vissza a főoldalra

 2009.10.09. 

Magyar ködben

Politika és történelem viszonya hasonlít a tégla és a ház viszonyához: téglából lesz a ház, de ha már elkészült, a tégla elfelejtődik, mellékessé válik. Senki sem gondol egymásra rakott téglákra, aki egy büszke kastély monumentalitásával szembesül, vagy egy meleg otthon nyugalmát élvezi. A politika mindig is múlékony, efemer, átmeneti, hangos, lökdösődő világot jelent, a történelem lezártat, elnémultat, tovább nem változót. A politikával a politikusok foglalkoznak, a történelemmel a tudósok. A jó politikus jó pallérja a történelmi építkezésnek, a rossz politikus nem épít, a nagyon rossz még bontani sem tud. 2009 naptári varázsa csak nem hagy nyugodni: mivel a rendszerváltozás húszéves fordulója, ennek kellene lennie az első évnek ahol a napi politizálás ricsaja után végre-valahára – legalább fő vonalaiban – történelmi építménnyé szublimálódhatna előttünk az a töméntelen erőfeszítés, munka, lemondás és áldozat, amit a kommunizmus bukása óta a magyarság meghozott a saját, nemzeti arcú jövő kiformálásának reményében. De csak a szürke magyar ködöt látom gomolyogni, és semmi olyan nemzeti alakzatot benne, amit az elmúlt húsz év állandó és szakadatlan politikai iszapbirkózása felépített volna. Ami tegnap volt, ami a múlt héten volt, vagy ami tavaly, az csak politika, ami húsz éve tart, az már lehetne történelem. Lehetne mondom, mert a jelek szerint Kárpát-medencei létünkben a hőn áhított többpártrendszer, az elmúlt két évtized politikai onanizálása nem volt képes történelmet nemzeni. A nemzeti történelem, a magyar nép életének átszerkesztése helyett párttörténetek vaskos köteteit írtuk tele, csakhogy ezek a pártok nem összefogták, nem fókuszálták, hanem megosztották és összetörték a nemzeti cselekvést. Ami ma van, az katasztrófa. Józan ésszel nem követhető. Tíz évvel ezelőtt indult, azután öt éven keresztül hétről-hétre megjelent az országban valahol a MIÉP busza, amely mindent vitt, ami kellett a nemzet lelki felerősödéséhez, ahhoz a belső tartáshoz, amely nagy tervünknek, a nemzetépítő államnak legalább akkora feltétele, mint a gazdasági vagy a pénzügyi vonatkozások. Mert hamar fakul az emlékezet, emlékeztetnék rá: Bocskai Színpad volt a neve az önzetlen, fáradtságot nem ismerő, modern kori nomádságot vállaló, állandóan tájoló művészcsapatnak. Országos nevű színészek, zenészek, előadóművészek járták ezzel a MIÉP-busszal a feldarabolt hazát, és szólaltatták meg Tolnától Baranyáig, Vastól Szabolcsig – sőt a határokon túl – a példátlanul színvonalas és izgalmas válogatást: „Trianon a magyar költészetben”. Sok elhallgatott, eltitkolt, rejtett verset csak itt hallhatott először még a tájékozottabb érdeklődő is. 1999. június 4-én, Hévízen debütáltak, és már ott tapasztalhatták először, amit majd éveken át mindig tapasztaltak: a taps mellett a könny volt az, amivel a hallgatóság jelezte: eljutott hozzá a MIÉP-busz üzenete. Taps és könny: furcsa egy párosítás, és tanulságos is, mert a taps lehet hamis, de a könny soha. Így aztán előadásaink tetsző tapsviharát éppen a hallgatóság szemében megcsillanó könny hitelesítette kétségtelenné. Nem ok nélkül emlegetem annyit, hogy a társulatot szállító busz a MIÉP-é volt, miképpen maga az ötlet is, és persze ennek a grandiózus, mobil vállalkozásnak minden anyagi terhét is a MIÉP állta. Gondolhatná valaki, hogy ezért nyilván megemelte a MIÉP előtt kalapját a politikusi szubkultúra. Hát nem, sőt fordítva: lényegében Trianon magyar költészete sem kellett nekik, mert mi prezentáltuk, mi szerveztük, a mi munkánk, a mi ötletünk, és persze a mi pártpénzünk volt benne. Agyonhallgatták. Tehették: amiről az ő médiájuk nem beszél, az nincs. Soha nem is volt. De a Gyurcsány vezette MSZP nemcsak hallgatott, hanem cselekedett is: hazug, de eredményes társadalmi demagógiájával megalapozta a 2004. december 5-i népszavazás gyalázatát: a „demokratikus többség” elutasította a kettős állampolgárság megadását az elcsatolt magyaroknak. A beteg pártoskodás, a destruktív széthúzás, a haza és nemzet helyett pártban gondolkodás olyan képtelen torzulásokat hozott, hogy a pártoknak külön-külön megvan a maguk Trianon-kultusza, ünnepe, liturgiája, és még csak véletlenül sem menne el egy önérzetes párttag a másik párt Trianon-megemlékezésére, hacsak nem akar az árulás gyanújába keveredni. Ki beszél ma – ki merne ma beszélni? – a MIÉP öt éven át szakadatlanul dolgozó Bocskai Színpadáról, miközben minden pártnak külön-külön megvan a maga Trianon- kártyája – (a Fidesznek a Bálványosi Szabadegyetem, és az ottani Polgári Szövetség, az MDF, a Jobbik, de még az MSZP is naprakész érzékenységgel adagolja a trianonos honfibút) –, amit szükség esetén látványosan kijátszhat. Fordított világ ez. Az ékszerértéket normális körülmények között ugyanis a benne lévő arany vagy drágakő adja, az ékszerész csak közvetít. A magyar politikai elit számára viszont egyedül attól értékes valami, hogy melyik ékszerész adta el. Ugyanis a mai világfelfogás szerint az ékszerész tekintélye, neve, érdekeltségei, Kft-je, BT-je, pedigréje, pártja minősíti a terméket, nem az, hogy abban van-e arany egyáltalán. Ha nincs benne arany, hát van benne más, de egy biztos: örök értéket képvisel, mert egy olyan kifogástalanul korrekt ékszerész üzletéből – mondhattam volna azt is, hogy pártjából – származik, hogy az csak értékes lehet! Amit viszont mi kínálunk és kínáltunk a MIÉP-ben, legyen bár színarany, mint a „Trianon a magyar költészetben” volt, érdektelen, értéktelen, szóra sem méltó. Hát ide jutottunk 20 év után a pártok nagy, szabad forgatagában. Gratulálhatnék önöknek is, magamnak is.

Szőcs Zoltán