|
 2009.11.20.
A szerb Vojvodina és mi
Hogy
mi hasznunk lesz Vajdaság új Statútumából, kiderül majd az
elfogadása után és alkalmazása közben. Hogy mi hasznunk a
Statútum miatti egyéves vitából, azt viszont már most tudjuk:
megerősödött a felismerés, hogy Szerbia nehezen változik, s
érdemes lesz ezt számon tartani a továbbiakban. Az alapokmány
körüli egyéves politikai vita folyamata a szerbiai lakosság
megosztottságát, a kisebbségek iránti intoleráns magatartását,
frusztráltságát láttatta.
Szerbia
nem értette meg a berlini fal leomlásának üzenetét – állapították
meg többen is a szerb sajtóban a fal leomlásának 20. évfordulója
kapcsán. Szerbia a centralizációt, a totalitarizmust, s nem
utolsó sorban a kisebbségek feletti puszta hatalomgyakorlás
politikáját választotta, s húsz év alatt, keserű háborús
tapasztalatok után is fél engedni ebből. Ott viszont, ahol félelem
van, nincs nyugalom..
A
vajdasági alapokmány és a tartományi autonómia kérdése nem
kisebbségi ügy. Csupán annyiban az, - mint ahogy Pásztor Bálint
szerbiai parlamenti képviselő fogalmazott – hogy a tartományban
például a magyar érdekeket könnyebben lehet megértetni és érvényesíteni,
mint Belgrádban, ahol kevésbé ismerik az itteni sajátságokat.
Érdekérvényesítés
tekintetében azonban fontos lehet mindaz, ami kimaradt a Statútumból:
a törvényhozói, a végrehajtói és az igazságügyi hatalom.
Ott ugyanis, ahol értik és érzik a problémák lényegét, jobb
törvények születnek és jobban érvényesülnek az igazságszolgáltatás
igazságossági elvei, mint ott, ahol csak a puszta hatalmat
gyakorolják. De Belgrádban sem a hatalmi struktúra, sem az
ellenzék nem partner egy decentralizáltabb rendszer kialakításában.
Nem volt partner húsz évvel ezelőtt sem, s a bevésődött régi
beidegződések egyaránt jelen vannak választott politikusban és
a politikust választó polgárban. Elég csak végigpásztázni
azokat a véleményeket, amelyek megjelentek a világhálón a
vajdasági alapokmány újraegyeztetett szövegének elfogadását
és azt a bejelentést követően, hogy a szerbiai parlament ebben
az új formában november 16-án napirendre tűzi Vajdaság Statútumát.
Az egyik neves ellenzéki politikus a szeparatizmus vírusának
nevezi az okmányt, egy névtelen hangadó pedig azt állítja,
hogy „Vajdaságban a kisebbség provokálja a többséget”…
S ezek a gondolatok sorjáznak aztán különböző változatokban,
ellenpontként csupán azok az üzenetek jelennek meg, hogy a Statútum
hiába nevezi Újvidéket adminisztrációs központnak, az továbbra
is főváros lesz – mert ilyen is van, vannak ellentétek a Száván
innen és Száván túli szerbek között is. Az alapokmányról
azonban több a negatív kommentár, ezek „csúcsa”, hogy már
„a Tarabićok is megjósolták, hogy Szerbiából annyi marad,
amennyi egy szilvafa alatt elfér”.
Vajdaság
igazi autonómiájának megteremtése előtt az az igazi akadály,
hogy a szerbek többsége szeparatizmust lát az autonómiában.
Egy reprezentatív felmérés bizonyára kimutatná ezt
napjainkban, de az elmúlt húsz év eseményeire való felszínes
visszatekintés is megerősíti ezt. Vajdaság a szeparatizmus
jelképe. Az 1848/49-es magyar szabadságharc idején alakult meg
„a szerb Vojvodina”, aminek karlócai kikiáltását a szerbek
a magyarokkal szembeni igazi hőstettnek tekintették, és még ma
is élénken él bennük ennek mítosza: szerb területet hoztak létre
egy másik államban, gazdagítva és szélesítve a „szerb államiságot”.
S amint lehetett a történelem során, újra megragadták az
alkalmat. A „szerb Vojvodina” tényleg szerb lett, s Trianon
után tényleg szerbesedett. Az 1910-es népszámláláskor a
dualista Osztrák-Magyar Monarchia Délvidékén a lakosság megközelítőleg
30 százaléka magyar, 25 százaléka szerb, 23 százaléka német
volt, miközben a jugoszláv királyságban 1931-ben megszervezett
népszámláláskor a területen a szerbek aránya már csaknem 38
százalék lett. A lakosság elszerbesítésével olyan folyamat
indult el, ami ma már teljes mértékben megkérdőjelezi bármiféle
képzeletbeli visszavágás, valamiféle magyar szeparatizmus
realitását – ám a cselszövéses, a nem igazán tiszta és
egyenes dolgok homályos emléke kísért a szerbekben és elhárító
mechanizmusként kitermeli a projekciót: „ha mi egykoron ezt
csináltuk, ezt csinálják most a magyarok”. Mindez természetesen
a közvélemény előtti egyéni megnyilatkozásokból olvasható
ki, s testet ölt a pártok nagypolitikájában – aminek eredménye
jelen esetben egy mély kompromisszumokkal készült tartományi
alapokmány. Ez van, s ha így van, tényleg eljött az ideje,
hogy magyar kisebbségi vonatkozásban a vajdasági szerb területi
autonómia nyújtotta lehetőségek kiegészítéseként megtestesüljenek
az érdekérvényesítés más lehetőségei.
Friedrich Anna
(Forrás: vajma.info)
|
