vissza a főoldalra

 2009.10.23. 

Részlet Dr. Németh Alajos: Papok a rács mögött c. könyvéből

(1950., Kistarcsa)

Rendkívül kellemetlen ember a szomszéd szoba parancsnoka. Református vallású. Ávós őrmester volt, de aztán kitudódott róla, hogy annak idején önként a hungarista légióba állt. Mivel ezt elhallgatta felettesei előtt, internálták. Pedig önmagukat károsították meg tettükkel. Vad kommunista párttagként terrorizálja nemcsak saját szobáját, hanem az egész ezredet. Egész nap káromkodik, gyalázza a múlt rendszert, dicsőíti a „népidemokráciát”, propagálja a kommunizmus elveit, az ateizmust, kigúnyolja azokat a társait, akikről megtudja, hogy imádkoznak, szentmisére járnak. Mindenki fél tőle és utálja. Ellenkezni senki sem mer vele. Némán fogadják minden megjegyzését, istenkáromlásait. Csak nagyon kevesen bólogatnak neki helyeslőleg. Azok is csak azért, mert gyenge az idegrendszerük, vagy mert előnyökhöz akarnak jutni általa. A papokat különösen gyűlöli. Mióta szomszédságába került a „papiszoba”, újabb témája a papok, a csuhások, a „fekete reakció”. Szobatársai mentegetőzve újságolják nekünk. Nem mernek védelmünkre kelni, mert félnek, hogy akkor lebuktatja őket. Pedig a jobbérzésűek sokat szenvednek lelkileg e durva jellemű embertől. Veszedelmes tábori besúgónak tartják. Sajnos közös mosakodónk és illemhelyünk van, így nem kerülhetjük el a vele való érintkezést. A minap éppen szentmisénk volt, mikor ő mosakodott. Szörnyű káromkodásba kezdett odakünn, majd megtoldotta ocsmány, trágár megjegyzésekkel. Fekvőhelyem közvetlenül a mosdó ajtaja mellett van. A miséző éppen az átváltoztatás szavait suttogta. Amúgyis minden behallatszik, de a szentmise alatti csendben még inkább. Hirtelen elöntött a méreg. Kirohantam és rendreutasítottam. Dühösen rámnézett, s csak ennyit mondott: „Majd ha végeztem, felelek rá.” Annyit még hallottam valamivel később: „Na, még csak az kellene, hogy a papok dirigáljanak engem!” – Többet nem szólt. Úgy látszik, mégis meggondolta magát. A szentmisénkre való hivatkozás hatott. Utóvégre a rendszer „vallásszabadságot” hirdet, s a jó párttag –legalább színleg – kénytelen ehhez alkalmazkodni. Az esetet elpanaszoltam néhány szobatársának, hozzátéve azt is, hogy ha mégegyszer előfordul ehhez hasonló eset, a „vallásszabadság megsértése” címén jelentést teszünk a táborparancsnokságon. Tudtam, hogy fenyegetésem eljut hozzá. Közben szobánkban is megtárgyaltuk, hogy szükség esetén csakugyan jelentjük a dolgot. Hála Istennek, nem volt rá szükség. Hogy megijedt-e a „szobaparancsnok úr”, vagy más okból-e, nem tudom, de tény, hogy elhallgatott, sőt szobájában kihirdette, hogy a „papok miséjére való tekintettel a mosakodóban ne káromkodjanak az emberek.” Persze irántunk való ellenszenve nem hinném, hogy csökkent volna az eset kapcsán. Ez azonban nem érdekelt. Fő, hogy nyugton hagy bennünket; hogy milyen információkat szolgáltat rólunk megbízóinak, az más kérdés.

                Egy jugoszláviai állampolgár szeretne meggyónni. Priccsemre ültetem. Egészen közel hajol a fülemhez. „Gyónom a mindenható Istennek, és Isten helyett neked lelkiatyám…” S megvallja bűneit…

                Vannak külön sétáló csoportok is, akikkel nem szabad érintkezni. Ilyen „megbízhatatlanok” közt látom Haller Pista bácsit, dr. Weiss István egyetemi tanárt, a nagy tudóst és másokat.

                Szigorúan elkülönítik a Honvédelmi Minisztérium újabban lebukott tisztjeit is. Rangjelzésüktől megfosztva, katonaruhában sétálnak. Kölcsönösen végigmustráljuk egymást. Bizony nem hitték volna a „demokratikus hadsereg” e vitéz „tiszturai”, hogy pályafutásuk ide torkollik.

                Egyre több kulák vegyül az internáltak soraiba. Kevés beszédűek, bizalmatlanok mindenkivel szemben és szomorúak. Vajon kik vannak még hátra?- gondolom ,- ahogy eszembe jutnak a különféle társadalmi rétegek, amelyekkel itt-tartózkodásom, tehát másfél év óta találkoztam: államosításellenesek, pfeifferisták, barankovicsisták, cséplőgép-tulajdonosok, malomtulajdonosok, volksbundisták, nyilasok, SS-ek, a Földmívelésügyi Minisztérium, a Honvédelmi Minisztérium stb. tisztviselői, kulákok, stb., stb.?

                Február 7. – Gróf Hoyos János iránt érdeklődött valaki. Nem tudjuk, mi van vele. A múlt év nyarán „örökfogdába” vitték. Hogy miért? Közülünk senki sem tudja. Arról sincs fogalmunk, hogy ott van-e még, vagy máshova szállították.

                Régóta nem volt szabadulás. Legfeljebb kivételes esetek, mint amilyen Kovács Józsefé. Azt beszélik, hogy nagy revíziós munka folyik az internáltak ügyében, s hogy az ávós főhadnagy is azért látogatta végig az egész tábort. Arról beszélnek, hogy a „könnyebb esetek”-et szabadon engedik, a „súlyosabbakat” pedig máshová szállítják, esetleg Szovjetoroszországba. Úgy hírlik, hogy a jövőben nem lesznek internálótáborok, hanem csak munkatáborok, kényszermunkatáborok, melyekben azonban az itteninél nagyobb szabadságot élveznek az őrizet alatt lévők. Újabban megint felröppent az a hír is, hogy ezt a tábort az ávó veszi át a közeli jövőben. Valami nincs rendjén, az biztos. Az összes ablakot vasráccsal látják el, a rendes szabadulások pedig már hónapok óta szünetelnek.

                Hóolvadáskor vagy esős időben olyan nagy az udvaron a sár, hogy lábunkról majdnem lemarad a cipő. Igazán érthetetlen, hogy a nagy és sok építkezés mellett erről megfeledkeztek az illetékesek. Már régen kikövezhették volna az épületek közti néhány lépést, hogy legalább sétán kárpótolva legyünk a mozgási lehetőség hiánya miatt. Mi még szerencsések vagyunk, mert némi napsugarat kapunk új lakóhelyünkön.

                Egy ismeretlen rendőrőrmester szólított meg a napokban, mikor csomagosztás alatt sorban álltunk. Látta kezemben a papi zsolozsmakönyvemet, mire így szólt:

-Úgy látom, maga pap volt.

Ránéztem, s ezt válaszoltam:

-Nem csak voltam, de vagyok is.

-No,de hát most internálva van-folytatta tovább.

-Az nem számít. Most és itt ugyanúgy pap vagyok, mint odakünn, mikor még szabad voltam. Aki egyszer katolikus pap lett, az pap marad haláláig, akármilyen körülmények közé került is.

Kissé elgondolkozott, majd így szólt:

-Hát én ehhez nem nagyon értek, mert református vagyok. Azt azonban –remélem – maga sem tagadja, hogy az ember a majomtól származott, és hogy nincs Isten.

-Hogy nincs Isten, azt tagadom, s be is bizonyítom önnek, hogy van, ha arra idő és megfelelő alkalom volna. A másik kérdés bővebb kifejtésére ugyancsak nem megfelelő hely ez. Annyit azonban mondhatok magának, hogy az én ősiem nem voltak majmok.

Hirtelen újra témát változtatott.

-Miért ellenségei maguk a népi demokráciának?

Válaszom röviden ez volt:

-Tulajdonképpen kettőre kellene válaszolnom kérdésével kapcsolatban. Először, hogy csakugyan ellenségei vagyunk-e a népi demokráciának, s másodszor, ha igen, miért. Sem a hely, sem a kettőnk közti viszony nem alkalmas arra, hogy ezt a témát feszegessük. Internálótáborban vagyunk; maga az államrendőrség tagja, „szabad ember”, én pedig internált vagyok, akinek annyi joga sincs, hogy szabadon sétálgasson a fallal, szöges dróttal, őrtornyokkal körülvett tábor udvarán, és még kevésbé van joga ahhoz, hogy kényes kérdésekben véleményt nyilvánítson.

A rendőr mosolyogva ennyit mondott:

-Maguk minden hájjal meg vannak kenve. Igen csavaros az eszük. Azzal sarkon fordult és otthagyott. Már kiáltották is nevemet a csomagbontó asztalnál.

                Egyszerű bányásszal társalogtam a közös mosdónkban. Arcáról, beszédjéről sugárzik a becsületesség. Talán úgyis ez volt a baj. Sok igazságtalanságot látott maga körül. Bírálni merte a helyzetet. Az ávó megjelent a lakásán, s elvitték. Még szerencse, hogy végül az internálótáborba került. Sokszor félórákig nézeget ki az ablakon, elmereng a távoli erőségek felé és sóhajtozik. Nagyon szeretne hazatérni családjához…

-Százszor inkább a föld alatt, bányában, mint itt, higgye el tisztelendő úr. Kis gyermekeim vannak. Úgy szeretném látni őket. Nagyon bánt, hogy miattam nélkülöznek.

                Rajk László felesége és a kivégzett Pálffy özvegye is itt van a női ezredben, vagy az örökfogdában.

                Nagy botrány volt a női ezred pincéjében. Erről beszélt hosszú ideig a tábor. Nemcsak internáltak, nő és férfi, keveredtek az ügybe, hanem még rendőr is. Az internáltak fogdába kerültek, a rendőr pedig valószínűleg nem csak állását veszítette el, hanem egyéb büntetésben is részesült.

Február 17.- Az internált festők Lenin embernagyságú képén dolgoznak. Állítólag a táborparancsnok számára. Hogy a képet minél nagyobb kedvvel és sikerrel alakíthassák, aránylag kényelmes „lakóhelyet” bocsátottak rendelkezésükre a szokottnál nagyobb mozgási szabadsággal. N.N., mint modell, szintén élvezi a kedvezményeket: ő is a festőkkel együtt lakik az ezrediroda melletti külön szobában, reggel és esténkint pedig egymagában nagyokat sétál az udvaron.

Egy másvallású ember nagy kifakadt saját felekezete lelkészei ellen, amiért „egyik sem látható közülük az internálótáborban.” El kellett ismernem azt, hogy a katolikus papság ellenállása sokkal öntudatosabb, de óvva intettem mindenkit, hogy általánosítson a protestáns papságot illetően. Ahogy nálunk nem a Balogh Istvánok jelentik a katolikus egyházat, úgy Bereczky Albert sem képviseli a magyar protestantizmust, azzal minden elfogulatlan ember tisztában van; mint ahogy akkor sem képviselte, amikor már fiatal lelkész korában kommunista elveket vallott. Vannak emberek, akiknek az a véleménye, hogy ha már egyszer ők börtönbe kerültek, vagy internálótáborba, akkor miért nem osztoznak sorsukban mások is.

                Február 19.-Lukács Bandi bácsival (egykori alispán) sétálgattam egy alkalommal a III. és IV. ezred épületei közt. Nem tartozik a tábor vezetősége szempontjából „megbízható” elemek közé. Sokat beszélgettünk családi ügyeiről és egyebekről. Nem hiányzott a politika sem. Mikor elváltunk, figyelmeztetett: „Ha kérdeznék, miről társalogtunk, mondd, hogy lányomról, aki Amerikában van stb.” A „törzs” ablakaiból minden mozdulatunkat figyelhették, tehát nem volt alaptalan az óvatosság.

                Február 25.- Több napon át feküdtem mandulagyulladás miatt. Még nem vagyok egészen rendben, de azért már felkeltem. A szövőszéknél ülök és Jankovits kanonokkal beszélgetek. Hosszú idő után végre ismét szabadulási napra virradtunk. Az emberek szokás szerint izgatottak. A „lista” már itt van. Valaki berohan a szobánkba, s kiáltja: „Angyal Géza bácsi szabadul.” Az öreg elsápad és készülődni kezd. Nagy a lárma. Izgulok. „Talán a jövő héten rám is sor kerül ezek után.”-mondom Jankovitsnak. „Hisz Géza bácsival együtt hoztak ide, és az ügyünk kb. ugyanaz.” Többen –észreveszem- szánakozó tekintet vetnek rám. Mindig úgy vélekedtünk, hogy Géza bácsival együtt szabadulunk. Megint lemaradtam volna? Mindenki Géza bácsit éljenzi. Gratulálnak, a csomagolásban segítenek neki. Azt sem tudja szegény örömében, hogy mit hová és hogyan csomagoljon. A folyósón is nagy a lárma, futkosás. Egyszercsak belép a körletparancsnok és olvassa: „Angyal Géza.” Szinte oda se figyelek, kötöm a csomókat a perzsaszőnyegen. A körletparancsnok nem mozdul a helyéről, hanem tovább olvas: -Dr. Németh Alajos.

Felvetem a fejem. Ránézek.

-Ugye tréfálsz? –kérdezem tőle. – A csalódáshoz annyira hozzászoktam már, hogy nem tudom beleélni magamat a jelentés komolyságába. A körletparancsok, mintha rossznéven venné hitetlenkedésemet, mutatóujjával a nevemre mutat. Olvasom. Most már elhiszem. Boldogságomban földre ejtem a szövővillát és az ollót. „Hát végre mégis…!” Csak ennyi szalad ki a számon. Szívemben az első pillanatban mélységes hálát érzek Gondviselőmmel, Istennel szemben. Csak magamban, hangtalanul köszönöm meg jóságát. Nem is tudnám másként. Bajtársaim gratulálnak, többen megölelnek. Már az ismerős civilek is megtudták a hírt, berohantak a szobába, hogy kifejezzék örömüket, együttérzésüket. Angyal Géza bácsival együtt lemegyünk az ezredirodába letétbe helyezett leveleinkért, könyveinkért. Sunyi ezredparancsnokunk az asztalnál ül.

-Aztán remélem, ezután rendesen viselkednek odakünn, hogy vissza ne kerüljenek.

Összeszorított ajakkal álltunk előtte. Nem válaszoltunk és nem mosolygunk. Mit is válaszolnánk erre az ostoba megjegyzésre? És volna-e értelme annak, hogy akárcsak röviden is megkérdezzem tőle, mit ért „rendes” viselkedésen. Csak ól, bamba tekintettel néz ránk, mi pedig a megszokott vigyázzban álltunk előtte. Több szava nincs hozzánk….A falon kívül kézbesítik a szabaduló leveleinket. Előbb azonban a táborparancsnok beszédet intéz hozzánk. „Jól tudjuk, hogy többen köztük gyűlölettel vannak eltelve demokráciánk iránt, s ezután még nagyobb ellenségei lesznek annak, mint eddig voltak; de azt is tudjuk, hogy még többen vannak, akik azzal az elhatározással távoznak, hogy bekapcsolódjanak becsülettel a népi demokrácia felépítésének nagy és boldogító munkájába.” A szabadulóleveleken jelezve van, kik maradnak rendőri felügyelet alatt továbbra is, és ki szabadultak valójában. Sajnos, csak kevesen vannak az utóbbiak. Én az előbbiekhez tartozom. Nyolc napon belül a szombathelyi rendőrkapitányságon jelentkeznem kell, ahol megadják a további utasítást.

(Szent István Társulat, 1991.)