Szemere, Horváth
István és Berzsenyi 1810-ben a verseiben uralkodó siralmas és
édeskés hangra. Ekkor már odahagyta a debreceni kollégiumot.
1810-ben, január végén, Pestre ment törvénygyakorlatra. Kölcsey
csodálja Goethét és a görögöket, de maga megvallja, hogy belőlük
ekkor még kevés szín jut költészetébe. A jegyváltónak a génius-szálnak,
de különösen az andalgásoknak még egy-egy sorain is
kimutathatjuk Matthisson hatását. Más dalain Hölty Salis,
Siller, Goethe, Rousseau gondolatait vagy modorát követhetjük.
Ezidőtájt kezd írni epigrammákat is, de megintcsak annak a
Matthisson hatása alatt, kinek sorai akkor is „hévkönnyekre”
fakasztják. Szóval az a helyzet, hogy számításba kell vennünk:
Kölcsey gyerekemberként, tizenévesként, majd aztán huszonévesként
írta verseit. Egészen a Himnusz születéséig, 1923 januárjáig.
Versei tele vannak görög utalásokkal, mondakörökre való
hivatkozással és egy csomó német szentimentális hatással. És
mindehhez azt is vegyük számításba, hogy a nyelvújítás előtti
korai szakasza ez. Versei ma olvasva, nehézkesnek tűnnek,
illetve alig érthetőnek. De hát ezeket a verseket olvasni kell
ma is, és ha többször nekiindulunk egy-egy költeménynek, rájövünk,
ráérzünk különös ízére a kincseknek. Mondom, ezek a versek
más versek. Gondoljunk bele, ebben az időszakban születik meg a
magyar irodalom első balladája, a Róza. És ha van türelmünk
Kölcsey Ferenc verseit, a régieket, majd az újakat végigolvasni,
rájövünk arra, hogy ebben a gyűjteményes kötetben megtaláljuk
a magyar irodalom előképét; Arany János balladái köszönnek
vissza gondolatban Kölcseynél, de hát Kölcsey korábban élt,
mint Arany János. Kölcsey tájlírájában ott van Petőfi Sándor,
meg az a két szó, az a feledhetetlen, amit Petőfi így írt
meg: szabadság és szerelem, Kölcseynél is feltűnik. Jó,
persze, más nyelvezettel, kora nyelvjárásának megfelelően. És
ne menjünk azért nagyon messzire, mert az a táj, ahol Kölcsey
született, Sződemeter, nincs olyan nagyon messze ahhoz a
faluhoz, ahol a nagy barát, Kazinczy Ferenc született. És nincs
messze Érminszent sem, Ady Endre faluja. De hogy a XX. század ne
maradjon ki végképp, erre lebegett valamikor az irodalmi időkben,
színes ruháiban Kaffka Margit. És hogyha Magyarország felé
fordultunk, hol is született Arany János? Bizony-bizony
Nagyszalontán. Ez a vidék egyszerűen zseniket szült. Itt
teremtette az Isten a magyar költészet óriásait. De haladjunk
tovább, mert Kölcsey Ferenc bús-borongós halállírája Ady
Endre halállírájának előképe. Hogy Adynál merőben más a
kiváltó ok? Kiderül ez, amikor elolvassuk a későbbi nagy
verseit. Az a lényeg, hogy Kölcsey Ferencet a népköltészet is
vonzotta. Hogy a ballada s beszély műformáit kedvelte, hogy
hazafias költészetében felújítja a régi magyar költői motívumokat,
és hogy költeményei sejtelmes, nyugtalan vágyódást, sőt
humoros világfájdalmat is fejeznek ki, inkább nevezhetnénk
romantikusnak, mint klasszikusnak. De ne csak a levegőbe beszéljünk,
idézzünk a versekből. Azt írja az Óhajtásban a költő Álmosdon,
1813-ban. Akkor éppen 23 éves. „Légyenek érzésim szentek,
mint isteni lantnak / Zengzete, Thespiadák, Tempe virányi
felett. / Éltemet esti homály kékellő leple borítsa, / Gyenge
szerelmeimet védje viszont szerelem, / S egykor az andalgót emlékem
néma kövénél / A szépnek vidám érzete lengje körűl.”
Most azért itt kell szójegyzet, hogy a verset teljes egészében
megértsük. Mi az a zengzete, kik a thesphiadák, hol található
tempe viránya, de a következő sorok is csodaszépek: „Gyenge
szerelmeimet védje viszont szerelem, / (…) S a szépnek vidám
érzete lengje körül.” A Róza ballada drámai képet mutat be
„Küzd a bajnok a csatában, / S kardra kard felé; / Elhúnyt
élte hajnalában, / Szűk sír fogta bé.” A Rákos nymphájához
olvassuk a következő versszakot: „Ó lyány, hamvedreden / Búsan
kél egykor a dal, / S majd szárnya fenlebegvén, / Harmatjából
egének / Csöppent vigasztalást. / De néked élni kell, ó hon,
/ S örökre mint tavasz virúlni, / Ah, mert omladékidon /
Reszketve fognék szétomolni / Hazám, hazám!” Végképp nem
mondható, hogy Kölcsey Ferenc duhaj legény volt, de bordalát
megírta. Így kezdi „Igyunk derűre, / Igyunk borúra / Úgy is
hol kedvre, / Úgy is hol búra / Fordúl az élet. / Kedved a jó
bor / Jobban éleszti, / Búdat a jó bor / Messze széleszti, / S
elmúlat véled.”
De
eljutottunk Kölcsey két halhatatlan verséhez, a Hymnuszhoz és
egy másikhoz, amit néhány hónappal később írt, és
homlokegyenest másról beszél, mint a magyar nemzet szent imádságában
szól. Istenhez fordul a költő, Isten áldását kéri a
magyarra, a történelemben visszatekint és látja bűneinket. Más
ez a vers, mint a másik szent ima, Vörösmarty Szózata, mert
ott csupa felszólító módról van szó; „Hazádnak rendületlenül
légy híve, óh magyar”. De itt van ez a Vanitatum vanitas című
vers, olvassuk: „Itt az írás, forgassátok / Érett ésszel, józanon,
/ S benne feltalálhatjátok / Mit tanít bölcs Salamon: / Mikép
széles e világon / Minden épűl hitványságon, / Nyár és
harmat, tél és hó, / Mind csak hijába való!”
Okulásként
még egy versszakot. „Sándor csillogó pályája / Nyúlvadászat,
őzfutás; / Etele dúló csordája / Patkánycsoport, foltdarázs;
/ Mátyás dicső csatázási, / Napoleon hódítási, / S
waterlooi diadal: / Mind csak kakasviadal.” Szóval sorba vette
Kölcsey Ferencz az egész történelmet, és megállapította róla,
hogy az egész hiábavaló.
A
dolog lényege; 1823-ban Kölcsey Ferencz kész költőként állt
a magyar közvélemény előtt. És akkor a Himnusz költőjének
prózai munkái egészen érdekesek. Ezek között Csokonai Vitéz
Mihályról ír igencsak bölcs szavakat. De a legemlékezetesebb
Berzsenyi Dániel verseiről íródtak. Kölcsey Ferencz, aki
szisztematikusan készült kritikusi pályájára is, borzasztó
erősen, nagy hévvel és igazságtalanul ízekre szedi Berzsenyi
Dániel költészetét. A niklai remete annyit kapott Kölcseytől,
hogy élete végéig neheztelt rá. Dagályosnak tartotta, költészetét
pöffeszkedőnek, falusi szószátyárnak, mindennek elmondta, ami
rossz. Olvassunk bele ebbe az opuszba. „Az oly mondásokat,
mind: Dithyrangok lángköve, a ragyogó dagályt tarka pórázon
nyögni, tündérambróziát hinteni, hamvedrek mohait bíborral
festeni, pólya örömébe mártani, gőztorkollatok, alpesi gigászi
örökvár cahósa, éneknektáros érzése, libáni Tempe, alak
sonett, s más számtalanokat, oly kinövésekhez lehet hasonlítani,
miket az élő fán a nedv bősége okoz, de a gondos kertész kímélés
nélkül lehányni szokott.” Szóval kikapott Berzsenyi, de Kölcsey
nemcsak kritikusi nagyságát, hanem lelkének emelkedettségét
igazolta az a beszéd, amit Berzsenyi halálakor a Magyar Tudományos
Akadémia közgyűlésén 1836-ban mondott el Kölcsey Ferencz. Lélekemelő.
Azt mondta a halott költőről az élő költő, Kölcsey: „E
folyó század kilencedik évében hallám először Berzsenyi nevét
pusztán említeni; követő év tavaszán látám őt, és vele kéziratban
lévő dalait; s fessem- e az örvendő bámulást, mellyel ez,
azon korban oly váratlan, oly előre nem sejdített tünemény
meglepett? A még készülő, fejledező ifjút nem ismerhetem; s
íme egyszerre, pillanatban felgyúló meteorként állott a líra
elragadó magasságáig felküzdött férj fiú előttem. Mi Horáczban
s Mathisson énekeiben oly megkapólag hatott reám, itt összeolvasztva
lelem fel ; új világ nyílt verseiben saját fénnyel, hévvel
és nyelvvel ékesülve. És én ifjúságom reggelét elém ; homályosan
küzdék meszsze ideál után ; s nem természetes-e, hogy e találkozás
és meglepés éltem leg-elragadóbb pillanatai közé tartozott?
Néhány napot lelkesülve tölték körében; s búcsúztakor
gyermeki odaadással csüggtem kebelén; előszer éltemben és
– fájdalom, úgy akará a sors – egyszersmind utolszor.”
És
itt jönnek a nagy-nagy sorok Kölcseytől. „Árnyéka az elköltözöttnek,
sírod felett az engesztelő szózat! Nemsokára követlek tégedet,
s a maradék írói harcainkat nem fogja ismerni; s neveinket békés
gondolattal nevezendi egymás mellett, s ha korunk énekeseire
visszaemlékezik. Emberek valánk, miért szégyellnök azt? Az élet
utai keresztül járnak egymáson; s leggyakrabban elveink szentsége
sem oltalmazhat meg akar tévedéstől, akar félreértéstől: de
a sírdomb békesség laka; s küszöbén emberi érdek nem léphet
be. Te a földi leplet s vele halandó gyarlóságait levetkezéd.
Elköltözött az ember; a költő miénk, e nemzeté marad végiglen;
e nemzeté, mely neved és dicsőséged szent örökség gyanánt
birandja.”
És
a többi prózai művet már az iskolás könyvek is százszor
ismertették, Kálmán öccséhez írt tanítólevelet a
Parainesist meg a többit. De Kölcsey igazi nagyságát nemcsak a
versek és a prózai, kritikai művek igazolják, hanem a szatmári
szózatai és a magyar Országgyűlésben elmondott beszédei.
Kossuth Lajos örökítette meg Kölcsey szónoki hatását: „A
tiszai követek asztalánál – úgymond – egy férfi állott,
kinek halk szózata szent pietas ihletéseként rezgett végig a
csontvelőkön. Egy erős lélek töredékeny testláncai között.
Tar agyát őszbe vegyült kevés hajszálak lengik körül.
Szintelen arcán ezernyi virrasztott éjnek tikkadtsága ült;
egyetlen szemében a nemzet minden múlt és jövő bánata tükrözött.
Szava tompa, mély és érctelen, mint egy síri hang, melynek
monoton egyformasága csak ritkán, csak az indulatok legfőbb hevében
szállongott alább; és lőn még tovább még érctelenebb, még
síriasabb, mikor aztán ökölbe szorított jobbját emelve, a reá
meresztett szemek előtt úgy állott, mint egy túlvilági lény,
kinek szellemszavát, nem úgy, mint másét, az érzékléted
segedelmével, hanem közvetlenül lelkünk lelkével véltünk
hallani és e síri hangra síri csendesség figyelmezett, melyet
csak az érzelmek villanyos kitörése szakasztott félbe.” Január
23-a a magyar kultúra napja. Január 23-a a Himnusz születésének
napja. Néhány évvel ezelőtt még úgy látszott, hogy ebből a
napból ünnep lesz. Mostanában nem nagyon ünnepelnek a magyar
kultúra napján. Földhözragadt baromságokkal foglalkoznak az
elit népei. Jól emlékszem, mi jártunk Szatmárcsekén. Néhány
évvel ezelőtt a MIÉP és a Magyar Út úgy döntött, hogy január
23-án Szatmárcsekére látogatunk. Egy nagyméretű autóbuszban
fértünk el. Sokan voltunk. Megkoszorúztuk Kölcsey Ferencz sírját,
elmentünk Kölcsey múzeumába. Jól emlékszem, nemcsak hogy
emelkedett volt a hangulat, hanem megdöbbentően szép élmény.
Csikorgó januári hidegben körbeálltuk a költő sírját, elénekeltük
a Himnuszt, szívvel és érthetően, és ünnepeltük a költőt.
Hazafelé jövet még megálltunk Móricz Zsigmond picinyke szülőházánál.
Móriczról is megemlékeztünk. Ezeket a látogatásokat vissza
kell állítani, újra sétálnunk kell Szatmárcsekén és Niklán
Berzsenyi Dániel szülőhelyén, meg mindenütt, ahol magyar írók,
költők és művészek meglátták a napvilágot.
(Kölcsey
Ferencz munkái, Franklin-Társulat, 1903.)
Győri Béla
|
