|
 2009.10.23.
Szomorú gyerekek a menekülttáborokban
Nabila
Bibi sebtiben felállított sátrában ül a tikkasztó melegben,
és a babáira gondol, amelyeket kénytelen volt otthon hagyni a
pakisztáni hegyekben. Ő és családja, és velük együtt több
százezer ember a központi kormány hadserege és a tálibok közötti
harcok miatt menekült el. Az ENSZ adatai szerint immár közel másfél
millióan hagyták el lakóhelyüket azóta, hogy két héttel
ezelőtt a pakisztáni hadsereg megkezdte offenzíváját az
iszlamista tálib fegyveresek ellen. „Nagyon szomorú vagyok,
amiért itt kell lennem. Egyedül vagyok, hiányoznak a babáim.
Van itt valaki, aki ide tudná őket hozni nekem?” – kérdezi
nővérét a 12 éves kislány, aki korábban családjával együtt
Mingora városa közelében élt, a Swat völgy északi részén.
Most viszont a Yar Hussain menekülttáborban vannak, amelyet az
Északnyugati Határvidéki Tartomány hatóságai állítottak
fel az ENSZ segítségével Swabi városa környékén. Jelenleg
1200 család él a táborban. „Nagy a forróság itt –
panaszolja Nabila –, nincsenek barátaim, és játszótér
sincsen.” A kislány a tábor ideiglenes iskolájába jár. Az
ENSZ gyermekvédelmi szervezete, az UNICEF aktivistái is jelen
vannak a menekültek között. „A gyermekek számára alapvetően
fontos, hogy meg tudjanak birkózni az őket ért traumával”
– fejtegeti Antonia Paradela, az UNICEF szóvivője. Mint
mondja, mind a 13 menekülttáborban létrehoztak „tanácsadó központokat”,
amelyekben szakképzett pszichológusok igyekeznek orvosolni a
hozzájuk forduló gyermekek lelki bajait. Ezenkívül játékokat
és taneszközöket is rendszeresen juttatnak a részükre. A legtöbb
gyerek magányosnak és elkeseredettnek érzi magát. „Hiányoznak
a barátaim, akikkel gyakran játszottunk krikettet – mondja a
16 esztendős Nauman Ali, aki ács szeretne lenni –, de igazán
nem tudom, a közeli jövőben haza tudunk-e menni.” Jawad Khan,
a 17 éves középiskolás orvosnak készül. „Hogyan tudom
folytatni tanulmányaimat egy olyan vidéken, ahol állandóan kézigránátok
és bombák robbannak?” – teszi föl a kérdést a fiú, aki
elborzadva idézi fel azokat a szörnyűségeket, amelyekről
hallott. Shahid Khan nyolcadikos diák szintén arról beszél,
hogy a háború tönkretette az álmait. „De nem mondok le a céljaimról.
Katonatiszt szeretnék lenni, tetszik a fegyelem, tetszenek az
egyenruhák. Ha Mingorában, ahonnét jöttünk, nem tudom
folytatni a tanulást, megkérem apámat, küldjön el egy másik
városba, ahol járhatok iskolába.” A Gyermeki Jogvédő Társaság
elnevezésű pakisztáni szervezet most azon munkálkodik, hogy játszótereket
építsen a táborokban. „Hatalmas katasztrófa szakadt ezekre a
szegény gyerekekre. Sokan közülük súlyos lelki válságba kerültek,
mert el kellett hagyniuk otthonaikat, barátaikat. Segítünk az
iskolák felállításában, különböző ügyességi versenyeket
szervezünk. Arra törekszünk, hogy valamiképp megkönnyítsük
az otthonaikat elvesztett gyermekek és fiatalok életét” –
fejtegeti Kashif Mirza, a gyermekvédelmi szervezet szóvivője.
Zábori László
|
