vissza a főoldalra

 2009.11.20. 

Költészet és muzikalitás

Költészet és muzsika rokon zeneiségben. Azonban nem minden költőnek van zenei hallása. A botfülűség és a költészet zeneiségére való rátermettség tökéletesen megfér egymás mellett. Az esztétikus ezt a jelenséget tudomásul veszi, de kielégítően megmagyarázni nem tudja. A költői botfülűség izgalmas kérdés. Hiszen a jó vers lényeges eleme: a zeneiség. A költemény lendítője, zengetője a ritmus. Illyés Gyula Petőfi című könyvében olvasom: „A többiek énekelnek. Boldogan ereszti ő is a hangját a gyermekhangok közé. Idétlen rikácsolás szakad ki a torkán. A többiek abbahagyják a dalt, és gúnyosan néznek rá. Félrevitte a szólamot, mert hallása nincs. Ettől fogva nem énekel.” Költészetének zeneisége mégis kifogástalan. Tökéletes líra el sem képzelhető zenei zengés nélkül. Ebből ered a hullámzás, a szárnyalás. Illyés Gyula zenei hallása hasonlatos a Petőfiéhez. Márai Sándor egyik naplójában megjegyzi, hogy éppen Illyés zeneietlen, kopogós verseit olvassa. Ellenérzés vezethette. Márai Illyésben a parasztot nem szerette. Máshelyütt arról ír, hogy két emberfajtát nem tudott megszokni: a parasztot és a filmest. Igaz, Illyés versei tömörek és súlyosak, de a zeneiség szárnya magasra emeli őket. Alábbi példáink majd azt bizonyítják, hogy a zenei hallás és a vers-zenei hallás lehet egymástól független adottság. Majd látni fogjuk – különösen a 20. században –, mily sokan vannak, kiváló lírikusok, akiknek a zene nem befogadói élvezet. Műveltségi vonzalom, társadalom „illemtani” ügy. Nem célom a történeti áttekintés. Két végletet vizsgáltam: a zene- élvezőkét és a zene-tisztelőkét. Berzsenyinek még Pestre kellett utaznia, hogy a híres Bihari hegedűjátékát meghallgathassa. Megírták róla, hogy nem volt zenei hallása. De élhetett benne egyfajta lelki sóvárgás a muzsika után. Elképzelhető, hogy a fül „zene-analfabéta”, de a benső szomjúhozza a muzsikát. A nagy léleknek, különösen a költőinek, lehetnek rejtett befogadó csatornái. A 19. században Vörösmarty a világ „hírhedett” zenészéhez, Liszt Ferenchez ír nagy ívű költeményt. Hogy abból miként csendül ki a költő zeneszeretete, arról majd később szólunk. Adynak voltak kedvelt dalai, például a Befújta az utat a hó és a Ki tanyája ez a nyárfás. Életérzését hallotta ki ezekből, ezáltal jelképes jelentéssel gazdagította szövegüket. Feljegyezték, hogy barátjával, a nem italozó Fülep Lajossal, aki jóval később református lelkész lett, olykor együtt poharazgatott. Ady a kocsmaasztalra csapott, és így kiáltott: Lajos, a 137. zsoltárt! (Hogy a babiloni vizeknél ültünk. Ott mi nagy siralomban keseregtünk.) Sorsidéző s lélektágító énekre áhítozott. Voltaképpen én azt nyomozom, hogy a nagy magyar költőkre miként hatott a zene. Nem szisztematikusan, csak úgy, ahogy emlékezetem megőrizte zene-élményüket. A kérdés az, hogy élvezték- e a muzsikát, vagy csupán megértették jelentőségét, közösségszervező erejét. Ha szükségletük, ha része lelki készletüknek, erő az, többlet. Költői nyersanyag és fantáziát izzásba hozó tűz. Aki élvezni képes a zenét: egy lelki világrésszel gazdagabb. Aki nem élvezi, ám felfogja a muzsika hatalmát, eszéhez kapta kiegészítésül a zeneértők lelki többletét. Próbálom felidézni Babits költészetének zenei jegyeit. Legszebb versei a hangok, a szavak lírai muzsikája. Honnan ered? A tehetség mélyéből. A görög, a latin s a nyugati líra ismeretéből. Az azoktól áradó zeneiség átéléséből. A magyar parasztdalt is ismerte és szerette. Török Erzsébet nyilatkozta, hogy hangversenyén találkozott Babits Mihállyal, aki tetszését nyilvánította a művésznőnek. Verseiben nem feltűnő a népdalra jellemző motívumok jelenléte. De hatásuk rejtett munkálkodása felismerhető. A húszas években Kodály Zoltán és Babits Mihály között kisebbfajta nézeteltérés támadt. Népköltészet és népies irány című jegyzetében a költő ezt mondja: „Kodály Zoltán szememre veti egy régi cikkemet, mely a népköltészetről látszólag kevés tisztelettel nyilatkozott.” A költő és szerkesztő Babits arról is szól, hogy más irányból is bírálják, felróják neki, hogy kedvez a népies iránynak. Nem az iránynak. A népi költőknek nyitott nagyobb teret, mivel – úgymond – jó verseket írtak. Így kapott nyilvánosságot például Illyés Gyula és Erdélyi József. A költő- szerkesztő azt az irányt nem kedvelte, amely a 19. század népies sablonjait nem volt képes maga mögött hagyni. Babits, tisztázóan válaszol Kodály elmarasztaló soraira. Jegyzetét így zárja: „Mély hála a nagyszerű gyűjtőknek, akik – mint Kodályék – átmentik az irodalom többé-kevésbé biztos éléstárába egy süllyedő világ halhatatlan gyümölcseit.” Nem emlékszem olyan Babits-versre, amely a zene személyes-katartikus hatásáról adna számot. A megrendítő- felemelő megtisztulásról. De van egy költeménye, ebből kitör a vágyakozás a szavakat meghaladó, fölülmúló tisztább zenei közlés iránt. A szó, a gondolat alja salakos. Néhány íróban fölébredt már a vágy, hogy a nyelvtől elzárt közlés-tartományok ajtaját fölpattintsa. A Recitatív című Babits- vers első sora így hangzik: „Ó, mért nem lettem én muzsikus?” A későbbiekben nem a muzsika átélt csodájáról vall a versben a költő. Nem a zenei gyönyörben fürdő lélek élvezetéről. A beszéd, a szó, a gondolat voltaképpen megszabott sínen haladhat. A muzsika letérhet ezekről az utakról. Repülhet és terjeszkedhet. A véges és végtelen e tartományban szomszédok. A költő eszközeinek és mondandójának nagy az ellenállása. A zenei hangok viszik a muzsikust; a költőnek szárnyaltatnia kell eszméit-érzelmeit, emelkedésre bírnia. Az idézett versben Babits a hátrányról így beszél: „Ó, ti kemény magvak, ti lelkem magvai, szók! / művészetemnek nincs sava hát / mely felolvasszon annyira csak / hogy a gondolat salakja szent / italomnak színét és ízét / el ne búsítsa?” Babits Mihály többször érezte a szavak elégtelenségét. Hogy a kifejezés gyenge a közlendőhöz képest. A zenében találná a szabad utat, a mondandó és a kifejezés egymásra találását: „Ó, szótlan, tiszta, homloktalan / zene! Mért nem lettem én zenész?!” Zenéről van itt szó, de nem vallomás ez a zenei átélésről. Voltaképpen filozófiai elmélkedés egy vágyálomról. A költő elégtelenségi érzéséről, hogy a zene többet tud a költészetnél.

 Az irodalom nem bújhat ki a szavak bilincséből, olyan jelentésközlő műfaj, amire voltaképpen a zene képtelen. Különbözésük nem értékkülönbség. Feladat eltérés. Illyés Gyula jól ismerte Babits Mihályt, mester és tanítvány, voltaképpen barátok voltak. A Babits-vers csupa zengés, rímei „fűszeresek”. Nem költő, szíve szerint zenész lenne. Úgy tetszik, az ember arra vágyódik, ami nem lehet. Illyés egy helyütt némi iróniával jegyzi meg: „Hogy Babits a Himnuszt vagy a Szózatot énekli-e, csak a szöveg vallotta meg.” Most, hogy továbblépek Kosztolányi Dezső költészetének tágas világába, egy megjegyzést szükséges tennem. Jóllehet Bartók és Kodály már a 20. század elején elkezdte a parasztdalok gyűjtését, saját műveikbe is bevonták azok legértékesebb elemeit, de jelentőségük felismeréséhez idő kellett. Hogy az új irány híveket toborozzon. Tanítványokat. A városi közönség még sokáig nem ügyelt a népdal és a magyar nóta közti különbségre. Kosztolányi is írt arról, hogy a cigánymuzsika – törzsanyaga magyar nóta – voltaképpen régidők óta része zenei anyanyelvünknek. Ma már eltűnőben van ez a hagyomány. Rosszabb nyomult a helyére: a zenei halandzsa. A Kosztolányi család tagjai zenélgettek. A zongora minden polgári otthonban megtalálható volt. A tanár apa olykor eljátszott valamely darabot, csak úgy, kedvtelésből. Azt is megtudjuk A szegény kisgyermek panaszai-nak egyik verséből, hogy „szegény anyám csak egy dalt zongorázik.” Gyarló ez a játék: „megbicsaklik elefántcsont ujja – a fekete-fehér elefántcsonton.” Kosztolányit nem tartjuk számon a melankolikus hangvételű költők sorában. Juhász Gyula és Tóth Árpád művészete bánatfelhős. Ők úgy érzik, a lét „nehéz viselet”, a küzdés meddő hírnév, tovaszálló aranyfüst csupán. Ha a lélek finomságra rendelt: az érdes világ fájdalom okozó. Kosztolányiról tudjuk, hogy tizenöt éves koráig ágyban fekvő beteg volt. Neuraszténiás. A túlérzékenység élete végéig elkíséri. De a szomorúság nem lesz fékező ereje. Életereje megizmosodik. Kíváncsisága pedig kis és nagy dolgokra egyaránt fogékony. Nézőpontja költői. De az élet eseményeit pontosan fel tudja mérni. Mindent olyannak lát, amilyen, azonban azokra a semmiségekre is felfigyel, amelyekre az életre való emberek nem kíváncsiak. Ezáltal lesz költő. A rejtett dimenziók látnoka. Az érzékenysége is érzékel. Aminek természetesen megvan a hangulatkísérője is. Nem a mindennapokat belengő bánat. Fejezzük ki paradox szavakkal: a végtelenség optimista csodálatának reménytelensége. Hogy ami van, voltaképpen nincs is, hogy ami szép, egy varázsos „szentivánéji éjszakán” átbillen jóvátehetetlen ellentétébe: a nem-szépbe. Ami aztán lehet gyönyörű is, ha az idő ékírása olvashatóan rávési valamely sorsmenet megrendítő-felemelő történéseit. Megírta a modern Halotti beszéd-et. Az ember a végzet játékos kezében van. A zene, amely ezt az állapotot kifejezi, nem lehet harsonás vagy nyugtató, léleksimogató. A Szeptemberi áhitat című költeménye ópiumos felhangoltságú életmagasztalás. Az ősz bágyadó fényében a dolgok szépsége felizzik, akár napáldozatkor minden, amit a piros fény árvize elönt. A versben nem a melankólia, a neuraszténia keresi a rokon zenei lelket.

 Aztán a délután is furcsa nékem,

hogy a napot árnyékok temetik,

a zongorán, mint hajdan a vidéken,

örvénylik a Sonata pathetique,

bukdácsol a billentyűn tompa búban

az édes elmebeteg árva Schumann,

s mert nem lehet már jobban sírnia,

száján kacag a schizophrénia.

 Mozart muzsikáját szabályosnak érezhette, a rend remekművének. Schumann zenéjéből a fájdalom kacag. A költő is azt tapasztalja, hogy az élet fájdalomtól terhes. Nem egészen normális. Az élni akarónak úgy kell tennie, mintha az lenne. A költő Schumann zenéjében éli át ezt a furcsa anomáliát. Kosztolányi pontosan ismerte a magyar parasztdal gyűjtők munkásságát. Bartók és Kodály művészetének értékét. 1925-ben interjút készített Bartók Bélával. Tökéletes kérdező és ugyanolyan tökéletes tömörítő is. Az interjúból idézzük Bartóknak egy pár mondatát. Máig ható jelentősége van. „Egyáltalán, mi az, hogy egy nép muzikális? Az, hogy parasztzenéje értékes, vagy az, hogy nagy zeneszerzőket adott a világnak? Ha az elsőt tekintem, akkor az angol nép muzikális, ha a másodikat, akkor nem. A mi gyökerünk igenis a parasztzenében van, ez őrizte meg az ázsiai öthangú skálát, a pentatonikát.” Kosztolányi zenei élményanyagába nem került be ez a kincs. Költészete ezt mutatja. Ismerte. Az pedig mindig hatást is jelent. Ez esetben diszkrét hatást. Lemérhetetlent. Most egy új ponthoz érkeztünk. Olyan zenebefogadóról kell szólnom, akit mámorított és épített a muzsika. Élménye és lelki többlete is egyben, amit hallott és élvezett. Szabó Lőrinc a komolyzenének a híve. Műfajának született formaművésze. Mint ilyen, a zenei forma tökéletességét és bravúrját is hivatott megítélni. A muzsika hangokkal idéz fel fogalmilag megnevezhetetlent. A lelki mélyrétegekbe hatol, ahol még értelmileg nem rendezett a befogadott világ, de alaktalanságában is megtapasztalt.

 Szabó Lőrinc voltaképpen racionális elme. De nem csupán az. Lényegének a másik, talán kiterjedtebb része, túlhevült érzelmiségű. A nagy költők személyiségének számos rejtett tartománya létezik. Ilyet tár elénk A huszonhatodik év szonettciklusa. Az érzelmi hűségnek a rajza. Nem azonos a vágyak hűségével. A vágy a pillanat mohósága. A lélek ragaszkodása több: az ember tartalmasságának a megnyilatkozása. A komolyzene ezt a réteget érinti. Nem mindenkibe hatol ilyen bányamélyig. A zenetermek tapsolóinak egy része csak belelovalja magát az elragadtatásba. Itt legnehezebb a sznobot tetten érni. Viselkedésük hitelessége lemérhetetlen. De a költő nem a viselkedésével vall. Verseivel, tehát vallomásával viselkedik. Ez a meggyőző. A tökéletes alkotás: a „benső” vallomástétele. Szabó Lőrinc a komolyzenéből kapott, benne tovább érő, impulzusokat. A muzsika azt is kimondta, amit ő ifjú költőként tapasztalt, hogy nincsen rend a világban. Különbékét kell kötni, ha az ember élni akar. Alkotva élni, mert az az élni akarásnál is nagyobb dolog. A zene kardot ránt, egyik korai versének a címe. Úgy is mondhatnánk: hangot vált. A békét hitető varázslatot felrobbantja. Felráz: tájékozódásra, világ- és önismeretre. Megtisztító belátásra. Tehát, amikor kardot ránt: Szárnyas lobogók tűzvésze röpít,

tűz, sortűz millió robbanás

veti szét fáradt testemet

s lelkem ez a halnivágyó

gyáva kis akarat,

úgy ég el ezer fájdalom

önkínzó kéjében, a hangok

szikrázó tusakodásaiban,

mint egy remegő

állat, ki a rágyúlt

erdő lángpalotáiból

nem tud elmenekülni...

 Nem sokkal halála előtt megírja a Mozart hallgatása közben című versét. Példa arra, hogy a muzsika, a nagy lélekből sarjadt muzsika, milyen rendteremtő erő az olyan befogadóban, akinek receptorai vannak a megértéshez. A felemelő átéléshez. Ujjongó szavakkal mondja a költő: „Varázsfuvola, / varázsjáték, te, tündér mámora / hitnek, reménynek.” S példa ez a zene arra is, miként lehetett volna élni tágasabban, földre húzó bajok fölé lendülve. Kis ügyektől tisztult messzeségben megtalálni az igazi örömöt, a szellemhez, a teremtő fantáziához méltó cselekvés-mezőt. Az öregedő, beteg költőnek kegyelmi ajándék a Mozart-muzsika. Zengő templom, hol neki tetsző szózatot hall. Már említettem Vörösmarty Mihály Liszt Ferenchez című versét. A költő itt nem személyes zeneélményéről vall. A nagy kortárs muzsikáját feltehetően ő is áhitattal hallgatta. A hangsúly azonban azon van, ahogy írja: „Hírhedett zenésze a világnak, / Bárhová juss, mindig hű rokon” / Van-e hangod e beteg hazának / A velőket rázó húrokon?” A nagy zenészt mintegy felhívja, cselekvésre buzdítja: a muzsika nyelvén szóljon a nemzethez. Itt először halljuk, hogy nem csupán a toborzó muzsikának lehet mozgósító ereje. A Liszt-féle zene is célt érhet. Az a nemes muzsika, amelynek Magyarországon akkor még nem volt sok híve. Nem lehetett. Maga Liszt is távoli utakat járt. De a költő felismerte, hogy az a zene, amely a kinti országokban hódít, itthon is hitet termő lehetne. Magyar elemei és hangvétele először talán csak a figyelmet érintenék. Aztán a lelkeket is. Összehozná a nemzetet. Ha a zene elkezd áradni, nem rombol, termékenyít. A zenének ez a „nemzet csinosító” hatása a 20. században, Illyés Gyulánál új hangsúlyokkal gazdagodik. Az ő népi gyökérzete mintegy predesztinálja arra, jóllehet ő is botfülű, akár Petőfi, hogy a parasztdal gyűjtőket a nép szellemi felemelőinek tekintse. A bartóki magatartást egy nagy ívű versben jellemzi, és egy hiteles portréban teszi teljessé. Elemez és szintézist teremt. Németh László vallotta és követte az ilyen alkotási elvet. A Bartók című vers nem azt mondja el, ami az első benyomás után kézenfekvőnek tetszik, hogy milyen katartikus erővel hatott a költőre a neki is rokon szellemiségű muzsika. Erről Illyés nem tehetett vallomást. Ezt a művészetet értelmileg fogta fel. Bartók és a költők című rövid írásában ez áll: „Bartókért lelkesülni nem zeneértői kiváltság volt. Azok közé a diákok közé tartoztam, akiket a vezető tanár már az évnyitó énekpróbán reménytelenül kiállít a karból. Miért lettem mégis már fiatal fővel az ő munkásságának rajongója? Azt hiszem, már nem sokat kell magyaráznom.” Így hát Illyésnél ne keressük azt a zenei befogadó képességet, ami Szabó Lőrincnek, sorsa ajándékaként megadatott. S ezzel a muzsika élvezete is. Aki a Bartók című verset előismeretek nélkül olvassa, hiheti, hogy a költő valódi zeneértő. Élvezi is azt, amiről élvezetesen beszél. Hiszen megvilágítja a bartóki muzsika titkát. Nem andalító dallamokat hallunk. Más az. Ébresztő, igaz zengés. Évszázadokig meg nem értett panasz-feltörés. Eleink elnyomott gondját beszélik el a Bartók-művek, hiszen őket kérdezték, amikor a dalőrzőket énekeltették. Az ihletést – Bartók és Kodály – eredeti műveik megalkotásához tőlük kapta. Illyés a bartóki muzsika „szókimondását” mintegy feldúsította azáltal, hogy költői nyelven beszél „a hangok művészetéről”. Így meg lehet nevezni a fájó pontokat. A szó már perbe tud szállni a rosszakaratú hatalmi erőkkel. Nem közvetlenül. A lányomnak mondom, de a menyem értsen belőle célzatossággal. A Bartók című vers bátor szembemondás a költészet képes nyelvén. Akiknek szánva volt, megértették, de úgy tettek, mintha a muzsikán kívül nem volna szó másról a versben. Egy zenemű sokféleképpen magyarázható. Még akkor is, ha a népsors nyilvánvalóan kihangzik belőle. Illyés lefordítja irodalmi nyelvre a bartóki muzsika közlendőjét, ezáltal megvastagítja annak drámaiságát:

 Csak zene, zene, zene, olyan mint a tietek,

példamutató nagy ikerpár,

zene csak, zene csak, zene,

a bányamély ős hevével tele,

a „nép jövő dalával” álmodó

s diadalára ápoló,

úgy szabadító, hogy a börtön

falát is földig romboló

az ígért üdvért, itt e földön,

káromlással imádkozó,

oltárdöntéssel áldozó,

sebezve gyógyulást hozó,

jó meghallóit eleve

egy jobb világba emelő zene –

 Kodály még köztünk volt a nehéz évtizedekben. Megtestesítette a szuverén különállást. Útitársat szerettek volna belőle csinálni, de ő nem lépett egyszerre. Programja le volt már fektetve műveiben. Szigorú és szűkszavú. Ha nemet mondott, a csend félelmesen elmélyült. Életműve, tehetsége és világhíre védte. Nyolcvanadik születésnapján Illyés versben köszönti (Bevezetés egy Kodály-hangversenyhez). Mondandójában a köszöntő a Bartók című költemény ikerpárja. Koncepciója nem olyan nagy ívű, a jellemzést itt sem a befogadott zene katartikus hatása inspirálta. A karmester magatartását méltatja. Azt, hogy egyfajta világi lelki-vezető. Igazodási pont a jobbak szemében. És a legnagyobb élő nevelő. Nemzetnevelő.

 Karmester, nemcsak ezt a kart

vezényled, jól tudod,

hanem egy népet, a magyart...

 Költészet és zene rokon jelenségek. De a zenei hangok költészetét nem minden kiváló költő élvezheti. Az ilyenek, mintha egy érzékszervvel szegényebbek lennének. De ez nem valószínű. Az általuk megjárt lírai-szellemi magaslatok kárpótlást kínálnak. Olyan szépségek átélését, amelyek nem halványabbak a zene keltette ragyogásnál. Mégis, az az igazán szerencsés költő, aki a nemes zene nemesítő hatását is ki tudja fejezni. A többletet, amit kap a muzsikától.

Kiss Lajos

 (Megjelent a Havi Magyar Fórum 2009. évi októberi számában.)