vissza a főoldalra

 2009.11.20. 

A kultúrával kell építkezni

Bobory Zoltán költő, író, szerkesztő a Vas megyei Rum községben született 1946. november 11-én. Népművelő, a Vár című irodalmi és közéleti folyóirat felelős szerkesztője. A Szent István Művelődési Ház igazgatója, a Doni Bajtársi és Kegyeleti Szövetség elnöke és a Hóman Bálint Keresztény Népfőiskola vezetője. Megjelent kötetei: Értékeink vonzásában (próza, 2002), „Lelkek és göröngyök” (próza, 2004), Elár(v)ult csillagképek (próza, vers, 2006), Tenyeremből hó hull (vers, 2007), Vonókéssel eleven fát (vers, 2009).

 -Mielőtt pályafutásáról, költészetéről, a Vár c. folyóiratról, a Doni Bajtársi és Kegyeleti Szövetségről és a Hóman Bálint Keresztény Népfőiskoláról esne szó, beszéljünk arról, hogy miért támogatta az ún. mártélyi kezdeményezést? Hiszen ön volt a Magyar Megmaradás Közössége székesfehérvári konferenciájának házigazdája.

 - Talán szerénytelenségnek tűnhet, de amit Mártélyon megfogalmaztunk, azt jómagam a rendszerváltásnak nevezett őrület óta állandóan hangoztatom, mégpedig azt, hogy a valódi jobboldali erőknek össze kell fogni. Az igazi és hiteles nemzeti erők összefogása nélkül el fog veszni a magyarság. Nagy tisztelője vagyok Csurka Istvánnak, Dr. Kovács Lászlónak, a MIÉP elnökhelyettesének pedig osztálytársa voltam. Laci a mai napig nagyon jó barátom. Annak idején felháborított, amikor a MIÉP-et kiejtették a Parlamentből. Ezek a tények is közrejátszottak abban, hogy támogattam a mártélyi kezdeményezést. Soha nem voltam párttag, de úgy vélem, hogy az összmagyarság ügye iránt sokkal jobban elkötelezett vagyok, mint egynémely magát nemzetinek mondó pártnak a tagja.

 -Milyennek látja a hazai kulturális állapotokat? S ezek rosszabbak, vagy jobbak, mikor ön művelődésszervezéssel, irodalommal kezdett foglalkozni?

 -Évtizedekkel ezelőtt kezdtem el versmondással és egy verskör szervezésével foglalkozni. Így a Kádár-korszak minden negatívumát jól ismerem. Akkoriban mindig azt kellett szem előtt tartani, hogy egyes lépésünkhöz mit fog szólni a KISZ és az MSZMP. Jómagam általában megkerültem a hivatalos utat, s kijátszottam a pártvezetőket. A ’70-es évek végén kiálltunk a versmondó körömmel a térre október 6-án és március 15-én. Akkor is szavaltunk, mikor a fővárosban Orbán Viktorék ellen brutálisan fellépett a párt rendőrsége. Mi akkor olyan irodalmi műsort adtunk elő, amire a mai napig jó érzéssel emlékeznek vissza az emberek. Tehát nem volt könnyű időszak akkoriban…Sok népművelő fájdalommal ismeri fel azt: most sem sokkal jobb a helyzet, mint a Kádár-rendszerben. Mindent átjár a pártpolitika és a pártérdek. Ki kell mondani, hogy a mai napig működik a cenzúra, igaz bújtatott formában. Nem tesz jót a magyar közművelődésnek az, hogy a pártpolitika mindenbe beleszól. Ezért, igazi értékrend szerint, nehezen tudják a kultúra területén dolgozó emberek hitelesen megvalósítani saját magukat. Ha nem tartozunk a hatalmon lévő párt holdudvarába, akkor nem kapjuk meg a támogatást ahhoz, hogy megvalósítsuk az elképzeléseinket, bármennyire is értéket képviselnek azok. Aki nem tagja az adott pártnak, vagy más, önálló úton akarunk járni, s nem gazsulálunk, az jelentős hátrányt szenved el. Sőt, néha még ki is rekesztik. Rólam senki sem mondhatja azt, hogy nem vagyok keresztény s nemzeti elkötelezettségű ember, hiszen annak idején az irodalmat és a művészetet komoly politikai üzenethordozónak használtuk fel, mégis…a közművelődésben dolgozó számára nincs olyan, hogy független. Akkor a legszebb ügyekhez sem kap az ember elegendő támogatást.

 - Azt szokták mondani, hogy egy irodalmár, egy költő, vagy egy művész tartsa távol magát a politikától. Ez érdekes, mert a magyar költészet igen szegényes lenne, ha nem lennének politikai töltetű versek. Gondoljunk csak Petőfi, Ady, József Attila költészetére.

 - Nagyon nagy baj lenne, ha a költőnek, s az írónak nem az lenne a feladata, hogy reagáljon a társadalmi és politikai eseményekre. Fel kell hívnom a figyelmet arra, ami körülvesz engem. Sajnos nem érkezett el az az idő, hogy csak szerelmes verseket, tájköltészetet publikáljunk. Az más kérdés, hogy egy költő ne zengjen dicshimnuszokat egy politikai pártról. Azt szokták mondani rólam, hogy túlságosan pesszimisták a verseim. Erre válaszolok is az egyik költeményemben. „Kérdezik: miért nem írok inkább szép verset a szerelemről, tavaszról, virágokról – a szépről, a békéről. Válaszom: mert nagyon szeretnék végre szép verset írni szerelemről, tavaszról, virágokról, a szépről és a békéről.” Azért kesergek, mert nem olyan időket élünk, amikor csak szép verseket írhatnék. Amit persze boldogan tennék…A ’80-as évek végén azt hittük, hogy már nincs szükség Serfőző Sintér idő c. versére, az Egy mondat a zsarnokságról c. költeményre, Utassy Zúg márciusára. Ezeket a költeményeket régebben el kellett mondani, mert a ’80-esek évekig valóban sintér időket éltünk. Azt hittük minden meg fog változni, s beköszönt a béke. Nem csak a politikában, hanem a lelkünkben is. Reményik írta „a béke itt kezdődik, bent.” Aztán rá kellett jönnünk, hogy az említett versekre most is szükség van. A Sintér időből idézek: „Ha szükség volt valaha nyárfa-egyenességre, szókimondásra, soha ennyire Berzsenyi földindulás hangjára, a bajkiáltásra, soha ennyire, mint e nyakunkra hurkot húzó sintér időben.” Tehát soha ennyire, mint most. Ez egy nagyon aktuális vers.

 - Annak idején, a Kádár-korszakban még a ’48-as forradalomba is belecsempészték az uralkodó ideát. Azt mondták: Dózsa, Petőfi mind a kommunisták elődjei voltak. Tehát Ön akkoriban miként tudta művelődésszervezőként bemutatni a múlt igazi, hamisítatlan értékeit?

 - Akkor még nem népművelőként dolgoztam, hanem előadóművészként „műveltem valóban a népet”. A versmondó közösségünket úgy hívták, hogy Látó-kör. A mai napig emlegetik ennek munkáját. Bejártuk az egész Kárpát-medencét a műsorainkkal. Nagy László, Illyés Gyula, Csoóri Sándor, Serfőző Simon költeményeit is bemutattuk 19 éven keresztül, olyan időkben is, amikor bizony ezt nagyon rossz szemmel nézték, „figyelték”. Szükséges volt bizonyos rafinériára is. Az egyik október 6-ai rendezvény előtt elmentem egy KISZ-aktivistához, s megkérdeztem tőle, hajlandó-e segíteni abban, hogy emlékezhessünk és emlékeztethessünk versekkel, nyílt téren a tizenhárom mártírra. A fiú azt felelte, hogy természetesen, az aradi vértanúkra lehet emlékezni. Kiemelendő, hogy akkoriban nem nagyon emlékeztek meg róluk. Ezt követően elmentem az egyik művelődési ház igazgatójához erősítő berendezést kérni, s azt mondtam neki, hogy a KISZ is benne van ebben a rendezvényben. Így beleegyezett. Közben a KISZ – felsőbb utasításra - kihátrált mögülünk, de erről nem szóltam a művelődési ház igazgatójának. Aki aztán biztosított mindent…Az október 6-ai rendezvényeken sok minden elhangzott, így Utassy József Zúg március c. költeménye is, ami akkoriban be volt tiltva, s a költőt a partvonal szélére lökték. Az Egy mondat a zsarnokságról pedig nyilvánosság előtt, 1956 óta, nálunk, Fehérváron hangzott el először a ’80-as évek elején.

 - Amikor anyagokat kerestem önről az interneten, akkor költőként és előadóművészként is aposztrofálták. Melyik volt hamarabb?

 - Igaz, verseket már diákkoromban is írogattam, de az előadóművész Bobory megelőzte a költőt. Annak ellenére, hogy diákként nyertem versíró versenyt is. Akkor a díjnyertes költemény meg is jelent a megyei lapban. Később nem éreztem azt, hogy nekem „profi szinten” kéne írással foglalkoznom. Az előadó művészetet tartottam igazi szolgálatnak. Régebben sokan kérdezték, mivel többször kértek fel kiállítások megnyitására, s különböző beszédeket is tartottam, hogy miért nem jelentetem meg írásaimat. Péntek Imre költő barátom – akit elüldöztek a város irodalmi életéből – rávett arra, hogy összegyűjtsem írásaimat. Így 2002-ben megszületett az Értékeink vonzásában c. kötetem. Írtam régen verseket is, de nem azért, hogy azokat megjelentessem. Aztán megtörtént a gyalázatos december 5-ei népszavazás a kettős állampolgárságról. Ez után úgy éreztem, hogy szólnom kell. Első felnőttkori publikus költeményemet Czigány Györgynek ajánlottam, s ez meg is jelent a Lyukasórában. Ezt követően – szinte tudattalan – születtek a költemények. Nem sokára a hónap költőjévé választott a Lyukasóra. Nagyon rövid idő alatt országos kiadványokban, de határon túli folyóiratokban is megjelentek a verseim. Most azt vallom, hogy minden műfaj legkülönbike a költészet.

 - Egy kicsit pimasz kérdést teszek fel, de ön szerint ma ki kíváncsi arra, hogy mit ír egy kortárs költő? Úgy látom, hogy 1989 előtt jobban figyeltek a kortárs irodalomra, mert többen költeményeken keresztül, áthallásosan bírálták a rendszert.

 - Nem pimasz, hanem jogos a kérdés. Amióta versmondással, irodalommal, versírással foglalkozom, mindig azt hallottam, s mondjuk, hogy ez nem a költői lelkek kora. Ezt mondták a ’60-as években, s ezt mondják ma is. Ennek ellenére léteznek költők, születnek versek, és nagyon sok költemény jelenik meg. Vannak még versszerető emberek és versmondó versenyek is. Utóbbiakra szinte hetente hívnak el zsűrizni, s ezért is állíthatom, hogy a költészet igen is élő dolog, s kíváncsiak az emberek a költők állásfoglalására.

 - Erről jut eszembe: önök még cigány fiataloknak is szerveztek versmondó versenyt. Ez mennyire volt sikeres?

 - Még nem történt meg a verseny, november 1-jén – az eredeti versenykiírás szerint egy hónappal később – zárult le a jelentkezési határidő. Sajnos októberig nagyon kevesen jelentkeztek. Ez fájdalommal vegyes meglepetést okozott nekünk. Utánanéztünk, hogy mi lehet ennek az oka. Nevezni – kötelezően – egy cigány költő versével, továbbá egy szabadon választott, a versenyző megyéjében élő, kortárs költő versével lehetett. Tény, hogy egyre több versenyen találkozom cigány gyerekekkel. Tehetségesek és szépen mondják a költeményeket. Iskolaigazgatók szerint mégsem volt kedvező fogadtatása ennek a versenykiírásnak. Mondják: miért kell elkülöníteni a cigány gyerekeket? Lehet, kicsit naivak voltunk a verseny kiírásakor. Nekünk meggyőződésünk az, amit Hamvas Béla is megírt: „ahol a politika csődöt mond, a kultúrával építkezünk.” És a cigánykérdésben bizony csődöt mondott a politika. Ezért gondoltuk, hogy akkor itt az ideje ennek…Sajnos, hosszú, nehéz út elé nézünk. Ettől függetlenül bízom benne, hogy ez a verseny példamutató lesz, s megerősít engem és kollégáimat abban, hogy bizony a kultúrával kell építkezni. Sajnos, ezt nem értik meg a politikusok- már tisztelet a kivételnek. Nem értik meg, hogy két maradandó értékünk van: a nyelvünk és a kultúránk.

 - Az egyik versünnepélyen, azt mondta, hogy a diákok nem választottak kortárs szerzőtől. Ez meglepte önt?

 -A fentieket minden versmondó versenyen kénytelen vagyok elmondani.

 - Ki tehet erről? Az oktatásügy? A költők?

 - Mindkettő. A költők is, mert sokan függetleníteni próbálják magukat a társadalomtól, „modernkednek”, s bizony a diákok számára érthetetlenek, értelmezhetetlenek az így született művek. Ezeknél az embereknél a kísérletezés, önmegvalósítás áll előtérben. Szerencsére nem csak ők vannak egyedül a hazai kortárs költészet porondján. Az oktatásügy is „ludas”. Elmegyek egy irodalomórára és a gyerekek nem tudnak három ma élő költőt megnevezni. Feltételezem, hogy még néhány általános iskolai magyar tanár sem. A középiskolások pedig a tananyagban nem jutnak el a mai magyar költészetig.

 - Térjünk vissza a versírásra. Azt találta mondani Bakonyi úr, a Vörösmarty Társaság elnöke, hogy: „ a vers a teremtett világ egyik csodája. Isten ajándéka. S a költő kegyelmi állapotának gyönyörű gyermeke.” Ez a kegyelmi állapot a múzsa megérkezése?

 - Nem. Ez más. A kegyelmi állapot felülről jön, és Isten ajándéka. Azt érzem versírás közben, hogy nem vagyok egyedül, Isten van mellettem.

 - A bevezetőben említettem, hogy ennek az interjúnak több témája is lesz, nem csak a költészet, hiszen ön nagyon sok mindennel foglalkozik, és sikeresen. A fehérvári Hóman Bálint Keresztény Népfőiskola vezetője is. Ez az intézmény a KALOT-hoz kapcsolódik?

 - Ez így van. A KALOT-mozgalmat nagyon sokra tartom, bár a mienk nem egy klasszikus értelemben vett népfőiskola, hanem egy ismeretterjesztő-tevékenység, oktatás. Szemeszterenként változnak az előadások témái. Jelenleg a magyar drámaírásról folyik egy nagyszerű sorozat, jövőre egyháztörténeti szemeszter lesz, ezzel párhuzamosan a szabadkőműves páholy történetéről tervezek egy sorozatot. Szeretnénk, ha minél több fiatal jönne hozzánk, s megnyernénk az érettségire készülő diákokat.

 - Az előadások anyagai nyomtatásban is megjelennek?

 - Ha nem is évente, de az előadások szerkesztett anyagát összegyűjtjük, és antológia-formában kiadjuk.

 - Egy másik titulusa: a Szent István Művelődési Ház igazgatója. Miben különbözik egy katolikus, egyházi, sőt püspöki fenntartású művelődési ház egy világitól?

 - Hálás vagyok Spányi Antal megyéspüspöknek, mert az ő szeretete, megértése és támogatása a művelődési ház iránt azt eredményezi, hogy semmiben nem különbözik a miénk az állami intézményektől. Egy nyitott intézményről van szó. A bejáratra ki van írva: a keresztény szellemiség otthona. Tehát ami a keresztény szellemiség és értékrend szerint van és működik, annak helye van az intézményben.  Ami ellene, vagy az alapvető erkölcsi normák és jóízlés ellen, az természetesen nem kívánatos az intézményben. De más fenntartású művelődési ház esetében is így tennék, ha történetesen egy olyant kellene igazgatnom. Meggyőződésem, hogy a mienkhez hasonló szellemiségű intézményekre nagy szükség lenne. A Szent István Művelődési Ház példája, ne vegyék önteltségnek, ezt mutatja.

 - A Vár c. folyóiratnak ön a felelős szerkesztője. Egy közéleti és irodalmi lapról van szó. Témáját tekintve regionális a lap?

 - Elsősorban azoknak a Fejér megyében élő költőknek és íróknak adunk publikálási lehetőséget, akik azonosulni tudnak a szellemiségünkkel, hiszen a lap egyik kiadója a Szent István Művelődési Ház. A Prohászka Ottokár Kiadó pedig a lánglelkű püspök szellemi hagyatékának, érték-üzenetei közvetítését vállalta, segíti életben tartását, óvja, hirdeti szellemiségét. Nehéz a feladatunk, de tudjuk, hogy miért vállaltuk, és meggyőződéssel mondjuk: erre éppoly nagy szükség van, mint az intézményre, talán éppen ezért ágált ellene a kulturális bizottság SZDSZ-es elnöke annak idején. Reménykedünk, hogy most más lesz a helyzet…

 - Elnöke a Doni Bajtársi és Kegyeleti Szövetségnek. De tudtommal a doni magyar áldozatok emlékét ön már jóval korábban, a szövetség megalakulása előtt ápolta. S még az egypártrendszer idején kopjafát akart állítani a Don-kanyarnál.

 -1987-ben Serfőző Simon Székesfehérváron járt egy író-olvasó találkozón. Ott felolvasta egyik legújabb versét, melynek címe Feledésből az emlékmű volt, s amely a Második magyar hadsereg elhallgatott szenvedéséről és helytállásáról szólt. Ez a költemény egy döbbenetes számonkérés. A találkozóról hazafele menet elhatároztam, - pont a Barátok templománál kaptam fentről az intuíciót - hogy legalább egy kopjafát állítok többedmagammal a Don-kanyarnál az elesett katonák emlékére. Tehát egy zarándoklatot szervezek. Akkoriban még a családoknál, otthonokban sem mertek beszélni a doni tragédiáról. Megpróbáltam a tervemet végrehajtani, de számtalan akadályba ütköztem. Azt akartam, hogy nem egy „barátság vonattal mennénk ki, a részegségig inni”, hanem egy nemes céllal, egy megbékélés vonattal. Voltam nagyköveteknél, a Magyar-Szovjet Baráti Társaságnál és Pozsgay Imrénél is. Egyedül az utóbbi volt, aki megértően fogadott. Mások nem tartottak normálisnak engem sem az ötletet, s a szavaikból kiviláglott, őrültnek, álmodozónak gondolnak. Azt mondták, ott minket ellenségként fognak fogadni. Mikor mindenki elállt mellőlem, levelet küldtem a Szovjetunió államfőjének, Mihail Gorbacsovnak.

 - Hitt benne, hogy a levél eljut Gorbacsovhoz?

 -Úgy éreztem, hogy ezt is meg kell próbálnom, hátha sikerül. Később kiderült, hogy megkapta a levelet. Voltam előtte a városi pártitkárnál, aki kioktatóan, lekezelően viselkedett velem. Azt mondta: ő kint tanult Szovjetunióban, s ismeri az orosz embereket. Én is tudom, hogy milyenek az oroszok, mert apám –aki katonaorvosként szolgált Kijevben – sokat mesélt róluk, s elmondta, az egyszerű emberek nagyon rendesek. Egyszer csak egyik este ez a pártitkár kopogtatott az ajtómon, s kérdezte, hogy a Magyar-Szovjet Baráti Társaság elnöke, Bíró elvtárs mikor tudna velem beszélni. Az említett úr annak idején szintén kinevette az ötletemet. Elmentem a pártbizottságba, s ott Bíró Gyula elvtárs elmesélte, hogy Nyers Rezső és Grósz Károly kin volt Moszkvában, s ott közölte velük Gorbacsov, hogy jöhetnek a Donhoz a magyar zarándokok. Ők ott nem tudták miről is van szó. Ezért itthon aztán felhívták Bíró elvtársat. Végül is az történt, hogy a párt rá akart tenyerelt az ötletemre. Ki akarták venni a kezemből az egész zarándokút szervezését. Én persze, ebben az MSZMP által irányított dologban nem akartam részt venni. Néhány hét múlva láttam az egyik késő esti televízió műsorban Bíró elvtársat egy katonatiszt társaságában, s azt mondták, hogy itt az alkalom a két nemzet közötti megbékélésre. Tehát még a szövegemet is átvették. Egy riporteri kérdésre Bíró Gyula azt mondta, hogy igaz, van egy alulról jövő kezdeményezés is, de majd ők, fent kézbe veszik az ügyet. Mondanom sem kell, döbbenten ültem a tévékészülék előtt. Az urak közben eltűntek a süllyesztőbe én pedig hála Istennek találtam egy olyan utazási irodát, ami felkarolta az ügyünket. 1991-ben kétszer voltam kint a Don-kanyarnál hetven emberrel. A kopjafát nem engedték kivinni, így az urivi templomdombra egy fakeresztet helyeztem el. Az időközben elkészült kopjafa ma is Magyarországon van, a Pákozdhoz közeli Mészeg-hegyen épült Don-kanyar-emlékkápolnánál. Ugyanis, 1992-ben alapítványt hoztam létre a kápolna felépítésére, mely 1993-ban el is készült. Azóta minden esztendőben néhányszor, így a doni áttörés évfordulójának napján is összegyűlnek a kápolnánál egykori bajtársak, rokonok, özvegyek, hogy együtt emlékezzenek halottaikra és az ottani tragikus eseményekre. Minden esztendőben, január 12-én, annak a Don-kanyarból hazahozott katonának a sírja felett mondanak ökumenikus imát, tartanak megemlékezést a történelmi egyházak képviselői, akinek emlékműve jelképezi az összes ott elhunyt hős jeltelen sírját. Így lett az emlékkápolna egy hazai, jelentős, nemzeti zarándokhely.