vissza a főoldalra

 2009.10.09. 

Szellemi alkoholizmus

Szakolczay Lajos (1941, Nagykanizsa) – művészeti író, szerkesztő, irodalomtörténész, József Attila-díjas irodalomkritikus. Több irodalmi folyóiratnál működött szerkesztőként, legutóbb a Kortárs irodalmi folyóirat képszerkesztője volt. Kortárs magyar irodalommal, különös tekintettel a határon túli magyar irodalomra, valamint színház-és képzőművészettel foglalkozik. A Kölcsey-díjat 1995-ben kapta meg. Legutóbbi kötetei: Erdélyi ősz (tanulmányok, esszék, 2006), Kikötő. Ezredvégi napló irodalomról, képzőművészetről, színházról, operáról (2006), Nekünk ilyen sors adatott (Csoóri Sándorral, 2006), Ameddig temetetlen holtak lesznek (Nagy Gáspárral, 2008), Tollas Tibor válogatott versei (szerk., 2009).

 Szakolczay Lajos egy valóságos könyvbirodalom közepén lakik Budapesten. Nappalijában és előszobájában a parkettától a mennyezetig sorakoznak a könyvek a polcokon. Sőt még a konyhában is jóval több a könyv, mint az élelmiszer. Azt sajnálja, hogy rövid az élet ahhoz, hogy minden nívós könyvet elolvasson. Sőt kritikusként a zsengéket is ismernie kell, hogy véleményt mondhasson róluk. „Szellemi alkoholista vagyok”- mondja tréfásan magáról. „A különbség, hogy én nem alkoholra költöm azt a pénzt, amihez hozzájutok, hanem főleg könyvekre, folyóiratokra. Lehet, hogy azt sem tudom, hogy holnap miből telik kenyérre, de ha megjelenik az új folyóirat, akkor azt minden gondolkodás nélkül megveszem. Még az ún. baloldali újságokat is járatom, hogy megtudjam, mit tartanak a másik térfélen a kultúrában értéknek. Ez szükséges ahhoz, hogy egészséges szellemi magatartással rendelkezzek. Egyetlen egy órám nem telik el olvasás nélkül. Ha pedig rászánom magam mosásra, vasalásra – klasszikus zenei videó-gyűjteményemből válogatok.” Hamarosan kiderül, hogy létezik egy közös szerelmünk, az opera. Igaz, vannak rendezők, akiknek alkotásait másként ítéljük meg, de abszurd is lenne, ha két embernek mindenben egyezne a véleménye. Elmondja, hogy jövőre megjelenik egy interjúkötete, melyben költőkkel, írókkal „beszélget”, de művészek is „szóhoz jutnak”; így a világhírű magyar operaénekessel, Rost Andreával készített interjúját is olvashatjuk majd a könyvben. Rátekintek a könyvespolcokra. Egyaránt látok határon inneni és túli író-és költőóriásoktól veretes alkotásokat. No meg a magyar kortárs képzőművészet remekei is „felbukkannak” a szobában. Szakolczay már gyermekkorában megismerte Petőfi Sándor, József Attila és Karinthy Frigyes műveit. Egy idős, tolószékes bácsi magánkönyvtárából kölcsönözte néhány forintért a könyveket. Tíz-tizenkétévesen már konferansziészövegeket írt Karinthyt utánozva. Érdekes, hogy van egy közös pont benne és József Attilában. Mindkettőjük édesanyja igen sokat mosott. Míg József Attiláé mosónő volt, addig Szakolczay Lajosé nem volt az, de mégis hajnaltól éjfélig mosott, hogy azzal is kiegészítse a családi kasszát. Elég sok kanyarral, kitérővel lett a kis Lajosból mára mértékadó irodalomtörténész és kritikus. Méghozzá olyan kritikus, akit – s ez a bő egyórás beszélgetésünk alatt számomra nyilvánvalóvá vált – fantasztikus memóriával áldott meg az Isten.

                 *             *             *

 -Nem lehet intézményes keretek közt irodalomtörténésznek, kritikusnak tanulni. Akkor miből lesz a cserebogár? Mit kell hozzá tanulni, olvasni, s milyen önképzési metódus szükséges ahhoz, hogy valaki kijelenthesse magáról: kritikus vagyok.

 -Nem egyszerű a képlet. A bölcsészkarra járók egy bizonyos mélységig megismerhetik az irodalmat és a művészetet. Természetesen ez alapján még senkiből sem lesz kritikus. Viszont olyan alapképzést kapnak, ami, ha van ízlésük, értékítéletük – sok munka után elérnek egy olyan szintre, hogy meg tudnak ítélni egy filmet, akár egy könyvet, vagy egy színielőadást. Nálam azért bonyolultabb a helyzet, mert, mivel nem vettek fel az ELTE-re, nincs felsőfokú képzettségem. Magyar-népművelő szakra jelentkeztem annak idején, 26 éves koromban az egyetemre. Akkoriban 20 pont kellett a felvételhez, ám én két ötöst és két négyest kaptam, ebből az egyiket egy Sánta Ferenc–novellaelemzésre. Nem tudom megérteni, hogy ez miért volt csak négyes, mikor az akkori ítészeimnek későbbi dolgozatait én javítottam. Szóbelin pedig meg akartak arról győződni, hogy milyen az olvasottságom, műveltségem. Döbbenetet keltett a vizsgázatókban, hogy szinte minden irodalmi folyóiratot ismertem. Még a határon túliakat is. Azt kérdezte tőlem a felvételiztető: „szokott folyóiratokat olvasni”? Rávágtam: „az összest.” Ezt bizonyára nem hitték el, mert azt kérték, mondjak kettőt. Elbeszélgettünk a magyar folyóiratok helyzetéről, de mégis csak négyest kaptam. Így sikerült magamat a tudományosságból kiíratnom. De a könyvek mindenki előtt nyitva állnak, főként egy olyan sokfelé tájékozódó fiatalember számára, amilyen én voltam. Akkor már a filmmel is foglalkoztam, majd színházzal, mozgásszínházzal is. A régi Mozgó Világban sok tanulmányt írtam ebben a témában. Egy nyitott és sok témában tájékozott fiatalembernek, ha van értékítélete, munkabírása és erkölcse – hiszen a kritikust elsősorban az erkölcs jellemzi -, akkor ez a pálya elindul. Munkánkat pedig az idő igazolja vissza, mert kritikáink folyóiratokban, könyvekben jelennek meg, így ellenőrizhetők. Minden kritikust szaván lehet fogni. Létezik olyan kritikus is, akinek minden értékítéletének az ellenkezője igazolódott be. Ez pedig komikum.

 -Nálad nem fordult elő olyan, hogy valakiről azt írtad kezdő korában, hogy sosem lesz befutott művész vagy író, s mégis azzá vált?  

-Ilyen még sosem fordult elő, de olyan már igen, hogy egyeseknek a szárnypróbálgatások idején nagyobb jövőt jósoltam, s ez nem vált be. Ettől függetlenül érdekes lett életművük. Ilyen volt egyik barátom, a néhai kolozsvári költő, Palocsay Zsigmond. Ő méltatlanul elfeledett alakja a magyar és erdélyi irodalomnak. Költészetén kívül volt egy nagyon érdekes drámája, amit Harag György a kolozsvári színházban akart megrendezni, ám ezt akkor nem lehetett.

 -A témája miatt?

 -Amiatt is, de a téma mind át volt szőve költészettel. És az nagyon veszélyes. Palocsay hegedűtanár is volt, de művész már nem lehetett. Ő írta a Kórémuzsika című érdekes kötetet. Visszatérve az előző kérdésre, olyan nálam nem fordult elő, hogy valakit eltanácsoljak a pályától.

 -Tudjuk, hogy operával is foglalkozol. Rendszeres látogatója vagy az Operaháznak?

 -Természetesen. Amikor megjelent az Operaország című könyv, melyben Tallián Tibor 50 operáról írt, a Rádióban, én - aki nem vagyok szakember - beszéltem erről a kötetről, mert kiderült, hogy az 50 előadásból legalább 40-et láttam. Konzervatív vagyok, de színházban, irodalomban, akár az operában minden avantgárd lendületet el tudok fogadni, ha az a műnek a jobb megértését szolgálja. Ezen a téren – bár nem vagyok rendező – egyetlen egy példaképem van, a kolozsvári Harag György, akinek a zseniális rendezéseiről színészek regélnek. Ő a színházat, s a közönséget szolgálva modernizálta a témát, úgy, hogy végigvezetett koncepciója volt. Egyik huszonöt évvel ezelőtti tanulmányom egy Harag-rendezésről szólt, a címe: Csongor és Tünde a játszótéren. A kolozsvári játszótér „volt” a színpadon. Ez volt az előadás játszó tere. Ez elsőre bizarrul hangzik, de mivel a darabot és a közönséget tisztelve végigvitte a rendező a koncepciót, a modern felfogásnak helye volt. Akkor nincs helye, ha torzításokkal, agyrémekkel és saját jó-rossz személyiségének előtérbe helyezésével „operál” a rendező.

 -Végzettséged szerint olajipari technikus vagy. Még soha senki nem vetette a szemedre, hogy ilyen papírral hogyan is képzeled, hogy megkritizálsz valakit?

 -Nincs tudomásom ilyenről. Lehet, hogy a hátam mögött elhangoznak ilyen gúnyos mondatok, de elég erős vagyok ahhoz, hogy elviseljem a bántó megjegyzéseket. Ha nem lettem volna ennyire erős értékítéletemben és tudatomban, akkor nem jutottam volna el arra a szintre, ahol most állok. Az a legfontosabb, hogy erkölcsösen ítéljem meg a produktumokat. A kritikában nem számít se a pénz, se a barátság.

 -Iskoládat még Nagykanizsán végezted?

 -Igen, a Kőolajbányaszati- és Mélyfúróipari Technikumban tanultam. Három olyan csodabogár van, aki ezzel az „előképzettséggel úszkál a magyar művészet és irodalom tengerében”: Vári Éva, színésznő, Róka István, operaénekes – aki osztálytársam volt –, és jómagam. Szüleim szegények voltak, négyen voltunk testvérek, s noha tízéves koromban már verseket írtam, édesanyámék azt akarták, hogy egy éhes szájjal kevesebb legyen otthon. A technikumi érettségi pedig azonnali elhelyezkedést biztosított. Rövid ideig a Somogy megyei Babócsán dolgoztam egy gáztelep kezelőjeként. Elég fura látványt nyújthattam, mikor gumicsizmában, esőkabátban szálltam le a kerékpárról a falusi posta előtt, s mentem az előfizetett harminc irodalmi lapért.

 -Ezt a harminc lapot mind el is olvastad?

 -Fiatalként még nem válogattam, hiszen nem ismertem az izmusokat, értékeket, neveket – így mindent elolvastam. Ma 45 irodalmi, művészeti lapot veszek, s tüzetesen átböngészem őket De nem olvasok el olyan írást, amely évtizedek selejtjére épül, illetve egy általam gyengének tartott „irányzat” képviselőjétől származik.

 -Amikor az ELTE-re felvételiztél már Budapesten éltél?

 -Igen, a Csepel Vas- és Fémművek Központi Tervezőiroda központi fűtés víz és csatorna szakosztályon rajzoltam szerkesztőként. Onnan kirúgtak, s majd a Gorkij Könyvtárba kerültem, mert tudták, hogy a kárpátaljai magyar irodalommal is foglalkoztam. Természetesen onnan is kirúgtak. Majd segédmunkás lettem. Kovács Sándor Iván lett akkoriban a Kortárs főszerkesztője és csupán írásaim alapján – addigra néhány publikációm már megjelent a Tiszatájban, és a Napjainkban – felvett a laphoz. Onnan is kirúgtak, s ezt követően mentem az Új Íráshoz, majd a Budapesthez. Ezt követően visszamentem a Kortárshoz.

 -„Természetesen kirúgtak”- mondod. De miért? Nem hiszem, hogy írásaid színvonala miatt. Összeférhetetlen vagy? Vagy nem voltál megalkuvó?

 -Nem vagyok összeférhetetlen, de szemtől szembe megmondom a magam igazát. Ez nem tetszhet egyeseknek. A Kortárstól való kirúgásom azért érdekes, mert megvizsgálhatjuk, most a szlovákiai nyelvtörvénnyel kapcsolatos híradásokat figyelve: léptünk-e előre ezen a téren? 1975. március 15-éről 16-ára virradóan kocsival jöttünk be egy kis faluból, egy irodalmi est után Kassára. Társaim voltak Duba Gyula felvidéki magyar író, Török Elemér költő, Zolczer János újságíró és Görömbei András magyarországi barátom. A Fábri-napokon vettünk részt. Megálltunk egy sötét kis utcában egy szálloda előtt, hogy kiszálljon az autóból Duba Gyula kollegánk. Ez éjjel fél egykor volt. Hirtelen – szinte a „föld alól” – ott termett két hatalmas egyenruhás, s ordítottak az autó előtt. Megtudtam, az volt a bajuk, hogy rossz helyen parkoltunk, ezért be akarnak vinni az őrsre. Kiszálltam a kocsiból, elkaptam a karját az egyenruhásnak, s hangosan közöltem vele, hogy nem viszel be minket, hiszen a testvérem vagy. Erre az óriás policáj megszólalt magyarul: magyar nem testvér! Mindenkit igazoltattak, de rájöttek arra, hogy két idegen állampolgár is van a társaságban, ezért minket el akartak engedni. Akkor azt mondtam Görömbeinek, hogy nem hagyhatjuk magukra társainkat. Rájöttem: a hatalom zsoldosai március idusán valamilyen kisebbségi „mozgolódást” akartak leleplezni. Bent a „dutyiban” tőlem mást sem kérdeztek, csak azt, hogy mit akarunk mi a csehszlovákiai államrendjével. Amíg a padon ültünk, szuronyos puskával bökdösték a hátunkat. Én a kérdésekre mindig azt feleltem – óránként voltak a kihallgatások –: békével jöttünk, szlovák barátaink vannak, sőt kívülről elmondtam a minket legyőző csehszlovák focicsapat névsorát. Ez sem hatotta meg őket. Folyton az államrenddel kapcsolatban kérdezősködtek. Elengedtek bennünket, s hazajöttem. A Kortársnál Kovács Sándor Iván, a gyáva pártkatona azt kérdezte tőlem: hol voltál? Pedig ő küldött ki Kassára. Ezt letagadta. Bizonyára hallott valamit a kinti esetről, s előre mosta magát a feletteseinél. Ekkor ráordítottam a szerkesztőségben. Rá egy hétre Budai elvtársnő a Lapkiadó Vállalat személyzeti osztályának a vezetője közölte velem, hogy ki vagyok rúgva, mert Kovács Sándor Iván szerint én azért ordítottam rá (levélben ezt írta a Pártközpontnak), hogy tiltakozzak az aznap kezdődő MSZMP Kongresszus ellen. Utána kerültem Juhász Ferenchez, az Új Íráshoz Nagy keblű befogadóképességem – értékszemléletem – miatt ott is kitelt a becsületem. Én soha semmit nem néztem, csak az igazságot. Utólag nem is bánom, mert mára kiderült, hogy az egyenes, bátor kiállás meghozta a gyümölcsét. Semmiért nem kell szégyenkeznem, s bebizonyosodott, hogy a konfliktusokban mind igazam volt.

 -Többször megemlítetted a külhoni magyar művészetet, irodalmat. Honnan a vonzódás a határon túli irodalom felé?

 -Teljesen véletlenül, tudatlanul találkoztam először16 éves koromban egy határon túli magyar produktummal. Otthon sosem hallottam a trianoni borzalomról. Nagykanizsán egy kioszkban láttam egy lapot, rá volt írva: Igaz Szó. Megvettem, s nem értettem, hogy miért van a fejlécre ráírva, hogy a Román Szocialista Köztársaság lapja. Ezt követően megvettem a határon túli folyóiratokat is. Munka után hazamentem, s hajnalig olvastam, írtam. Ez nehéz volt, s bizonyára ártott a szememnek, de tudtam: meg kell csinálnom. A már említett Palocsay Zsigmonddal kezdtem el levelezni. Egyszer kaptam a feleségétől egy levelet, melyben azt írta: az lenne Zsiga legnagyobb ünnepi ajándéka, ha születésnapjára ki tudnék menni Erdélybe meglepetésvendégként. Ezen a születésnapi ünnepségen ismerkedtem meg a kinti magyar írótársadalom nagyjaival: Páskándi Gézával, Szilágyi Istvánnal, s még sorolhatnám a neveket. Ekkor már nagyon jól ismertem az erdélyi, kárpátaljai és a felvidéki magyar irodalmat. A nyugati magyar irodalommal kapcsolatos ismereteim akkor még hiányosak voltak, mert nem mehettünk ki a vasfüggönyön túlra. Tudtam: az egyetemes magyarság érték. Az esztétikum pedig önmagában érték. Ezen értékek felkeresése és felmutatása vonzott kezdettől fogva. Első kritikáim erdélyi írókról jelent meg. Illyés Gyula mondta: „a magyar irodalom ötágú síp, összehangolatlan.” Én pedig önérzetesen, egymagam össze akartam hangolni.

 -Beszéltünk már a színházművészetről. Lehet-e igazi író, alkotóművész az, aki nem ismeri a társművészeteket?

 -Döbbenetes, de lehet. Egyetlen egy művészeti ágban való elmélyülés és zsenialitás nem feltétlenül vonzza a másiknak az ismeretét és szeretetét. Tehát lehet úgy valaki kitűnő költő, hogy egyetlen egy operát nem hallgatott meg. Engem mindig az sarkallt, hogy együtt lássuk az egyetemes művészetet. No de könnyű nekem, akit érdekel a klasszikus zene, s aki a tatabányai bányász kórusban énekelt, s ott volt az első Bartók Béla Nemzetközi Fesztiválon a ’60-as évek elején. Nem csak a zenéhez, hanem a sporthoz is vonzódom, ahogy a Magyar Naplóban részletesen is írtam erről: sokáig atletizáltam.

 -A Magyar Napló ez évi júniusi száma közli Könyvheti meditációdat. Ebből idézek: nincs fogható eredménye egy-egy remekmű olvasásának. Ez azt jelenti, hogy személyiségünket sem befolyásolja, ha pl. elolvassuk a Toldit?

 -Nem! Úgy nincs fogható eredménye az olvasásnak, mint a politikai csatározásoknak, a bankok manipulációinak, s az erkölcstelenül felvett pénzek átjátszásának, vagy a gyalázatos kitüntetéseknek. Egy remekmű elolvasása viszont olyan belső gazdagsághoz vezet, ami olyan léleknemesítő és nemzetnevelő erő, amelyet nem lehet műszerrel mérni. A belső gazdagodás pedig a személyen keresztül a társadalomra és a nemzetre is kihat. Minket az az illúzió vezérel, hogy az értékek egyszer a helyükre fognak kerülni.

Medveczky Attila