vissza a főoldalra

 

 

 2009.10.30. 

Az őserejű férfi
Ifj. Fekete István: Fekete István az Édesapám volt c. könyvének ismertetése

Valamikor a létezett szocializmus idején egy irodalomtörténésznek vagy -kritikusnak titulált úr azt mondta Fekete Istvánról, hogy Fekete István nem író. Az Akadémiai Kiadó A magyar irodalom története 1919-től napjainkig című 1100 oldalas mamut-kötetének közel 1200 írója közé nem tették be Fekete István nevét. Gyűlölték Fekete Istvánt. A kérdés nyilvánvaló: miért? Elöljáróban annyit mondjunk el erről az óriás szívű és lelkű művészről, hogy Göllén született 1900. január 25-én, és Budapesten halt meg 1970. június 23-án. Az író fia ifj. Fekete István azt írta apjáról, hogy „őserejű férfi” volt, még 50 éves kora után is megcsinálta, hogy széttárta karjait, egyikre anyám csimpaszkodott, a másikra én, és körülsétálta velünk a nagy, 12 személyes ebédlőasztalt. Szóval Fekete István „nem volt író”, pedig 9 millió példányban jelent meg több mint ötven kötete. Azután halála után néhány nappal a Farkasréti temetőben a sírján találtak egy levelet, amit – védendő az időjárás viszontagságai ellen – egy befőttes üveg alá helyeztek. Takarosan megcímezte a levél küldője üzenetét, így: „Fekete István bácsinak, írónak. Örökkévalóság, Farkasréti Temető. Küldi: Gellei Dávid, diák olvasója. Meg kell hogy írjam István bácsinak, hogy nagyon szomorú vagyok, mert nem köszöntöttem fel a 70. születésnapján. De én mindig mást csinálok, mint amit kellene. És most már csak a sírjához tudok eljönni, ide teszem hát a levelemet a virágommal együtt, István bácsi szíve fölé, amit biztosan megcsókolt István bácsi is búcsúzóul, amikor megállt. Én is megcsókolom most gondolatban, és megköszönöm azt a sok gyönyörű és vidám könyvet, ami mind megvan nekünk, mert Papi is nagyon szereti őket, meg mindenki nálunk. Igaz, egy hiányzik. Az, amelyiknek Emberek között a címe. De jó is lenne, ha újra kinyomtatnák! Legalább karácsonyra, hogy megint köztünk lehetne István bácsi. Arra gondolok, hogy azért lett rossz István bácsinak a szíve, mert mind kiírta belőle nekünk a Szeretetet, ami éltette, meg arra is, hogy amikor megállt István bácsi szíve, azon a napon megszólalt az előszobánk csengője (pedig évek óta hallgatott), és szólt és szólt, és nem lehetett elállítani sokáig, és senki nem állt az ajtónk előtt. Én tudom, hogy akkor István bácsi járt nálunk elköszönni. És most nagyon fáj a szívem, hogy így kell látogatását visszaadnom, de azért nem búcsúzom, mert én István bácsit mindabban látni fogom, amiről írt. A Velencei-tó csónakjában, fűben, fában, vízben, felhőben, Vukban, Lutrában, Kelében, az ég és a föld szárnyasaiban, a ködben és napsütésben, szóval mindenhol és mindenütt… István bácsi tanított meg látni és hallani is… Gellei Dávid”

Az első magyarázat, hogy miért nem szerették a hivatalos irodalmi ítészek Fekete István „bácsit”, erre itt hát egy magyarázat. Mert az ifjúság szerette Fekete Istvánt, nagyon szerette, és szereti ma is. Meg aztán volt ennek más oka is. Fekete Istvánt „a hírhedt ÁVÓ szadista pribékjei sem tudták megfélemlíteni azzal, hogy szétverték a veséjét és fél szemét!” azután még 1950-ben Fekete István a legvérmesebb Rákosi-korszakban a Szent Ferenc Lányai apácarend kápolnáját a lakásába fogadta.

„A dolog úgy történt, hogy egyik délután a városból jött haza, amikor a Szajkó utca (ma Szerb Antal utca) és a Tárogató út sarkán Budán, a II. kerületben lévő Szent Ferenc Lányai rendházból kilakoltatták az apácákat. Nagyon fontos célra, kommunista pártszékháznak kellett a „hazának”. Amikor édesapám odaért, fél tucat kilakoltatott apáca állt az épület előtt, és többen sírva nézték, amint az emeletről kidobálták a kápolna oltárát, padjait és szobrait. Anyámnak és nekem otthon elmondta a történeteket, és egyben bejelentette, hogy a lakásunk egyharmadát, több mint 100 négyzetmétert átadjuk az apácáknak. A nagy hallban lenne a kápolna, egy szoba a sekrestye, egy szoba pedig a kápolnát rendben tartó apácáké lenne… – mondta. Ezek voltak azok az évek, amikor sokkal kisebb vétkek és rendszerrel való nyílt ujjhúzás miatt kitelepítették az osztályidegen reakciósokat Budapestről, és esetleg valami falusi fáskamra vagy mosókonyha lett az új otthonuk. Édesapámat akkor már kidobták a minisztériumi állásából, és mint író is hallgatásra volt ítélve. Anyám megmaradt ékszereinek eladogatásából tartottuk fenn magunkat. És abból, amit én, mint gyári munkás kerestem. Édesapám össz. jövedelme ezekben az időkben az a pár száz forint volt, amit az Új Emberben és a Vigíliában megjelenő írásaiért kapott (katolikus hetilap és folyóirat). A kilakoltatásokra gondolva nem tagadom, anyám és én egyáltalán nem lelkesedtünk a gondolatért, hogy az apácák kápolnája beköltözzön a lakásunkba, és ezt közöltük is édesapámmal, aki azonban hajthatatlan maradt. Ahogy az Isten akarja – mondta. Ha mi nem segítünk egymáson, akkor milyen alapon várjuk el az Úristentől, hogy ő megsegítsen minket, amikor bajban vagyunk?”

Ezeket a sorokat most olvasom 2009-ben, és eltűnődöm az életünkön. A magyar írótársadalom, a magyar értelmiség szolidaritásán, szerepvállalásán, és következetességén. Aztán továbbmegyek az emlékező sorokon. „Az ajkai Fekete István Irodalmi Társaság által kiadott A szálak nem szakadnak el soha c. emlékfüzetben olvasom: Életem különös adományának tekintem, hogy mintegy három évtizeden keresztül szoros barátság fűzött Fekete Istvánhoz. Mint emberből, valami végtelen jóság áradt belőle. Nem ismertem nála jobb szívű embert. Szerintem nem volt benne semmi gyarló érzés, gyűlölet, irigység, rosszakarat…. (és sértődöttség sem). Elutasított mindent, ami az életben bántó, csúf volt, kizárólag a szép, nemes dolgokat tartotta megírásra érdemesnek. Az írónak nem a realizmus volt az eszménye, hanem a szépség, nemesség, tiszta érzelem. Emberi és írói magatartásának kulcsát valami kötetlen, minden civilizációs gúzstól elszakadó, végtelen szabadságvágyban látom. Mélyen hitt Istenben, az emberi élet bölcs elrendezésében, állathősei ösztönös jóságában. Ez volt gyönyörködése a világban, s ezt a tanítást hagyta kései olvasóira is.”

Egyszóval a marxista irodalomtörténész vagy -kritikus szerint Fekete nem volt író.

„Arról az íróról, akiről iskolákat, múzeumot, emlékházat, utcát, szigetet neveztek el az országban, akinek négy szobrot és számos emléktáblát állítottak fel olvasói és tisztelői, és akinek még a kommunista Kádár-kormány is József Attila-díjat adott, és kitüntette a Munka Érdemrend arany fokozatával is.” A laholó irodalmi cselédek azért csak betartottak. Feketére nem tudtak címkéket rakni. Hiába volt gazdatiszt Fekete István, ő nem volt népi író. Na, urbánus végképp nem. Fekete István jelző nélküli író volt. Más baj volt vele. Fiának emlékező könyvéből erre egyértelmű választ kapunk.

„Ezért leírom azt a néhány szót, amelyek nemcsak szerintem, akit gyermeki elfogultsággal lehet vádolni, hanem sok százezer olvasója szerint is tökéletesen megmagyarázzák, hogy Fekete István Kisfaludy társaság tagot József Attila-díjas legnépszerűbb és legolvasottabb magyar írót miért kicsinyítik mindazok, akiknek szemében vörös posztónak számítanak olyan szavak, amelyek nagyon jellemzőek Fekete Istvánra, és írásaira. Ezek a szavak pedig a következők: Antikommunizmus! Antiliberalizmus! Antikozmopolitizmus! Nemzeti érzés! Hazaszeretet! Kereszténység! Istenhit!”

Na, ennyi elég is. 1945-öt követően Fekete Istvánnak egy menedéke volt, az Új Ember című katolikus hetilap. Érthető, hogy az Új Ember-esek közelről ismerték Fekete Istvánt, és méltó szavakkal búcsúztatták el 1970-ben. Rögtön a búcsúzók között ott volt az élen Magyar Ferenc, a lap főszerkesztője. 2000. január 23-án emlékezett Fekete Istvánra, az író születésének 100. évfordulóján Magyar Ferenc.

„Hemingway Santiagoja, Nagibin Szavuskinja, és Fekete Lutrája ugyanazt mondta el nekem folytonosan, túlmutatva a leírt eseményeken, felragadva egy-egy parányi mozzanatot a mindennapok történetéből, és feltárva az emberi lélek betölthetetlen szomjúságát a lét szépségei után… írásaiban oly gyakorta ráérezhet az ember azokra a végső valóságokra és misztériumokra, melyek a hívő ember számára az élet értelmét, hitét, az elmúláson túlmutató reménységet jelent.”

Dénes Zsófia. Igen, Ady Endre Dénes Zsófiájáról van szó. Azt írta Feketéről, hogy: „Feketének azért adatott meg az a kegyelem, amellyel átélte az állatok, madarak, a tárgyak, az egyszerű lények belső életét, mert valóban egy volt velük, egy közös matériából, és szellemiségből gyúrták az örök műhelyben őket.”

Igen, Zsuka rendkívül pontosan érzékelte a Fekete István-i jelenséget. És az Új Ember-es Szeghalmi Imre, az Operaház egykori tagja, az Új Ember kitűnő szerzője méltó összefoglalót írt az íróról. Kanyarodjunk vissza a könyv elejére, amit az íróról a fia állított össze. Indul a történet, és végigjárja a szerző az útvonalat, Bakócán, Ajkán és Budapesten. Fekete István megismerkedik dr. Piller Ernő kórházigazgató főorvos lányával, későbbi feleségével. Száznál több szerelmes levél a könyv indító fejezete. Levelet ír Fekete István és levelet ír a szép fiatal lány. Vágyakozó, epekedő, sustorgó, fecsegő, önmagát ismételgető, szép szerelmes levelek. A várt mennyei boldogság, a későbbi házasság reménysége és szépsége derül ki ezekből a levelekből. Nem lett boldog házasság belőle. Fekete István felesége depressziós, változékony hangulatú leányzó és asszony volt, szüleitől örökölte, de inkább az anyjától ezt a tulajdonságot. De nem ez az érdekes, hanem az, hogy bizony-bizony sokszor elviselhetetlen hangulatot, légkört teremtett a feleség az író körül. Egyébiránt a család sorsa jól ment. A grófi uradalom főintézője, aki már befutott író és jó anyagi körülményeket teremtett családja számára. Tehát nem pénzügyi okai voltak a békétlenségnek, hanem a depresszió. Mondom, elviselhetetlen légkör uralkodott időnként a családban. Azt írja az író fia:

„Egyetemista voltam már, amikor anyám egyik beteg időszaka alatt, mikor kettesben voltunk, az alábbi kérdést tettem fel édesapámnak: »Hogy tudott ezzel a nővel nem két évtizedig, hanem akárcsak két hétig is élni édesapám?« Elszomorodott a szeme.

– Soha többé nem akarom hallani kisfiam, hogy az anyádat per nő titulálod – mondta. – nagyon jól tudod, hogy rengeteg jó tulajdonsága van, nagylelkű, önzetlen, áldozatkész, kötelességtudó, gondos anya, vendégszerető, kiváló háziasszony stb.… és normális időszakában nagyon kedves, jó és szeretetre méltó hölgy. De beteg szegény. Borzasztó rossz idegrendszerét a szüleitől örökölte, és nem tud uralkodni magán… Édesapám szavai örökre megmaradtak bennem. S arra is tisztán emlékszem, hogy rövid hallgatás után elmosolyodott, és azt mondta:

– Azt azonban el kell ismernem, házasságunk alatt mindig úgy éreztem, mint ha egy ekrozitos hordón ülnék, amelynek a gyutacsát már meggyújtották. A kérdés tehát csak az, hogy mikor fog felrobbanni alattam a hordó. Mert hogy felrobban, az biztos.”

Aztán hogy a történet kerekké váljék, Fekete István felesége is bizonyított. Fekete István halála után öt vagy hat éven keresztül minden áldott nap kilátogatott a Farkasréti temetőbe, és gondozta férje, az író sírját. S hogy mire gondolt? Azt egészen bizonyosan tudni lehet. Siratta vissza nagylelkű, hatalmas szívű férjét és egész hátralévő életét férje emlékének ápolására fordította. Igen, sorakoznak a könyvek. Az első nagy siker a Zsellérek. A Tanácsköztársaság rémtetteinek leírása, Szamuely Tibor vérengzése, meg az egész dicsőséges 133 nap. Rögtön a kezdet kezdetén nagy sikert hozott a szerzőnek. Azután az elhallgattatást követően a Lutra, a Vuk, a Kele, a Bogáncs, a novellák százai, a két óriási sikert kiváltó könyv, a Tüskevár és a Téli berek. Országos hírűvé tették az írót, és emellett „Párizs magyar egyesületei idézik munkásságát. Oroszra fordítják könyveinek sorát. 1970 óta 74 kiadásban jelentek meg újra írásai, köztük német, angol, bolgár, cseh, lengyel, portugál, szerb, szlovák, eszperantó nyelveken. Európa-szerte ismerik Fekete Istvánt és műveit.”

S micsoda baráti kör vette körül Fekete Istvánt: Kittenberger Kálmán, Széchenyi Zsigmond, Wass Albert, Csathó Kálmán, Takács Gyula, és felsorolhatatlan Fekete István társaságának „tagsági” névsora. A könyv olvastán eltűnődöm a magyar írók sorsán. Tűnődhetnék, mint ahogy meg is teszem, a maiakén is. De menjünk vissza Fekete István és kortársainak időszakába. Fekete Istvánt nem minősítette a rendszer írónak. De hát láthatjuk, különleges tehetségű, gyönyörű stílusú író volt. De mit akarunk mi, hisz például amikor a kortárs író, Kodolányi János 60 éves lett, és Balatonakarattyán élt, kertészkedésből tartotta fenn családját, az akkori kultuszminiszter megtisztelte az írót születésnapján. Levélben küldött neki egy alpakka dohányszelencét. Megtisztelte az írót. És Kodolányi János beteg, rossz lábával tovább kertészkedett a Balaton partján, hogy a családja képes legyen megélni. Ő meg csak írta, írta az ugyancsak halhatatlan nagy regényeit, például a Julianus barátot. A mai írók közül is azok maradnak fenn majd a csillagos égben, akik úgy, mint Fekete István vagy Kodolányi János, rendíthetetlenül mindig az igazat és a szépet írták félreérthetetlenül, nem alakoskodva, és nem helyezkedve.

 (Ifj. Fekete István: Fekete István az Édesapám volt, Móra Könyvkiadó, 2004.)

 

Győri Béla