vissza a főoldalra

 2009.10.30. 

Molnár Tamás-konferencia Budapesten

A 89. évében járó Molnár Tamás professzor hazánk legnagyobb filozófusa, akinek nevét, szakmai eredményeit mégis jóval inkább ismerik és emlegetik Párizsban, Madridban, az USA vagy Dél-Amerika egyetemein, mint idehaza. Ezért tekinthető jelentős és örömteli eseménynek, hogy a nemzet végre rangjához méltóan kezelve életművét – amely az egyetemes katolikus filozófia léptékében is kimagasló alkotás –, október 16-án egész napos tudományos konferenciát rendezett a Sapientia Hittudományi Főiskolán. (Eredetileg a Tudományos Akadémia nagytermébe tervezték, de az ötlet elbukott az akadémia filozófiai szekciójának rosszindulatán és szavazatán. (Demokráciában élünk ugyanis.) Aztán meghirdették, hogy a Sapientia emeleti dísztermében lesz az esemény, de hogy, hogy nem, végül a díszesnek egyáltalán nem tűnő földszinti előadóval kellett megelégedniük a résztvevőknek. A konferencia létrehozásában oroszlánrészt vállalt néhány olyan kiváló magyar tudós, akiknek hosszú évekre visszanyúló kapcsolata volt és van – az 1948 óta külföldön élő – Molnárral, akik műveit nem csupán alaposan ismerik, de magyarra is fordították.

Mivel a kiemelések mindig érzékenységet sértenek, szigorúan ábc-sorrendben neveznék meg négy személyiséget, akiknek áldozatkészsége nélkül ez a konferencia nem lett volna: Bakos Gergely (OSH) egyetemi tanár, Frenyó Zoltán filozófus, az MTA Filozófiai Intézet, Mezei Balázs egyetemi tanár, és Turgonyi Zoltán filozófus, MTA Filozófiai Intézet. A konferenciát Pálinkás József, az MTA elnöke nyitotta meg. Szakmailag értékelhetetlen volt, amit Molnárról mondott, ugyanis nem sokat mondott róla. Kiemelte a Molnár műveiben olvasható autoritás társadalmi jelentőségét, és figyelmeztetett, hogy az autoritás nem azonos az autokratizmussal, amely gyakorta a zsarnokság fedőneve. Az Akadémia első emberének jelenléte mégis üdvözlendő, sőt hírértékű, mert a rendezvény tekintélyét nagy mértékben növelte. Pálinkás megnyitóját követően az előadások nagyjából azon logika szerint zajlottak, hogy minden előadó egy-egy Molnár-könyv kapcsán foglalta össze mondandóját. Elsőként Turgonyi Zoltán tekintette át Molnár életpályáját, majd A hatalom két arca című kötete kapcsán beszélt arról, hogy a szakralitásnak milyen szerepe lehet a politikában és a nyilvánosságban azt követően, hogy megszűnt az egyház kitüntetett szerepe az erkölcsi irányításban. Figyelmeztetett, hogy az utópisztikus nézetek népszerűsödése az antirealista világszemlélet térhódítására utal. Mezei Balázs professzor – Molnár legjelentősebb műveinek fordítója – arra mutatott rá, hogy a konzervatív-liberális fogalompár ma inkább politikai, mint filozófiai probléma. A filozófiában ugyanis a konzervatív/liberális (vagyis: megőrző/újító) szembenállás nem feltétlenül jelent kizárólagosságot. Így például Szent Tamás a nagy újító, azért fedezte és támasztotta fel az ókor elfelejtett Arisztotelészét, hogy segítségével termékenyítse meg a középkori keresztény filozófiát. Nem egyértelmű, hogy ki konzervatív, ki újító. Ha gondolkodik az ember, úgy őriz, hogy közben újat hoz létre. Korunk viszont nem nézi jó szemmel az újat. Mezei Balázs hivatkozott Molnár nagy művére, Az értelmiség alkonyára is. Ebben kiválóan összefoglalta Molnár a francia/angol illetve a német/olasz gondolkodásmód minőségi különbségeit a konzervativizmust illetően: az előbbi nemzetekhez tartozók – (kivétel persze van, pl. Pascal) – hajlamosak politikailag kezelni és látni a vallás kérdéseit. Az utóbbiak a konzervativizmust csakis vallásilag értelmezik, a vallást pedig a misztikum szövetén át. Molnár Tamás – Mezei szerint – valahol középen áll, de egy kicsit közelebb a francia/angol mentalitáshoz. Ezután pontosított Mezei, és rámutatott, hogy Molnár valójában a Kr. u. V. században élt Symmachus szenátor által elhíresült, heroikus – bár sok sikerrel nem kecsegtető – konzervatív viselkedésmód mai képviselője. Mezei kiemelte, hogy a filozófiai konzervativizmus sohasem cél, hanem mindig eszköz, mely által új gondolatokat kell és lehet kialakítani. Végezetül Mezei Balázs bejelentette a tudományos konferencia talán legjelentősebb információját: a Magyar Tudományos Akadémián elfogadó döntés született arról, hogy létrehozzák az MTA keretein belül a Molnár Tamás Archívumot. Ennek részleteiről még semmi nem tudható. Cseri Kinga részletesen elemezte Molnár kritikai hozzáállását Kierkegaard és Heidegger filozófiájához, hogy ezáltal mutasson rá, milyen értékelés olvasható ki Molnár vallásfilozófiájának tükrében az egzisztencializmusról. Molnár nem utolsósorban a II. Vatikáni Zsinatot teszi felelőssé az egyház hiteltelenedéséért, kiürüléséért, és azért, hogy a küzdő egyházból formális egyházzá lett. Molnár keményen elutasítja Heidegger negatív teológiáját, s ezzel az esetleges párbeszéd lehetőségét is. Cseri Kinga kiemeli, hogy a heideggeri szorongás valójában a transzcendencia és a szabadság alapja, ezzel a szorongással egyesülni kell, nem menekülni tőle. Frenyó Zoltán Molnár professzor egyik kedvenc témájával a humanizmus és a kereszténység kérdéskörével foglalkozott, kiemelten a szerző Keresztény humanizmus című könyve alapján. Utalt Cusanus, Pico della Mirandola emberképére, az emberi méltóságról, föld és menny viszonyáról vallott nézeteikre, és arra, hogy napjainkban „a tradíció kérdésessé vált”, mint azt Gadamer kimutatta. A humanizmus, mint világnézet azért veszélyes és nem keresztényi, mert az e világi létre determinál. (A másik végletet, amely teljesen szakít a világgal, Molnár angelizmusnak nevezi.) Frenyó figyelmeztet, hogy a „keresztény humanizmus” ártatlan kifejezés, mert lényegében a kereszténység eszmekörének egy szeletét adja, a krisztusi tanok szolidaritását, emberszeretetét, a szamaritánius lelkiséget. Így aztán a „keresztény humanizmus” nem több tautológiánál. Vele szemben a „humanista keresztény” valójában a kereszténységet elutasító, e világi elvárások szerint kritizáló, minden transzcendenset és szakrálist mellőző álláspont, amely nem Isten-centrikus, hanem teremtmény-centrikus, és az embert tekinti abszolút középpontnak. Ezért nagyon veszélyes. Végül Frenyó azt az érdekes kérdést járta körül, hogy bármely nagy filozófus vajon mennyire tekinthető kora alakítójának – (olyannak, aki elöljár) –, és mennyiben a kor történéseit utólag – illetve analóg – megmagyarázónak. Mekkora a filozófus tényleges felelőssége a világ formálódásában? Sárkány Péter lényegében az előző felszólaló témáját vitte tovább. Utalt rá, hogy a valóság gyakran rászorul a vallásos értelmezésre. Figyelmeztetett rá, hogy az eltorzult humanizmus talán éppen a pedagógiában képes a legtöbbet ártani álságos nézeteivel (pozitív diszkrimináció, túlzott tolerancia, egyenlősdi, büntetés tilalom, egyre kisebb elvárások stb.), miközben az iskolai erőszak, a tinik ámokfutása mindennapossá lesz (USA, Németország). A fiatal előadó elmondta, hogy úgy sikerült filozófiai diplomát szereznie, hogy az egyetemen egy szó nem sok, annyit nem hallott a magyar filozófiáról. (Ő már Lukácsról sem.) Amikor egy alkalommal Molnár Tamás kurzusát hallgatta az ELTE-n, a professzor ezt írta egy általa beadott dolgozat tetejére: „Laboratórium”. Sárkány Péter úgy hiszi, ez tekinthető Molnár filozófiai alapvetésének: a filozófia vegykonyha, ahol nagyon sok minden előfordul, és nagyon sok minden létrejöhet, de rajtunk múlik, hogy mi. Filozófusnak lenni elsősorban életforma – Sárkány Péter szerint. Frivaldszky János docens kiemelte, hogy Molnár Tamás meri az egyenlőtlenséget felvállalni. A posztmodern kor azért acsarog annyira a családra és a házasságra, mert az mindent magába foglal – (kötelezettség, felelősség, terhek, korlátok) –, ami a posztmodern kor rémálma. Nagyon árulkodó, hogy a család nem önálló jogalany, nem jogi személy a modern világban. Karácsony András azt a témát járta körül, melyről Molnár A hatalom két arca című könyve szól, vagyis a politikum és a szentség ősi, történelmi viszonyát. Alapkérdésként abból indult ki, hogy a kereszténység a deszakralitás áldozataként, netán előidézőjeként fogható- e fel? Sokan úgy vélik ugyanis, hogy a krisztusi megtestesülés, Isten emberré levése deszakralizáció volt, hiszen Istenben összpontosult minden, ami Szent. Testté válásával, szenvedésével, halálával ily módon beszennyeződött a szentség maga. A politikai teológia kérdései csak látszólag időszerűtlenek: valójában sokkal erősebben jelen van még ma is a politikai hatalom elfogadásában a szakrális momentum, mint gondolnánk. Molnár Attila Károly előadásának címe is kihívó volt: Liberalizmus-e a modern zsarnokság? Alapvetően azokra a tanításokra építette mondanivalóját, melyek Molnár talán legismertebb, legtöbb vitát provokáló, a liberálisokat és globalistákat leginkább zavaró kis könyvében, A liberális hegemóniában fogalmazódtak meg először, s magyarul 1993 óta olvashatók. Az állam-egyház-társadalom hármasságában ezredeken át az első kettőé volt a hatalom gyakorlásának joga. Az utóbbi századokban az állam elgyengült, az egyház deszakralizálódott, a hatalmat pedig az az önmagát civil társadalomnak nevező, arctalan és megfoghatatlan érdekcsoport kaparintotta meg, amely teljes hegemóniával bír úgy az állam, mint az egyház felett. Fekete Balázs a modernitás kérdéseit, pontosabban arcait vázolta fel Molnár művei alapján, legfőképpen A modernség politikai elvei kötetre építve. Korunkban a hős helyébe a tömeg lépett, a modernség célja pedig az, hogy egy összetartó, nagyon is megszervezett és kontrollált társadalmat kovácsoljon a tömegből, de a vallás közvetítése nélkül – mutatott rá Molnár nyomán az előadó. Gáspár Csaba László nagyon eredeti, értékes gondolatsort osztott meg hallgatóságával Molnár könyvének, A gondolkodás archetípusainak ürügyén. Nem titkolta: nem a könyvről fog beszélni, hanem azon gondolatokról, amiket Molnár könyve benne kiváltott. Félelmetes valóságnak nevezte az elkerülhetetlen következtetést: gondolkodás és valóság azonosak. Ugyanis mindig az a valóság, amit annak gondolunk. A valóságot azért nem tudjuk ellenőrizni, mert a gondolkodást (érzékelést) sem tudjuk, így aztán az is elmondható, hogy a gondolkodás mindig talajvesztés is, mert szükségszerűen híján van a bizonyosságnak. Tetszik vagy nem tetszik ez nekünk, de a gondolkodás maga a lét, és ez egy megmagyarázhatatlan törvény. Ezért mondható ki, hogy a gondolkodás valóságalkotás: tehát törvényileg nagyon is veszélyes és üldözendő. Ignácz Lilla Molnár Tamás Heidegger-kritikáját kritizálta. Előadása nagyban emlékeztetett a korábban már e témában elhangzott másik előadással. Érezhetően Heidegger pártján állt Molnárral szemben, érezhetően őszintén sajnálva, hogy e két filozófus szellem nem tudott harmonikusabban találkozni egymással. Az előadás fókuszában a német professzor állt, sokkal inkább egy Heidegger konferenciára való volt. Turgonyi Zoltán – ő kezdte és ő zárta az előadások sorát – átfogó témát választott: a hitviták valódi tétje Molnár Tamás műveinek fényében. Noha az egész életműből merített, dominánsan mégis mintha A filozófusok istene kötet alapos bemutatása lett volna ez előadása. Részletesen tért ki Molnár hármas osztatú felfogására az Isten-ember-világ viszonylatban, az immanens, a transzcendens és a személyes Isten problematikájára, Isten elérhetetlen mivoltának kérdéseire. A kilenc órán át tartó konferencia zárószavát az a Frenyó Zoltán tartotta, akinek túl nem értékelhető érdemei vannak e példátlanul értékes, bátor szellemi kaland megszervezésében és létrehozásában. Állítólag jövőre újabb konferenciát terveznek Molnár Tamás műveinek – melyekből már magyarul is közel 20 kötet olvasható – ismertetésére. Úgy legyen.

Szőcs Zoltán