|
 2009.10.09.
Huszonöt éves kérdés
Mit
kezdhet egy kallódó ország kallódó egyháza egy kallódó ifjúsággal?
– tette fel a kérdést huszonöt évvel ezelőtt Szabó István
dunamelléki püspök, aki az akkor elindított Kallódó Ifjúságot
Mentő Misszió (KIMM) első elnöke volt. Ugyanezt a kérdést járták
körül a meghívott szakértők, lelkipásztorok, felépült
szenvedélybetegek és politikusok a misszió negyed évszázados
munkájáért hálát adó ünnepségen, és együtt próbálták
meg kifejteni, hogy mi is a kallódó ifjúság, a mentés és a
misszió?
„Mi mind a világosság fiai vagyunk” – emlékeztetett
nyitóáhítatában Pál apostol szavaira Bölcskei Gusztáv tiszántúli
püspök. Az 1Thessz 5 alapján kiemelte: a bomló egységek sötét
világában az a dolgunk, hogy vigasztaljuk és építsük egymást,
mert hitünk szerint eljött már az igazi világosság ebbe a világba,
akivel felépülhetünk azzá, aminek az Isten megálmodott
minket.
„A
KIMM igen fontos stratégiai szolgálat – tette hozzá köszöntőjében
Czibere Károly, a Szeretetszolgálati Iroda vezetője –, mert a
drogbeteg fiúk bizonyságtételével Jézus fel tudja rázni az
embereket, és rámutat: ti magatok is rabok vagytok.
Kijelentette, hogy fontosnak tartja, hogy az egyház kezdettől
fogva támogassa az induló diakóniai szolgálatokat – ahogyan
ez a Victorné Erdős Eszter vezette KIMM-mel nem történt meg a
kezdetekben. Pedig a kallódók köre messze túlmutat a drogosokén,
és sok olyan célcsoport létezik, akiket még meg kell találni,
és gyógyulásuk után befogadni őket a közösségeinkbe.
A
köszöntők után a meghívott előadók három kerekasztal-beszélgetésen
keresték a választ arra, hogy kik a kallódók, milyen lehetőségei
vannak az őket fogadó ellátórendszernek, illetve hogy az ellátás
hogyan érhet misszióvá. A vitaindító előadásokat Koós Tamás
belgyógyász, Grezsa Ferenc pszichiáter és Bagdy Emőke
pszichológus tartották, ezeket követték a beszélgetések
Balog Zoltán, Velkey György, illetve Vargha András vezetésével.
Minden kerekasztal-beszélgetésben részt vett egy felépült
szenvedélybeteg (Petrics Soma, Centgráf Károly és Orsolics
Zoltán), egy, a misszióhoz kötődő lelkipásztor (Selmeczi
Lajos, Szabó Judit, Szabó István püspök), a Nemzeti Drogmegelőzési
Intézet egy munkatársa (Felvinczy Katalin, Topolánszky Ákos és
Demetrovics Zsolt), valamint egy politikus (Rétvári Bence,
Mikola István, Harrach Péter).
Megfogalmazódott,
hogy Magyarország egy kallódó ország, és drogpolitikájában
– ami bár szakpolitika, de mégis sokszor a pártpolitika használja
fel egyéni céljai elérésére – a szükségletek felmérése
és kiszolgálása lenne igen fontos, hogy hatékony lehessen.
Mivel a drogkérdés Magyarországon mederben tartott probléma,
így továbbra is csak marginális kérdésként tekintenek rá,
és ugyanúgy képezi beszéd tárgyát, mint a misszió indulásakor,
amikor egyáltalán nem volt szabad a drogkérdést szóba hozni.
Pedig a probléma korántsem elhanyagolható mértékű.
Az
ellátórendszerről Selmeczi Lajos elmondta: a Válaszút segítségét
azok veszik igénybe, akik már sehová máshová nem tudnak menni
a problémájukkal. Sürgető kérdésként jelent meg a kettős kórképű
(azaz a drogfüggőség mellett még egyéb súlyos pszichiátriai
betegséggel küszködő) kliensek és a kamaszok ellátása is
– ugyanis a jelenlegi intézményrendszer nincsen felkészülve
ezen csoportok ellátására, és az erre irányuló törekvések
forrásait is elapasztották. Probléma továbbá, hogy a segítő
szakma egyre inkább elszemélytelenedik – ez ellen is fellépnek
az egyházi intézmények személyközpontú terápiás módszerei,
mert vezetőik tudják: a precíz szakmaiság mellett a szeretet
gyógyít igazán. „Lélekkel teli szakma kell, és szakmával
felvértezett lélek” – jelentette ki Topolánszky Ákos.
„A
magyar társadalom 54%-a anómiás tünetekkel küzd, úgyhogy
tulajdonképpen mi tartozunk a betegek közé” – tette hozzá
Mikola István, aki a hitevesztett, hektikus társadalomban felhívta
a hívők figyelmét saját felelősségükre, akik „imádságukkal
világfolyamatokba avatkozhatnak be”. Bagdy Emőke a fogyasztói
társadalom nyomása alatt utat tévesztett fiatalságra hívta
fel a figyelmet, és a missziót, mint feladatot, felemelést,
szolgálatot értelmezte, és kiemelte annak fontosságát, hogy
megtaláljuk az utat a keresőkhöz még a kamaszkor szenzitív
korszakában. Ahogyan Szabó István püspök fogalmazott: „beléjük
szeretni az Isten kegyelmét”, és megtartó közösséget adni
nekik. Demetrovics Zsolt elmondta: a drogok nem önmagukban, hanem
az egyénre nézve, az egyénhez képest veszélyesek. A
konferencia résztvevői egyértelműen kiemelték az egészséges
családok és a megtartó szeretet fontosságát a mai, elkeserítő,
valamint kijelölték a politika szerepét is ebben a mentő munkában.
Harrach Péter kijelentette: a politika dolga, hogy anyagi-törvényi
kereteket biztosítson, és megfelelő családpolitikával erősítse
a prevenciót. Nagy hangsúly került továbbá a felelősség kérdésére:
az egyén életében, hogy a gyógyulásra vivő döntést
meghozza, a hívők életében pedig, hogy hordozzák a kallódókat.
Ki a kallódó? Petrics Soma ezt így fogalmazta meg: „Én egészen
addig kallódtam, amíg meg nem ismertem az Istent.”
Bagdán Zsuzsanna
(Forrás:
reformatus.hu)
|
