vissza a főoldalra

 2009.10.02. 

Erdély talpon maradt

Móricz Zsigmond: Erdély III., A Nap Árnyéka c. művének ismertetése

Bethlen Gábor, Erdély fejedelme egyetlen rövid évtized alatt Erdélyt újjáépítette. A szász városok visszanyerték önállóságukat, és a székely falvakban is megpendült az élet úgyannyira, hogy a porták és a házak ragyogó tisztaságban néztek a jövőbe. Milyen korszak is volt ez a világtörténelemben? Az Erdély III. része jól érzékelteti a korszak levegőjét. Európában a német-római birodalomban minden összegubancolódott, különböző nációból a hadak összegabalyodtak. A vallásháború időszaka is ez. Bécsben egy Mátyás nevű gyenge akaratú uralkodó ült. Majd halála után Ferdinánd ült a trónra. Kíméletlen háborút indított a protestánsok ellen. Ebben a korszakban élt Erdélyben és Magyarország egy kicsiny részén Bethlen Gábor, a nagy fejedelem. Azért azt érdemes elmondani, hogy mikor született s mikor halt meg ez a zseniális uralkodó. Marosillyén született 1580. november 15-én, és Gyulafehérváron halt meg 1629. november 15-én. Pontosan 49 évet élt ez az ember. Erdély fejedelme volt, és két évig a maradék Magyarország királya. A történészek joggal mondják róla, hogy a XVII. század magyar történelmének egyik legnagyobb alakja volt ez az úr. Ebben az időszakban a porta, azaz a Török Birodalom hatalma már nem fénylett olyan erősen. Kezdtek elfáradni a törökök és a török uralkodók. Gondoljuk meg, Bethlen Gábor halála után 50 évvel Buda felszabadult végérvényesen a török uralom alól, hogy utána átadja helyét a fékevesztett, több száz évig tartó Habsburg uralomnak. Nem véletlenül ebben az időszakban született meg és vált kormányzó fejedelemmé a magyar történelem egyik legszebb alakja, II. Rákóczi Ferenc, a nagyságos fejedelem. De ez már a történelem újabb lapjára tartozik. Az Erdély című regény III. kötete a 30 éves háború előkészületeinek korszakára esik. Mintha A Nap Árnyékában kevesebbet foglalkozott volna Móricz Zsigmond magával a háborúval, illetve annak előkészítésével, sokkal többet időzik Károlyi Zsuzsanna, Bethlen Gábor első felesége szívfájdalmaival, és a ragyogó szépségű, boszorkányos Báthory Annával. A két nő életre-halálra gyűlölte egymást. E gyűlölködő hadjárat során ismerjük meg közelebbről arcukat. Kezdjük tehát a fejedelemasszony, Károlyi Zsuzsanna jellemzésével a könyv betűi szerint.

„A fejedelemasszony belehajolt a levélbe. Kint nagy fényesség volt és nagy meleg, azért az ablakon a fehér török bíbor lepel rá volt borítva a világosságra, s félhomály volt a szobában. Olvasta, olvasta a levelet, amely azzal kezdődött, hogy a hűséges és szorgalmas levélíró Istennek minden jóságát és áldását kérte az olvasóra, mármint az ő szerelmes öccsére, akit az Isten éltessen… Münk is szerelmes öcsém, meg vagyunk egészséggel, Istennek jóvoltából, és vártuk a te szerelmes uradat, az nagyhatalmú, méltóságos Bethlen Gábor fejedelmet, de bizony nem jött el bé hozzánk, pedig szóbeszédbül hallottuk, hogy Kerekiben hálalt… Ennél a szónál a fejedelemasszony megsápadott, és vérét veszítette, és keze leesett az ölébe, és a nagyszékben hanyattdűlt és elájult, vérét egészen mintha elveszítette volna, és a levél kiesett a kezéből.”

Kerekiben, ahol meghált a fejedelem, Báthory Anna élt ezekben a hónapokban. Báthory Anna a csudaszép nő. Báthory Anna korának kivételes tehetségű szajhája volt. Báthory Anna maga a boszorkány. S amikor a jelzett napokban Bethlen Gábor nála járt, bár más szándékkal indult a szép nőhöz, Küss Anna, azaz Báthory Anna újra elbűvölte a fejedelmet, aki csak nagy bozontos fejét beledugta vagy odadugta a nő keblei közé. Ezt tudta-e vagy sejtette Károlyi Zsuzsanna, a könyvből nem derült ki, de azt tudjuk, hogy vérét kívánta a vetélytársnőjének. Újabb és újabb ájulással járó roham vett erő a fejedelemnén. Újabb árulkodó részlet Móricz Zsigmond könyvéből. Tehát a fejedelemné hálószobájában vagyunk.

„A test kezdett felemelkedni, hogy a feje lába megfeszült, hasa feldomborodott, a nyaka mint valami vas, megkeményedett, és az egész test közepe felemelkedett, a két sarkán s feje búbjában támaszkodva. Az arca egészen eltorzult, és a szája vicsorgott, mintha dühösen harapna és valami ellenséggel birkóznék. A vénasszony rémületében keresztet vetett, pedig kálvinista volt születésénél fogva, és hangosan kezdett kiabálni.

– Sátán, sátán! – kiáltotta – távozz belőle sátán. És ezt kiáltotta sokszor, és olyan hangosan, hogy a leányok az ajtón mind berohantak, és körülállták mögöttük az ágyat, és remegve bámultak a fejedelemasszony arcára. Ekkor jött Toldyné asszony, aki már kint futkosott az eltűnt levélhozó után, s most rohant fejvesztetten előre az ágyhoz a fejedelemasszonyhoz. Iszonyú volt látni, ahogy az egészen elszederjesedett, és ajka oly lila lett, mint az orgona virága vagy a tavaszi kék liliom, s a csontjai kemények lettek, s kezei ökölbe voltak szorulva, s a lehunyt szemei ijesztő gyorsan forogtak, mintha földöntúli hatalommal küzdene.”

Szegény Bethlen Gábor, nehéz sora lehetett a fejedelemasszony mellett, ám ő cirógató szavakkal, babusgató mozdulatokkal csitítgatni próbálta feleségét. Aki pedig mindig csak azt mondta az ő szerelmetes férjének, ne menj a háborúba, ne menj a török portára, rá se nézzél Bécsre, ne csavarogj Erdélyországba, te csak maradj itt mellettem. Na de hát Bethlen Gábornak más sors volt előírva. Neki mennie kellett, hadakat gyűjteni és óvni, vigyázni Erdélyországot, és lelkében ápolni a vágyat, a Habsburg és a török ellenében újra egyesíteni kell Erdélyt és szép Magyarországot. Mert Bethlen Gábor tudta, hogy a magyarnak jussa van erre a földre. Egy párbeszéd a könyvből. A párbeszéd erdélyi urak között zajlott.

„– Hét vagy nyolc század óta itt vergődik a magyar nép. De soha ilyen nehéz dolga, mint ma, nem volt. Nézd csak ezt a szép búzakenyér formájú országot: ma már a belét majd csak mind kiette a győzhetetlen szultán, s körül a karéja, fele a császáré, fele a mienk… őfelségének, a királynak csak ez a hegyes Felvidék maradt, s nekünk a hegyes Erdély… Most az a kérdés, hogy lehetne visszaszerezni a szép bélit… Fel egészen Budáig úgy ki-vágták a magyarságot, mint az erdőt. Jobbra, balra az út megén is. Somogyságon legalább százezer magyar veszett. Szigetvár eleste óta… Jönnek a rácok martalócnak, rabolni, gyújtogatni… Szabadka Baja határáig megszűnt a magyar élet… A törököknek ez jó, a rác telepíti őket, mert nem harcolnak ellenük, de a magyarral nem bír, míg szuszog… A Marostól délre, mióta Lippát kiadtuk, nincs többet magyarság… Az országnak ez a nagy része éppen a legkövérebb vidék üres… Már hiába jönne Szent László király és Kálmán király, a Könyves, nem írhatná Horvátországot a magyarság közé, nincs magyarság…”

És Európában a beszélgetés idején hideg szelek fújtak. Erdély eddig gazdagodott, Erdélyt óvta és vigyázta Bethlen Gábor fejedelem. Térjünk vissza fejedelemhez és az ő hites asszonyához, Zsuzsannához.

„ő sietve lerakta öléből a hímzést, a tűt a cérnát, gyűszűt, mindent, s állott fel, és sietve ment, mert a fejedelem hangjában parancsoló hívás volt.

– Meghalt a bécsi király, Mathias – mondta a fejedelem.

Ő megütődve állott, s nem felelt, nem tudott erre semmit mondani: – Isten nyugtassa szegényt – mondta, aztán könnyes szemmel s újra elővette kis kendőjét, s törölgette arcán a könnyeket. A fejedelem nagy léptekkel járt.

– Isten elvette, s adott helyette másikat, fenevadat, Ferdinandust.

A fejedelemasszony ráeszmélt.

– Ilyen hamar?

– Igen, ha a király meghal, már itt az új király.

– És ez nekünk rossz?

– Jó.

– Jó?

– Jó, mert tiszta lett az út.

– Milyen út, édesem?

– A jövő útja.

Zsuzsanna tűnődött. Neki csak az jutott eszébe, hogy Mihály bátyjának az előbbi király adta a báróságot, s nekik ez az új a felségességet. Nem értette az urát.

– Zsuzsanna, itt más nincs hátra: fejünkre kell gondolnunk. Már megint, s újra, s újra.”

Móricz Zsigmond Erdélyben bejárja a fejedelmi palotákat, a szultán palotáját, nemesi kúriákat, Bécs tájékára is rátekinthetünk, de Móricz Zsigmond beszél a népről is.

„…Annyit búsulok rajta, hogy mi oka van annak, hogy ez a mi népünk, ez a mi úri nemzetünk nem jár elöl jó példával. Miért teszik azt, hogy jobban meggyűlöltek magukat a jobbágyaikkal, mint a török? Mert mondom, a gyulai basa jobb hozzájuk, ott, azokon a távoli, mély földeken, mint a vér szerinti uraik.

– Ilyet ne mondjon kegyelmed, lángolt fel a fejedelemasszony.

– Megbocsátom – tette hozzá szelíden –, mert beteg ember keserűsége van a kegyelmed szájában.

– Felséges asszony, bocsássa meg vakmerőségemet, soha többet nem engedem magamat ilyen nagyon elragadtatni… Ismerem én urainkat is, jobbágyainkat is…. A mostani nehéz állapotok rontják meg a becsületet bennük. Mert ugye ott vannak a nagykőrösiek, azok évről évre beküldik az adót Budára, a töröknek, Fülekre az uraknak, és Pozsonyba a császárnak. Három adót megfizetnek, és mégis boldogul élnek. Vannak ilyenek is. És a széchényi kapitány s a lévai olyan vitéz urak, akik életüket soha nem szánják áldozni a népért…. De ezek ritkák, mint a fehér holló, ellenben mennyien vannak fekete hollók, akik semmivel sem törődnek, csak a maguk ragadományával.”

Ebben a különös korszakban persze hogy odafigyelünk a könyvben a történelmi sorsfordulókra, sorsfordulatokra és az életre. De Móricz Zsigmond kíváncsisága – miként az olvasóé is – újra és újra visszatér a csodálatosan szép Báthory Anna szobájába. Illetlenül és kíváncsian nyissunk ajtót ismét rá.

„Báthory Anna igazán bűnös, rossz lélek. Még most sincs felöltözködve, nem is lesz belőle semmi. Szégyelli az ember még elmondani is, hogy semmi rajta nincs, csak egy vékony, a legvékonyabb ümög, s erre rávetve egy török kaftán. Lábán is török felkunkorodó orrú papucs, piros és selyemzsinóros, de az sincs a lábán, a lába egészen pucér, s úgy kuporog a dívány sarkában, még a papucs is csak letéve mellette. Igen, még az oláhné, az öreg ráolvasó asszony is úgy van valahogy, hogy ő már csak felavatott igazi boszorkány, de szinte nem is mer rápillantani a nagyságos asszonyra. Mert a boszorkányok gyűlésébe anyaszült meztelenül vannak a fajosok, de éjfélkor! a Szent Gellért hegyén, vagy más gyűléstevő helyén. S attól a pockosságtól meg vannak őrülve, s táncolnak és tombolnak, hét oly szabados még a legelvetemültebb boszorkányok között sem akad, aki délelőtt, saját házában ilyen rendetlenül, bőrét villogtatva a fején is semmi, csak a maga haja, az is feltekerintve, s két bogláros csattal a búbján megtűzve… Úgy ül a trónszékben, mint egy gyermekfű lányka, s fileit hegyezi s nevetgél.”

Állítom, hogy mind a XVIII. mind a XIX. mind a XX. század rettenetes nagyot tévedett a boszorkányság megítélésében. Tévedett maga Könyves Kálmán is, amikor kijelentette, hogy boszorkányok pedig nincsenek. Én Móricz Zsigmondnak hiszek, és vallom, hogy boszorkányok pedig vannak. Mégpedig ez a Báthory Anna is egy tetőtől talpig boszorkány volt. S azóta szüntelenül vallom, hogy megismertem őt a regényből, s hogy követői is vannak, különösen magyar honban. Mindenféle eszközök rendelkezésükre állanak, és csak szédítik, szédítik a világot roppant szakszerűen. Persze ellenükben ott állnak a tudósok és a szent emberek. Mert Pázmány Péter, Esztergom bíborosa, érseke, a nagy magyar nyelvújító méltó helyet kap az Erdélyben.

„…a vezérnek csak egy célja van: győzni!… Hatalmat nyerni az egész ellenség felett. Pázmány nagy észben él, de mind eszét, mind szorgalmát csak arra fordítja, hogy az eretnekeket megszüntesse. Megszüntetni lehet irtással, de lehet lélekbeli szerszámokkal is. Pázmány uram fiskálisa a harcnak. Nekem soha meg nem hiteti senki, hogy Pázmány uram valósággal hiszi azt, hogy Lutherust az ördög bagzotta egy asszonnyal. Ha nem tizenkét, de tizenkétezer lókuszt hord is fel ennek a bizonyságára, a régi egyházi atyákból, hogy ez pedig lehetséges, s ilyen eset már volt is. Jól tudja ő, hogy ez csak állítás, ámításnak pillére. De őneki kauzák kellenek, amikért meg lehessen gyújtani a fáklyát, amivel elégesse az ellenségeit és minket.”

És itt ismét ki kell lépni a regény lapjai közül. Ez a Luther-pör pedig azóta is tartott, hogy ki is nemzette, ki volt az apja, anyja, s milyen volt az a világ, amiben élt, mígnem a szentéletű II. János Pál pápa ki nem jelentette néhány évvel ezelőtt, hogy bizony, bizony Luthert a mai eszünkkel szentté kellene avatni. Nem hagy nyugton a boszorkányság ügye, de Móricz Zsigmondot sem. Ezért ismét idézek a könyvből, A Nap Árnyékából. Ismét idézek egy párbeszédet, amit ellestünk Bethlen Gábortól és Báthory Annától.

„Mert boszorkány vagy?… Mert tudod a titkokat?… Nem: azért szeretlek, mert te vagy a bűn, a rothadás, a gyalázat. És a tiszta embernek olykor bele kell feküdni a sárba, és meg kell benne hemperegni, mint a disznónak a mocsárban… Idefigyelj: te vagy az a haszontalan fölös szemét, amit mint forró víz a tajtékot, kivet magából… Én téged szeretlek, megkívánlak, mert nem tudlak lenyelni… Nem bírlak bekapni és megemészteni… És én Zsuzsannát is csak azért szeretem, mert magas nászból született, nálam fentebbről rántottam le, s megtörtem: de téged még ezerszer meg foglak emészteni és kiokádlak magamból… Azért szeretlek, mert veszélyességgel játszom miattad: nem téged, a rettenetességet akarom veled. De sietve fogadd el Fogarast, és menekülj oda, vagy borsószalmára kerülsz…”

És a regény véget ér, bár a történelem maga is csak tart. Azt írja ez a Tisza menti születésű zseni, ez a Móricz Zsigmond:

„Az egész Erdélyországban talán csak egy élő lélek, hitönknek éppen egyik legfőbb istápolója van, akinek az arcán egy pillanatig sem fest meleg örömet és boldog lelkesedést a szent énekek és a vidám fegyvercsörgés: és ez Károlyi Zsuzsanna asszony, a felséges Bethlen fejedelem boldogtalan szívű hitvese. A fejedelem karon tartja élete párját, s kitágult nagy szemekkel nézi, ahogy emberi lényeknek ilyen hatalmas áradata indul meg boldogan, büszkén, tele örömmel és lelkesedéssel a nagyvilág ellen az éjszakában. De a fejedelemasszony csak az ura vállára borul s azt érzi: ölni, ölni?… Ez az élet?… Boldog az ember, ha öl?…” És ez a három pont az utolsó betűje Móricz Zsigmond Erdélyében. A 30 éves háború pedig úgy ért véget, hogy Európában egyes-egyedül Erdély őrizte meg integritását és függetlenségét. Bethlen Gábor alapozta ezt mind meg.

 (Móricz Zsigmond: Erdély III., A Nap Árnyéka, Szépirodalmi Kiadó, 1977.)