vissza a főoldalra

 

 

 2009.10.23. 

Huxley – magyar olvasatban

Aldous Huxley (1894-1963) érdekes megjegyzéseket tesz egy helyütt a valóság és az irodalom kapcsolatáról. Úgy véli ugyanis, hogy a valóságot mindig azok az irodalmi művek közelítik meg a legjobban, amelyeket a legkevésbé tartunk valószerűnek. (Ilyenek lehetnek például a mesék, az életszerűtlennek tűnő, romantikus történetek, netán a parttalanul szárnyaló lírai látomások.) Ez egyebek mellett azért van így – érvel Huxley –, mert a valóság legfőbb ismérve, hogy alapjában véve nincs benne semmi lényeges: érdektelen, banális, bagatell és gyakran szürke. Ezért aztán – még mindig Huxleyt idézve – a valóság a maga teljességében sohasem méltó arra, hogy leírják: át kell költeni, mert túlságosan logikátlan, vagy borzasztó.

Huxley volt olyan nagy író, és volt olyan röntgenes látású szellem, hogyha ő ezt így vélte, akkor ez így is van. Isten őrizzen attól, hogy vitába keveredjem vele, ennél több eszem van. Nem kétségbe vonni akarnám az ő logikáját, éppen ellenkezőleg: kitágítani az irodalom területéről a politika területére is. Így fél évvel a parlamenti választások előtt, az agymosási kampány kezdetének napjaiban teljes joggal vetődik fel bennem a kérdés: vajon csak az irodalom nem tud mit kezdeni a kozmetikázatlan valósággal, netán a politika is visszahőköl tőle? Ha politikáról, politikusról beszélünk, általában az igazsághoz való viszonyát szeretjük firtatni, miközben magunk is hajlamosak vagyunk eltekinteni a nyilvánvaló ténytől: az igaz, ami valóságos. Vagy mégsem egészen? Ha Huxley nem tévedett a valóság és az irodalom kapcsolatát illetően, akkor bizony az igazság nem mindig valóság, és a valóság nem mindig igaz. Ez regények, novellák, versek esetében esztétikai vagy morális kérdéseket indikálhat a műveltebb olvasó közönség számára, de ennél semmi több. Ha viszont ugyanez a folyamat – igazság és valóság szétválása, mesedélutánok tartása dokumentálás címen stb. – a politikában megy végbe sikeresen, az a tömegmanipuláció és a tényleges politikai hatalom alakulása szempontjából hosszú évekre kiható következményekkel járhat. Márpedig ne legyenek illúzióink: a folyamat napi szinten, rutinosan végbemegy. Ékes bizonyítéka ennek, hogy ahány párt van ma Magyarországon, annyi virtuális Magyarország van: pártonként változik a nemzeti történelem értelmezése, pártonként változnak a múltbéli kihagyások és betoldások, miként változatos képet mutat úgy a status quo értékelése, mint a „mi a teendő?” kérdéskörrel kapcsolatos szakvélemények kaotikus – finoman szólva is ellentmondó – ricsaja. Huxleynak is feltűnt az irodalom szemléleti tarkasága, de ő sohasem pártokban gondolkozott, csakis egyénben, viszont amit az egyénről e témában megállapít, teljes egészében érvényes hazai pártjaink világszemléletére is:

„Az ember szívesen teremti újra a világot a maga képére és hasonlatosságára, de ez a kép persze valamennyiünk elképzelése; így aztán a világot, amelyben él, környezetének Legkisebb Közös Nevezői alkotják.” Hazánkban ma annyi Legkisebb Közös Nevező van forgalomban, ahány párt van: az igazságról, a méltányosságról, a jogról, a szabadságról, a szolidaritásról vagy a kötelességekről megalkotta és a parlamentben hirdeti a maga Legkisebb Közös Nevezőjét az MSZP, a Fidesz, az SZDSZ, a KDNP és az MDF. A parlamenten kívül a MIÉP, a Munkáspárt, a Jobbik vagy például a Lehet Más a Politika Párt. Harmónia soha nem lesz ebből, kakofónia annál inkább, ami persze nem jelenti azt, hogy a hangzavar mélyén esetleg nem hangzik el a nyilvánvaló igazság – azaz valóság – is. Csakhogy ezeket a halk – (mert az igazság mindig halk) – melódiákat senki sem képes meghallani és kiszűrni a pártkoncert összhangzatából. Még korunk felkapott ideálja, a hivatalból protezsált, mitikus kompromisszum is elképzelhetetlen ott, ahol ennyi sok Legkisebb Közös Nevező védi a maga létjogát. (Zárójelben figyelmeztetek rá: nem csak nálunk van ez így. Az USA-ban alapvetően két párt virul, tehát két Legkisebb Közös Nevező érvényesül. Ezek aztán hagyományosan betesznek egymásnak. A republikánusok – kivételesen nagyon bölcsen – elutasítják a demokraták „gyűlöletbűnökkel” kapcsolatos szigorító törvénytervezetét. Túl azon, hogy ez a képtelen fogalom erősen idézi Orwell hírhedett „gondolatbűneit”, olyan továbbgondolásra késztet, amin ha végig merünk menni, önmagát cáfolja. Hiszen, ha vannak gyűlöletbűnök, vannak szeretetbűnök is. És a jelek szerint ezek kevésbé üldözendőek. Ha például egy féltékeny férj, merő szeretetféltésből megöli feleségét, az szeretetbűnnek fog számítani? Ha igen, ő nyilván kevesebb évet kap ezért, mint az a férj, aki zsigeri gyűlöletből teszi el láb alól az anyósát. De mire fel ez a megkülönböztetés, és összeegyeztethető-e ez a keresztény etika bűnértelmezésével? Nyilván nem, ennek ellenére valószínűleg életbe fog lépni a gyűlöletbűnök fokozott büntetése, mivel azon nemkeresztény politikai-etnikai körök, melyeknek ez a Legkisebb Közös Nevezője, jóval erősebb véleményhatékonysággal bírnak, mint keresztény ellenzőik.) Pártjaink menekülnek a valóság elől, ugyanis a mai magyar valósággal nem lehet kampányolni, híveket szerezni, népszerűvé válni, mandátumot nyerni. A mai magyar társadalmi valóság a temetők és a ravatalozók valóságát idézi: akik felelősek ezen állapotért, azok emiatt feszengenek, akik pedig megoldásokat és továbblépést próbálnak sugallni, azért, mert maguk is érzik ennek rendkívüli nehézségeit. A mai magyar valóságot tehát még véletlenül sem tükrözik a pártok, annál inkább kozmetikázzák, hogy megfeleljen saját Legkisebb Közös Nevezőjük elvárásainak, és hogy ne tűnjön eleve lehetetlennek a továbblépés. Ami persze nem is lehetetlen, de nagyon nehéz, izzadságos és számolatlanul sok áldozatvállalást vár el azoktól, akik belevágnak. Nem karriert, érvényesülést, hatalmat biztosít résztvevőinek ez a program, hanem nagyon nehezen múló, makacs gondokat. Nem diadalmenet lesz a tarlóig felszántott országból újra virágoskertet teremteni, hanem kín, szenvedés, lemondás. Ezzel pedig nem lehet kampányolni, tömegeket állítani magunk mögé. Vagyis, a valóság ugyanúgy persona non grata a politikában is, mint az irodalomban. Ezzel együtt – itt is és ott is – azon modellek közelítik meg a legjobban, amelyek első olvasatban a legkevésbé valószínűek, netán meseszerűen hatnak. Logikátlan tehát a valósághoz való viszonyunk, mégsem kilátástalan a vele való tényleges találkozás, az erőteljes grabancon ragadás. Ezt nevezném én Huxley kiterjesztett igazságának, és közeledő 2010-es parlamenti választásaink legveszélyesebb szakadékának.

 

Szőcs Zoltán