|
 2009.10.23.
Útban volt, meggyilkolták...
Meszlényi
Zoltán unokaöccsének emlékei a vértanú püspökről
Meszlényi Zoltán most nyolcvanegy éves. Az idős mérnökember
a főváros mellett, Gödön, egy csendes kis utcában lakik, közel
a Dunához. Jól ismerte Meszlényi Zoltán püspököt, nemcsak a
nagybátyja volt, de egy idő után talán apja helyett is apja.
– Milyen emlékeket őriz a gyermekkorából, milyen
embernek ismerte meg akkor a püspök urat?
– A rokonságunk Pesten és Vácott lakott, de a szüleimet
Püspökladányba sodorta az élet. Apám mezőgazdasági felügyelő
volt, azt figyelte, miként folyik a gazdálkodás a bérelt állami
földeken. Apámék egyébként vallásos, templomba járó
emberek voltak, ez persze nem számított különlegességnek,
legalábbis abban az időben nem. Zoli bácsi évente egyszer-kétszer
látogatott meg bennünket Püspökladányban, de ezek a vizitek már
valahogy kiestek az emlékezetemből. Hétéves koromban meghalt
az apám, s anyámmal ide költöztünk Gödre. A rokonok közelébe,
mert ők Vácott, illetve Pesten laktak.
– Itt már közelebb
voltak a püspök úrhoz is…
– Hogyne, sűrűn látogatott minket. Egyrészt igyekezett
gondoskodni rólunk. Mindig hozott valamit, például ruhát, kabátot
vagy valamilyen más, szükséges apróságot. Nyilván pénzzel
is támogatta anyámat, és a tél közeledtével tűzifát is küldött
vasúton. Annyit tudok még, hogy a helyi iskolának is jutatott pár
pengőt, ami elsősorban nagy országjáró kirándulásainkra
kellett. Az előbb azt kérdezte, milyen ember volt a nagybátyám.
Nyitott és oldott, de nem kedélyes, főként nem kedélyeskedő.
– Az önök neveléséből is kivette a részét?
– Igen, így is lehet mondani. Folyton a tanulás felől kérdezgetett
bennünket a bátyámmal. Ha rólunk volt szó, ez volt neki a
legfontosabb. Meg az egészségünk. Nagyon sok levelet is küldött,
de ezekből csak kevés maradt meg. A háború alatt mindent kidobáltak
és elszórtak az oroszok, amit a házban találtak.
– Egy pap környezetében élni azt jelentette, hogy ön már
gyerekként is sokat hallhatott az egyházról és a vallásról…
– Egyáltalán nem! Ha eljött, akkor a családi, rokoni
ügyekről folyt a szó. És azt sem erőltette, hogy esetleg én
vagy a bátyám az Isten és a hívek szolgálatába álljon, azaz
pap legyen. Azt viszont ellenezte, amikor katonaiskolába adtak.
– Akkor nyilván
el is szakadt tőle egy időre…
– Szó sincs róla. Az esztergomi ferences gimnáziumba jártam,
akkor ott voltam a közvetlen közelében. Minden vasárnap nála
ebédeltem, pontosabban a nagymamámnál, mert ő is ott lakott
Zoli bácsinál. Egyszer meghívtak hétköznap is, de nem
engedett el a prefektus a kollégiumból mondván, itt csak vasárnap
van kimenő. Ez volt a rend. Bár Zoli bácsi beosztásban magasan
a prefektus felett ált, de tudomásul vette. Aztán mintha csak a
sors akarta volna így, katonaiskolásként is visszakerültem
mellé.
– Éreztették-e bármiben is a gimnáziumban, hogy ön a
segédpüspök úr unokaöccse?
– Az ilyesmi akkor nem volt divat. Tanultam, sportoltam,
éltem a diákok szokásos életét. Tagja voltam a gimnáziumi
focicsapatnak, hol hátvédet, hol pedig fedezetet játszottam,
akkor bekknek és halfnak mondták. Zoli bácsi egyébként nem jött
ki a meccsekre, szerintem ideje sem lett volna rá. Volt egy
ezredes a rokonságunkban, aki a Honvédelmi Minisztériumban
dolgozott. Ő adatott katonaiskolába, mert ott nem kellett
fizetni. A vicc az, hogy mint hadapród végül is az esztergomi
laktanyába kerültem.
– Politizált a püspök úr?
– Sohasem hallottuk politizálni. Egyházi ügyekkel,
illetve egyházjoggal foglalkozott. Rendkívül művelt ember
volt, öt nyelven beszélt. Amikor visszakerült a Felvidék
Magyarországhoz, ő vette kézbe az ottani egyházi ügyeket,
legalábbis mi így láttuk. Néhányszor engem is elvitt oda.
– A háború után sem foglalkoztatta őt a politika? A
Mindszenty-per, majd az egyház elleni nagy támadások idején
sem?
– Mindenáron meg akarta őrizni az egyház önállóságát,
meg akarta óvni az állam és az új ideológiai áramlatok
beavatkozásaitól. Ezt tudtuk róla. És persze azt is, hogy segédpüspökké
választották, noha a pártnak, illetve az államnak egy másik
pap volt az úgynevezett jelöltje. Zoli bácsi útban volt Rákosiéknak.
Én úgy tudom, hogy egyszer már be is vitték még 1950 nyara előtt,
kihallgatták, majd elengedték. Aztán váratlanul megjelent itt
nálunk, Gödön, búcsúzni jött, mondta, lehet, hogy sohasem látjuk
már egymást. Nemsokára pedig letartóztatták.
– Tudták, hogy hová viszik? Tarthatták vele a
kapcsolatot?
– Nem. Azt gondoltuk, hogy Recsken van, mert sok pap oda
került. Valójában Kistarcsán volt. Nem hallottunk, nem
hallhattunk róla semmit. Azt sem tudtuk, hogy meghalt 1951. január
11-én, ezt sem közölték velünk, illetve a rokonságunkkal.
Csak az 1960-as években értesített róla bennüket itt, Gödön
egy apáca, bizonyos Teréz nővér. Azért olyan furcsa ez az egész,
mert én később dolgoztam Recsken, pontosabban a recski tábor bővítésén
is. Mindvégig azt hittem, hogy odabent van Zoli bácsi. Persze kérdezősködni
nem mertem, akkor nemigen lehetett a politikai foglyok után
kutakodni. Ez nemcsak annak lett volna veszélyes, aki kérdez, de
annak is, aki után érdeklődnek.
– El kellett titkolni a rokoni kapcsolatukat?
– Én nem titkoltam semmit. Éppen Recsken történt
1953-ban, hogy be akartak léptetni a pártba. De mondtam, hogy az
nem lenne jó, mert én a Meszlényi püspök unokaöccse vagyok.
Megdöbbentek, de nem szóltak semmit. Ám ezentúl megszűnt az
elvtárás, még a táborparancsnok is mérnök úrnak szólított.
–
Csak ennyi?
– Hát nem éppen! Mindig és mindenütt osztályellenségnek
tartottak. Három diplomám van, de sohasem sikerült valahol Gödhöz
közel munkát kapnom. Mindig az ország távoli pontjaira
helyeztek, úgy jártam haza, úgy láthattam a családomat, mint
a híres szabolcsi ingázók. Péntek este jöttem, hétfő
hajnalban mentem. Sok helyen kérdezték, hogy rokona vagyok-e a
Meszlényi püspöknek. Hát persze, mondtam. Nem lennék igazságos,
ha nem említeném meg, azért is pikkelt rám a Kádár-rendszer,
mert 1956-ban a miskolci munkástanács tagja voltam. Nem tudták
lenyelni. Ez meg a püspöki rokonság nyilván össze is adódott
a fejükben.
– Ismerik az unokái a püspök úr sorsát és életét?
– Természetesen mindketten ismerik. A családban mindig
fontosabbnak tartottuk, hogy általuk is tovább éljen Zoli bácsi
emléke..
S.F.
(Forrás:
magyarkurir.hu)
|
