|
 2009.10.23.
Igehirdetés a szórványban
1. A
keresztény igehirdetés mibenléte
Az igehirdetés többféle jelentést takar. Már a hagyomány
és a szakemberek meghatározása szerint is a tanúságtétel
egyik formája, bibliai-teológiai értelemben pedig Isten üzenetének
közvetítése a kinyilatkoztató Isten megbízásából. Azt a tényt,
örömhírt hivatott közölni, ünnepélyesen, örömmel világgá
kiáltani, hogy Jézus Krisztus az Úr, a Megváltó.
A görög kerügma szó tulajdonképpen ezt jelenti. De
olyan rokon értelmű fogalmak is társulnak hozzá, mint: prédikáció,
hitoktatás, buzdítás, tanítás, homília, szónoklat. Egy közös
bennük: hogy a húsvéti örömből táplálkoznak és tárgyuk a
Jézus Krisztusban megvalósított vagy megvalósítandó üdvösség.
Már az ószövetségi próféták, mint valami hírnökök kikiáltották,
kihirdették az Úr szabadítását, majd az újszövetségben,
kezdetben az angyaloké volt ez a megtisztelő küldetés.
Keresztelő János Isten országának és a Messiásnak hamarosan
bekövetkező elérkeztét hirdette, és megtérést sürgetett. Jézus
Krisztus eljövetelével pedig elérkezett az idők teljessége.
Hirdette Isten országát, mint evangéliumot, örömhírt, és rámutatott,
hogy a benne való hit nélkül hatástalan az üdvösség örömhíre.
Az apostolok és az első tanítványok Jézus Krisztus halálát,
feltámadását és megdicsőülését hirdették halált megvető
bátorsággal és elkötelezettséggel. Ez a világtörténelem és
az üdvösségtörténet legfontosabb jelentőségű ténye. Ez
volt az apostoli igehirdetés magja, lényege. Szent Pál apostol
úgy közli ezt leveleiben, mint titkot, misztériumot, ami az Örök
Atya terveiben mostanig rejtve volt, de ami most nyilvánvaló
lett: hogy Krisztus az üdvösség forrása minden ember számára.
Az egyház, mint az üdvösség intézményes letéteményese ezt
hirdeti a világ végéig. A Szentlélek szavatolja, hogy az ige
az apostolok, és utódaik ajkán eljut a világ minden tájára,
minden emberhez.
Természetesen a nyelv, mint eszköz, az igehirdetők hite,
fellépése mellett szintén meghatározó szerepet játszik. Ezért
vált fontossá az idők folyamán, hogy a népeknek anyanyelvén
kell hirdetni az evangéliumot. Az elmúlt évszázadok
tapasztalata alapján, a missziók, a könyvnyomtatás és a
bibliafordítások, a szerzetesrendek megjelenése és nem utolsó
sorban a nyugati egyházszakadás is jótékonyan hozzájárult,
hogy a népek a maguk nyelvén is meghallják Isten országának
örömhírét.
2. Igehirdetés és anyanyelv
Erdély tájain már Szent István király templomépítési
intézkedései után a nemzet nyelve az egyházon keresztül épült,
erősödött, fejlődött és alakult. A hivatalos latinnak vagy
egyéb, előkelőségek által használt főúri, társasági
nyelvnek sem sikerült gátat vetnie nyelvünk fejlődő, növekedő
életének. A tatárjárás óta egészen a 20. századig, a
kedvező vagy nehéz korszakok ellenére nyelvédesanyánk állandóan
újraszülte gyermekeit. A 17. században a magyar nyelv és kultúra
központja sok tekintetben éppen Erdély volt- mondja Péntek János
kolozsvári nyelvész. Utána már egyre inkább csak a múltból
kezdett élni. Székelyföld mítosza ugyan még kisugárzott, de
már csak provinciaként, a huszadik századra pedig Székelyföld
és Partium egy- egy nyelvi régióvá zsugorodott, ahol a többségi
államnyelv uralja a terepet.
A szórvány a nemzet pereme, határa. Mára azt
tapasztaljuk, hogy a szórványban már a nyelvében sem él a
nemzet. Bánffyhunyadtól Marosvásárhelyig, néhány szigetet
kivéve csak elvétve hallunk magyarul beszélő embert, és
hasonló a helyzet Dél Erdélyben is.
Sok településen, egyházközségben az iskola sem menedék,
csak a templom, és már csak a pap tartja az ott lakókban a
lelket. Az okokat ismerjük, a folyamatot úgy tűnik lehetetlen
megállítani. A kutatók és szakemberek szerint a vegyes vidékek,
a vegyes házasságok, a többségi nemzet nyelvi hivalkodása,
hatalmi honfoglalása akarva akaratlan is kétnyelvűséget eredményezett.
A városias életmód, a diaszpóra-helyzet, a lakótelepi szórványság
nyelvi leszegényedéshez, elkorcsosuláshoz, sőt nyelvcseréhez
vezetett. A szórványokban nyelvünk alárendeltté, kiszolgáltatottá
és védtelenné vált. Arra kényszerültünk, hogy azonosuljunk
a többséggel, ne kelljen feltűnnünk, ezért sokszor inkább átváltunk
az ő nyelvükre. Nincs demokratikus többnyelvűség, inkább hátrányos
nyelvi alapú megkülönböztetés, úgyszólván modern fajgyűlölet
létezik. Nyelvünk fontos változatai, elsorvadnak, beszűkülnek,
kiszorulnak a társadalmi közéletből, elapad a szókincsünk,
eltűnnek a hangsúlyok és kiejtési sajátosságok,- a szórványban
lassanként nyelvileg is beolvad a nemzet. Lassan már csak
templomban hallhatunk magyar szót, verset, éneket.
3. Mi
a teendő?
Szórványban az igehirdetőnek kettős szerepe van. Egyrészt
hirdetnie kell az örömhírt, másrészt ezt magyarul,
anyanyelven, a hívek anyanyelvén kell tennie. De a szekér nem
kerülheti meg a lovakat. A nyelv sem cél, az igehirdetés sem
az. De még a megmaradás sem cél. Célunk az örök üdvösség,
amelyre magyarul imádkozva, magyarként élve juthatunk el. Hitünk
és nyelvünk a két lábunk, amin állunk. Egyiket sem lehet a másikkal
helyettesíteni és összetéveszteni. Amennyiben igaz, hogy nyelvében,
annyira igaz, hogy hitében él a nemzet. Nemzeti öntudatunkat
csak akkor erősíthetjük igazán, ha vallásunk hitbeli meggyőződéssé
válik, és azt képesek vagyunk anyanyelvünkön, bátor kiállással,
méltóságteljesen megvallani. Zsákutca a hit nélküli
magyarkodás, de a gerinctelen, jámbor vallásoskodás is bűn!
Hitünk, egyházunk és nemzetünk értékei mellett egyszerre
kell kiállnunk, táplálva mindkettőt, hogy elég erős legyen a
szórványosodás kísértéseivel szemben. Ne szégyelljünk beszélni
anyanyelvünkön akkor sem, ha ez a többségnek enyhén szólva
is furcsa. Felelősek vagyunk anyanyelvünkért, nemzeti öntudatunkért
akkor is, ha Isten minden nyelven érti imánkat.
Az igehirdető szerepe épp abban áll, hogy legyen igényes
nyelvéhez, ne csak az egyházi szóhasználatban, a liturgiában
vagy a hitoktatásban, de minden megnyilvánulásában. A keresztény
örömhírt hirdesse, ne kötelező, kincstári optimizmusként,
hanem hitből, fakadó, tettekben megnyilvánuló, kisugárzó
tapasztalatként. Lépjen ki az egyházias, belterjességből,
használja a nyelv leleményes fordulatait, változatos szókincsét.
Beszéljen, írjon, olvasson, fogalmazzon, énekeljen szépen,
helyesen magyarul. Miközben az isteni igazságokat egyszerű
szavakkal próbálja híveivel megértetni, választékos
nyelvezetével mutasson fel követendő példát. Kerülje az
elkoptatott, hangzatos szavakat, ne a nyelv szemétkosarában turkáljon.
Készüljön fel az igehirdetésre, használja a költészet, a
zene eszközeit, vegye igénybe a magyar kultúra sokszínűségét.
Ébresszen vágyat híveiben hitünk és nyelvünk szépsége iránt.
Nevelje magát és híveit igényessé, gyarapítsa szókincsét,
tegye közkinccsé tudását és bölcsességét. Ne restellje
lefordítani az idegen vagy műszaki szavakat még akkor sem, ha
ez nehezére esik.
Hirdesse az Igét akár alkalmas akár alkalmatlan, elsősorban
tanúságtételével és meggyőződésével.
A szórvány–igehirdetésnek egyszerre kell figyelnie a
krisztusi üzenet átadására, és az átadás nyelvére. A nyelv
nem muzeális tárgy, hanem szent eszköz. Használjuk bátran,
természetesen, görcsök nélkül. Ösztönözzük híveinket
nyelvünk szeretetére, tisztán tartására. Hívjuk fel figyelmüket
a magyar nyelv szépségére. Nyelvünket művelve lelkünket is műveljük,
szépítjük. Csak anyanyelvünkön tudunk igazán imádkozni, –
és szerelmet vallani. Szeressük Istent és embertársainkat-
magyarul, hirdessük az ő szeretetét másoknak is: magyarul!
Sebestyén
Péter
(Kihívás
és szolgálat, Kolozsvár, Glória, 2008.)
|
