|
 2009.11.20.
Megtéréséről vall a pápákkal készült interjúkötetek szerzője
Vittorio
Messori, a II. János Pál pápával készült Átlépni a remény
küszöbén és a Ratzinger bíborossal készült Beszélgetés a
hitről c. interjúkötetek szerzője új könyvében leírja,
hogyan lett agnosztikusból napjaink egyik legismertebb katolikus
apologétájává. Messori a CNA hírügynökségnek adott interjújában
beszélt megtéréséről és Miért hiszek c. új könyve
keletkezéséről. Az interjú rövidített változatát közöljük.
– Miért írta
meg ezt a könyvet?
– Mert az olvasók évek óta tudni akarták, hogyan tértem
meg. Mindig inkább általánosságban beszéltem erről; nem
szeretem kiteregetni a belső dolgaimat, meg tudtam, hogy nehéz,
sőt lehetetlen leírni egy olyan belső forradalmat, mint amit évekkel
ezelőtt átéltem, s ami egy pillanat alatt örökre megváltoztatta
az életemet. De újságíró kollégáim is mindenáron rá
akartak venni, hogy mondjam el ezt a nagy élményemet. Végül
beadtam a derekam, és egy hosszú beszélgetés során válaszoltam
Andrea Tornielli, az Il Giornale vatikáni elemzője kérdéseire.
A könyvnek már az ötödik olasz kiadása kapható, és még
mindig jelennek meg újabb fordítások.
– Hogyan történt
a megtérése?
– Mint amikor egy fiatalembert egyszer csak váratlanul
megállítanak az útján, és drasztikus irányváltásra késztetik.
A megtérés általában hosszas keresés utáni célbaérés. De
vannak kivételek, és én is ezek közé tartozom.
–
Vagyis nem keresett, nem akart keresztény lenni?
– Nem kerestem én semmit. Egészséges voltam, és ha
gazdag nem is, nem voltak anyagi gondjaim. Jól éreztem magam a
tanáraim által közvetített agnosztikus kultúrában. Világi
értelmiségi karrierre készültem, a vallás egyáltalán nem érdekelt.
Tanultam, és mivel fiatal voltam és elbűvöltek a lányok,
liberális irányban indultam.
– Nemhívő környezetben
nevelkedett?
– A családom nem utasította el Krisztust és az evangéliumot,
de az egyházat mint intézményt igen. Anyám sokszor óva intett
a papoktól, és azt mondta, hogy az egyház „egy kocsma".
Apám visszafogottabb volt, de soha nem járt templomba. A rokonok
közül csak egy nagynéném járt misére vasárnaponként. Úgy
hívtuk, hogy „az Áldott".
– És az iskolában?
– 13 évig állami iskolákba jártam, ahol inkább szekuláris,
mint semleges szellemben neveltek. A tanáraim legfeljebb azért
ejtettek szót a vallásról, hogy elítéljék a régi egyházat,
meg sokszor a mait is. 13 év után egyetemre mentem, politológia
szakra, ahol hamarosan a tanárok kedvence lettem. Valamennyi tanárom
agnosztikus volt.
– Az egyetemen szó
sem esett a természetfelettiről?
– Agnosztikus felfogásra neveltek, nem ateizmusra. Az
ateizmust lenézték, felfordított tömegvallásnak tartották.
Úgy vélték, ateista az, aki a hívőkkel vitatkozva időt, és
energiát pocsékol, miközben inkább semmibe kellene vennie őket.
Minket arra tanítottak, hogy a kulturált ember belátja: a vallás
kérdése észérvekkel nem megoldható; mivel pedig az ember
legmagasabbrendű képessége az értelem, helyesebb, ha nem
foglalkozik a természetfelettivel, csak azzal, ami látható és
tapintható. E radikális, kőkemény agnoszticizmus falát csakis
természetfeletti erő zúzhatta szét.
– Hogyan történt?
– Váratlanul, anélkül, hogy éreztem vagy kívántam
volna. Ellenkezőleg: amikor megértettem, hogy a hit befogadása
erkölcsi kötelességekkel is jár, elkeseredtem, mert tudtam,
hogy meg kell válnom a lányismerőseim neveit tartalmazó becses
noteszemtől. A könyvemben megpróbáltam megfogalmazni, mi történt,
de azt hiszem, nem sikerült tökéletesen. Annyit tudok, hogy
1964 júliusában–augusztusában egyszer csak átléptem egy új
dimenzióba, ahol az evangélium igazsága, amelyet addig nem
ismertem, egészen világossá és kézzelfoghatóvá vált számomra.
Bár sohasem jártam templomba, és nem tanultam hittant, ráeszméltem,
hogy szekuláris, agnosztikus felfogásom egyszerre keresztény, sőt
katolikus lett. Azt is megértettem, hogy a kapott igazságot
jobban meg kell ismernem és másoknak is át kell adnom. Nem
„kerestem tehát a hitet", hanem attól a pillanattól
fogva a hitet alátámasztó és igazoló érveket kerestem. A hit
nem végállomás, hanem biztos kiindulópont volt.
– Misztikus élményről
beszél, pedig annyira racionális embernek vallja magát...
– Nagyon racionális és gyakorlati ember voltam, és ma
is az vagyok. Semmi olyan nincs bennem, mint a látnokokban vagy
azokban, akik azt hiszik, hogy isteni közléseket és
sugallatokat kapnak. Ami abban a két hónapban történt velem,
ahhoz foghatót soha életemben nem tapasztaltam, ezért hiszem,
hogy igaz. Egyáltalán nem voltam fogékony az ilyesmire. A tanáraim
döbbenten és csalódottan vették tudomásul, amikor elmondtam
nekik, hogy egy titokzatos találkozás folytán katolikus hitre
„kell" térnem, s így be kell fejeznem a velük való
kulturális együttműködést. Úgy vélték, lelki válságba,
depresszióba kerültem, eltévedtem, de mivel hajthatatlan
voltam, eltávolodtak, végül pedig elhatárolódtak tőlem.
– Könyve szerint
nagyra értékeli a tanáraitól kapott racionális nevelést...
– Az értelem Isten ajándéka, amit használnunk kell és
amiért hálával tartozunk. Hibát akkor követünk el, amikor az
értelmet kiragadjuk és ideológiává tesszük, racionalizmussá,
amely azt állítja, hogy kívüle semmi sincs. Untatnak a tudomány
és a hit, az értelem és a vallás összeegyeztethetetlenségéről
szóló, elcsépelt viták. Saját tapasztalatom a történelem
egyik legnagyobb tudósa, Blaise Pascal szavainak igazságát
igazolja: „Az értelem legvégső tette annak elismerése, hogy
sok minden meghaladja [ti. az értelmet].” A hit tehát nem
ellenkezik az értelemmel, hanem túlszárnyalja, nem szemben áll
vele, hanem kiegészíti. Ezt próbáltam bemutatni a könyveimben:
hogy az evangélium misztériumát elfogadni ésszerű, és a hit
befogadásához nem kell megtagadni a logika követelményeit.
(Forrás:
Magyar Kurír)
|
