|
 2009.11.20.
49 év egy levél miatt
2009.
október 23-án Kézdivásárhelyen a délutáni megemlékezés a
református templomban ökumenikus istentisztelettel kezdődött,
majd a több száz fős tömeg a Függetlenség utca előtti kis
parkba vonult a céhes város önkormányzata, a Volt Politikai
Foglyok Háromszéki Szervezete és az Erdélyi ’56-os Bajtársi
Társaság által a felső-háromszéki mártíroknak állított
emlékműhöz. Az ünnepségen alkalmi verseket szavalt Róth-Balázsi
Hunor egyetemi hallgató és Szilágyi Árpád volt politikai
fogoly, a Volt Politikai Foglyok Hargita Megyei Szövetségének
elnöke, s közreműködött a Tanulók Klubjának fúvószenekara.
Az ő kálváriájáról, s arról, hogy ma a fiatalok mennyit
tudnak arról, hogy 1956-nak voltak erdélyi hősei is, Szilágyi
Árpád urat kérdezte Medveczky Attila.
-Szilágyi úr! Igaz, hogy önt egyetlen levél miatt 49
évre ítélték, amiből 7 évet töltött börtönben?
-Két pert is indítottak ellenem, s ha összeadjuk az ítéletekben
szereplő évek számát, akkor valóban 49 év jön ki. 1956. október
26-án elküldtem egy levelet az akkori Irodalmi Újságnak, hogy
jelentessék meg. A levél viszont a Securitate kezébe került.
Ennek kapcsán 1957. május 20-án letartóztattak és
augusztusban a kolozsvári haditörvényszék 20 év börtönre ítélt
hazaárulás vádja és hét évre izgatás miatt. 1961-ben,
amikor már Pitestiben raboskodtam, átvittek Marosvásárhelyre,
s ott egy újabb perben 22 évre ítéltek el rendszerellenes tevékenységért.
-Mit tartalmazott
ez a levél, hogy ilyen súlyos büntetést kapott miatta?
-A levélben elpanaszoltam, hogy nálunk, Romániában nem
került sor a magyarországiakhoz hasonló eseményekre, mert hazánkban
a Securitate ébren őrködik a rendszer felett. Azt is leírtam,
hogy, mi erdélyi magyarok lélekben ott vagyunk a magyarországi
forradalmárok fiatalok, egyetemisták mellett. Szóvá tettem az
erdélyi magyarok sanyarú életkörülményeit, s azt, hogy igazságtalan
döntés volt Trianonban Erdély Romániához csatolása. Úgy vélem,
hogy a törvényszék számára, ez utóbbi jelentette a hazaárulást.
-Miért haditörvényszék
mondott ítéletet ön felett? Talán katona volt?
-Nem, akkor Romániában az összes politikai ügyben haditörvényszék
ítélkezett. A közbüntényesek felett mondta ki az ítéletet a
civil törvényszék.
-Hogyan, s kitől
hallott a magyarországi eseményekről?
-Főleg rádión
keresztül. Már mi is éreztük, hogy Magyarország forrong, s
csak az volt a kérdés, mikor izzik fel a parázs.
-A magyar forradalom kitörése váratlanul érte a romániai
kommunistákat?
-Igen. Ők arra számítottak,
hogy a magyar kommunista párton belül lesz egy változás, ami a
rendszert belülről megreformálja - , s nem arra, hogy az utcán
tömegek fognak tüntetni, s kitör Magyarországon a forradalom.
-A román kommunista diktatúra számára a magyarországi tüntetések,
fegyveres harcok kiváló ürügyet jelentettek az
„ellenforradalmár-gyanús” magyarokkal való leszámolásra?
-Természetesen. Jól
jött a hatalomnak ez, s kihasználták azt, hogy most le lehet
csapni azokra, akik rendszerellenes gondolatokkal rokonszenveznek.
Már az is elég volt, ha valakit rosszindulatúan besúgtak, máris
jöttek érte a szekusok. Bárkit be lehetett mocskolni. Nagyvárad
környékén egyszerű parasztemberek mentek haza a munkából, a
szekusok meglesték őket, agyba-főbe verték a szerencsétleneket,
majd elébük tették a vádiratot. A határ mentéről sok embert
azért börtönöztek be, hogy megfélemlítsék a népet, nehogy
a magyarországi eseményekhez hasonló dolgok történjenek hazánkban.
-Voltak kollaboránsok,
besúgók is a helyi magyarok között?
-Sajnos voltak. Akkoriban
nem létezett olyan munkahely, ahol három ember közül legalább
egy ne lett volna besúgó. Ez nem csak a magyarokra vonatkozott.
Ez a besúgóhálózat volt a rendszer alapja. Azt nem lehetett
tudni ki a kollaboráns, így mindenki félt mindenkitől.
-Ön azonos azzal a
Szilágyi Árpáddal, akit a szamosújvári börtönlázadáskor
annyira véresre vertek, hogy majdnem belehalt?
-Én vagyok az. A
szamosújvári börtönlázadás 1958. július 14-én vette kezdetét.
Az ok a rossz bánásmód volt, s az is, hogy semmilyen úton nem
lehetett kapcsolatot tartani a hozzátartozókkal. Az ütlegelések
is mindennaposak voltak. Tehát a rossz bánásmód volt a fő kiváltó
ok. Akkoriban a szamosújvári börtönben kb. 8000 ember
raboskodott. A lázadók ledobálták az ablakokra szerelt faredőnyöket.
A sziréna egyfolytában süvített, s a rabok kiabálásával
vegyülve félelmetesen hullámzott át az egész börtönön. A
rabok kiálltak az ablakokba és a rácsokba kapaszkodva torkuk
szakadtából ordították: Le Goiciuval! Le a gyilkossal! Adjatok
több kenyeret! Kapcsolatot a családdal! Goiciu a börtönigazgató
volt. Állig felfegyverzett katonák érkeztek ezután erősítésként
Kolozsvárról. Körbevették az egész börtönt. Vezényszavakat
hallottunk, s egy magas rangú tiszt az udvarról megpróbálta
csillapítani a lázadókat. Megjelent Goiciu is, de ez csak olaj
volt a tűzre, mert amikor meglátták, a rabok még jobban nekidühödtek.
Ordították, hogy: Le Goiciuval!, Több kenyeret!, Kapcsolatot a
családjainkkal! Kiabáltak, ordítoztak. A katonaság megszállta
a börtönt. Akkor kitettek az udvarra egy gépfegyvert, s kezdték
lőni az ablakokat... Amikor kezdtek lőni, mindenki az ablakhoz
szaladt, hogy mi van? Ennek a gépfegyverezésnek több halálos
áldozata volt. Sokan megsebesültek. Aztán Kolozsvárról autókkal
megjöttek a szekusok, s utána jött a megtorlás. Az rettenetes
volt...Elővették a gyanús rabokat, köztük voltam én is. A
szekusok agyba-főbe vertek a puskatussal, míg lekísértek a
harmadikról az első emeletre. Ott volt a börtön felcsere, aki
egy vasdoronggal a kezében várt már engem. Addig vert, amíg
lezuhantam a földre, akkor belémrúgott a mocskos, véres csízmájával.
Szinte eszméletlenül hevertem a cementen. Akkor megfogták a lábamat,
s úgy húztak le a lépcsőkön a földszintre, ahol több mint
300 ember feküdt hason a cementen. Engem is közéjük fektettek.
A falak véresek voltak, s az emberek jajveszékeltek. Régebben
voltam a kolozsvári vágóhídon, de ott sem láttam annyi vért,
mint a szamosújvári börtönben. Volt, aki bele is halt a verésekbe.
Fa és vasdoronggal ütötték a foglyokat. Volt, akinek a szemét
verték ki, másnak a füleit szakították le, fogait verték ki.
Ez egy szombati nap volt. Utána cellákba raktak minket, s a súlyos
sérülteket elsősegélynyújtásba részesítették. A vasárnap
csöndesen telt el. Hétfőn, hajnalba, 4 óra körül kezdődött
el az igazi tortúra. Kivittek minket a fürdőbe, s ráfektettek
ott minket egy padra. Ott az őrök fadoronggal vertek minket a
talpunktól a fejünk búbjáig. Háromszor estem le a padról, utána
már a földön ütlegeltek tovább. Kezemmel megpróbáltam védeni
a fejem. Csupa vér volt a hátam és a karom. Mikor úgy gondolták,
hogy eleget kaptam, románul felszólítattak, hogy hagyjam el a
helyiséget. Ez nem volt egyszerű, mert a verésektől és a félelemtől
menni sem tudtam. A talpamat úgy megverték, hogy lábra sem
tudtam állni. Így csak négykézláb bírtam távozni a helyszínről.
Amikor megütött a cella dohos, meleg levegője, rosszul lettem
és elájultam.
-Amneszetiával
szabadult 1964-ben?
-Igen. Akkor Románia gazdasági segélyért folyamodott az
Amerikai Egyesült Államokhoz. Románia csak úgy kaphatott kölcsönt,
ha a politikai foglyokat szabadon bocsátja. Ezért született meg
az 1964-es amnesztia.
-Mikor vándorolt ki az USA-ba?
-A börtön után
a szekusok minden lépésemet követték. Többször kihallgattak
és be akartak szervezni besúgónak. Annak idején geológusnak készültem,
s az államvizsga előtt vittek a börtönbe. Így szabadulásom
után technikusként tudtam csak dolgozni Balánbányában. A
’80-as években, a Ceauşescu-érában még nehezebb volt az életünk,
akkoriban jobban elnyomták a nemzetiségeket. Így kénytelen
voltam a saját és családom biztonsága miatt politikai menedékjogot
kérni az USA követségén. A követség és az amerikai
katolikus karitasz révén hagyhattam el az országot 1988-ban.
Ennek az előzménye, hogy Erdélyben turnézott egy amerikai,
Tennessee állambeli filharmonikus zenekar. Ott voltam a csíkszeredai
előadáson, s beszéltem a karmesterrel. Ő megígérte, hogy
–mivel elmondása szerint több embert is ismer a szenátusból
– szóvá teszi az én esetemet. Akkor ennek nem adtam nagy
hitelt. De a következő év februárjában megjelentek nálam a követség
emberei és elintézték a menedékjogomat.
-2008-ban Sólyom László azt kérte román kollegájától,
hogy rehabilitálják végre az 56-os elítélteket. Ez már megtörtént?
-Nem történt
meg, bár ezt Basescu annak idején megígérte. De nem lett belőle
semmi. Tehát még büntetett előéletűnek számítunk. 2009
nyarán megjelent egy törvény, ami jóvátételt ígért a volt
politikai foglyoknak. Ennek megvalósítása most folyamatban van,
mert a törvény értelmében lehetne erkölcsi jóvátételt kérni.
-Mit tud arról mondani: az erdélyi diákok tanulnak az
iskolákban az 1956-os forradalom eseményeiről? Tudnak arról,
hogy ’56-ban erdélyi mártírok is voltak?
-Hivatalosan, az
iskolai történelemórának ez nem anyaga. De az idősebbektől
sokat hallanak róla a fiatalok. Számos iskolában tanárok,
civil intézmények kezdeményezésére megemlékeznek októberben
az 1956-os forradalomról. Keveset tudnak az erdélyi fiatalok a
magyar szabadságharcról, de még mindig többet, mint a
magyarországiak.
-Magyarországon nagyon sok 1956-os szervezet van, s jellemző
a megosztottság. Volt szabadságharcosok nem állnak szóba egymással.
Ez önöknél is jellemző?
-Ránk nem! Nálunk
csak egy ilyen szervezet létezik a Volt Politikai Foglyok Szövetsége,
s azon belül nem nézzük azt, hogy ki melyik pártot támogatja.
Csak az számít, hogy a múlt rendszer politikai üldözöttje
volt az illető. Tehát hála Istennek, nem vagyunk megosztva.
|
