vissza a főoldalra

 2009.09.04. 

A román betörés

Tamási Áron: Czímeresek c. regényéről

„Harapós, kölyök szél fújdogált, az ég alján meggyúlt körül a sűrű pára, majd a kedélyborzoló csendben szemlátomást úszott a város felé. A hegyek színe is barnavörös lett, mint a ragadozó állatoké.” Ezzel az „időjárásszerűséggel” kezdi a könyvét Tamási Áron. A könyvnek az a címe, hogy Czímeresek. Az időpont, amiben ez a négy hónapos történelem zajlik, 1918 ősze, 1919 eleje. A város Kolozsvár, a helyszín Kolozsvár és környéke. „Kolozsvár: Megitta a két pohár rumot, után a feketekávét. Sorjában, szépen, ahogy a keze alá kerültek. Aztán egykedvűen nézte a nyüzsgő kávéházi termet, de olyanok voltak a szemei, mintha nem látna semmit. Pedig egy különös tömeg forrt, izzadott, rajzott, kiabált és veszekedett előtte. Pedig minden asztalnál fürtökben lógtak az emberek: öregek és fiatalok, rongyos, éhesszemű szakállas zsidók; a háború petéiből kikelt potrohos valutabetyárok; sima, púderes arcú világfiak, akik kötél helyett fonnyadt karjaikat fonták az áldozatok nyakára; embersáskák, akik lerágták a bankóról az értékjelző számot; sunyi szarkák és fekete hollók, akik szemétdombjaik oldalában hordták össze a fénylő aranykoronákat; zugkereskedők, eldugott árukkal spekulálók, devizőrnek keresztelt óriáshangyák, pénzre szálló dongók és legyek, a kereskedelem minden fekélye: a holdkóros emberiségnek valami különös harácsoló és fekete hada, a világháború utolsó törmeléke. A lámpák meggyúltak. Dobróczky is felkelt, mintha árnyék után menne, megint kifelé. – Pardon, szabad lesz fizetni – állott elejébe a pincér. A zsebébe nyúlt Dobróczky, és olvasatlanul pénzt adott a pincérnek, aki mélyen meghajolva mondta: köszönöm, kapitány úr.”

A díszes kompánia Kolozsváron betért az Égő Csipkebokorba, Uray Pista vezetésével. Uray Pista tudjuk, a minden hájjal megkent pénzcsináló ember, a ravasz zsidó. Társaságában tartózkodott Zaturcsay, akinek a zsebében félmillió korona lapult, megbízatása volt különféle hadianyagok beszerzésére. Uray tanácsolta neki, ne térjen vissza állomáshelyére, a pénzt meg nyugodt lelkiismerettel tegye zsebre. Mindenesetre először adjon kölcsön neki hozomra némi készpénzt. Zaturcsay adott is rögvest ötvenezer koronát. No de menjünk be az Égő Csipkebokorba. Ott különböző ellenőrzéseken estek át. A nagy ajtó mögött fogadásra – mármint a Zaturcsay és Uray fogadására – megjelent egy hölgy. „Egy feszületet tett az asztalra, aztán az őrnagy kezébe adott valami fehér kartonlapot, amelyen égő vörös keretben néhány sor írás állott. Kérem – mondta hideg áhítattal –, az Istenre és saját férfibecsületére gondolva itt a feszület előtt és előttünk, mint tanúk előtt, szíveskedjék ezt az esküt fennhangon elmondani. Zaturcsay felállt, meggyőződés nélkül és sietve elolvasta. »Esküszöm az élő Istenre, hogy semmit, amit e ház falain belül látni, hallani, tenni vagy tapasztalni fogok, soha senkinek semmi körülmények között elmondani és elárulni vagy bármiféle úton tudomására hozni nem fogok. Isten engem úgy segéljen.«” Szóval letették az esküt, és beléptek ebbe a szabadkőműves páholyokra emlékeztető, csőretöltött zűrzavaros házba. A házban nők voltak, szépek. Az elsőnek az volt a neve, hogy Mrs. Jupiter. Diszkréten egy kicsi piros zászlót lengetett, s annak fehér mezejében egy szám, húszezer korona. A másik nőnek az volt a neve, hogy Virgo di Piave. Az is húszezer korona. Na de a harmadik, Kleopátra már huszonötezret ért. A harmadik nő, a Kleopátra maga Tilda, az orvosprofesszor lánya, aki később a gróf fiát veszi férjül. Szóval szép kis színtársulat jött össze. Azért kitérőként hadd mondjam el, hogy Tamási Áronnak ez a regénye – a Czímeresek – különös regény. Realista mű és misztikus. Itt a misztérium szereplői szélhámosok, csalók, dezertáló katonák és álmodozó arisztokraták és kurvává nemesült úri hölgyek. Tamási ebben a regényben az erdélyi világ feszültségeit rajzolja meg.

Az egyik kritikus azt írta róla, hogy jó regény, de más is megírhatta volna. Ez előtt a regény előtt született meg a Szűz Máriás királyfi, Tamási Áron híres regénye. Közben novellákat írt, Erdélyi csillagok és Hajnali madár címen. Azt írja magáról Tamási Áron: „Egy meghittebb beszélgetésben bővebb időt töltöttem dr. Millával, aki neves ügyvéd volt, és a román értelmiségnek egyik hangadója. A beszélgetés egy Szamos megyei faluba kanyarodott, a falu neve Debrek volt. Hát ez a Debrek lett a fészke annak a történetnek, amely alkalmasnak kínálkozott arra, hogy betöltse szándékomat, mely az erdélyi magyar vezetőréteg csődjét kívánta ábrázolni. A történet, ahogy dr. Milla elbeszélte, a háború utolsó évében történt, vagyis 1918-ban. Akkor a nyár vége felé fölkereste őt egy huszártiszt, aki légnyomás miatt kiesett a tényleges katonai szolgálatból, aki egyenes leszármazottja volt az egyik erdélyi fejedelemnek. Ez a légnyomás sarjadék elmondta, hogy nemrégen házasságot kötött ennek és ennek a professzornak csudaszép lányával, s mint boldog, fiatal házasok, birtokba vették a hozományt. Ez a hozomány az előbb említett Debrek faluban egy kastély volt, s a kastélyhoz nagy kiterjedésű földbirtok. A kastélyt pazarul berendezték, s a mezőgazdaságban is ilyen-olyan befektetést kívántak eszközölni. Azonban hamarosan azt vették észre, hogy a pénz elfogyott, s kölcsönt a bank nem ad a birtokra. – Így állunk, kérem szépen, mondta a sarjadék, s megbízást adott dr. Millának, hogy tegye tisztába a birtokot. Eme beszélgetés után egy fél évre a debreki kastély és földbirtok már nem a fejedelmi sarjadék tulajdona volt, hanem a dr. Milláé. Az enyém pedig a történelmi tanulság, hogy a hollóból miképpen lesz varjú. S a történelmi tanulság mellé a szellemi gond és a munka, mely a történet írásbeli formáját kereste. Néhány hétig a debreki tojásokon üldögéltem, aztán elhatároztam, hogy Czímeresek címen megírom az egész történetet, azokkal a jellemző részletekkel együtt, amelyeket dr. Milla aprólékosan elmesélt nekem.”

Ez a Czímeresek, mint ahogy már említettük, a kor és hatalomváltás okozta lélekváltás vagy lélekvesztés regénye. A két legfontosabb arc a két Csetneky, Kálmán és Tilda, apa és lánya. Tildában benne lakozik a gonosz fúria, kegyetlenségét Jókai Mór Plankenhorst Alfonsine-jától kapta, elesetten is sugárzó asszonyiságát Szabó Dezső Farczády Juditjától. Tilda tehát férjhez ment Andráshoz, a gróf fiához, és innen folytatjuk a történetet a könyv alapján. Nem kevés bonyodalom várható. Mert Tilda az élő egy világon mindenkivel viszonyba keveredik, a szegény, akaratlan, gyenge gróf meg semmiről nem tud. A pofátlan Uray Pista „pezsgőt töltött gyorsan, a díványon ült, és úgy tartotta jobb markában a karcsú poharat, mint egy liliomot. – Gyerünk – türelmetlenkedett. Tilda bezárta az ajtót. – Nem fogsz mozdulni? – Nem. A hegyek az ablakok alá álltak feketén. Tilda ledobta a ruháit gyorsan, a füleire rázta haját, és táncolni kezdett a kidőlt erdélyi bálvány előtt.” Uray Pisti társaságában az álomtalanul alvó férje előtt tette ezt. Gyönyörű történet, mondhatni valóban misztikus, hogy ha ez lenne a misztika. A jelenet után Uray meg csak üzletelt. A románok meg betörtek Erdélybe. „Vegyes lábbeliben jöttek. Mind aprókat lépnek, és örökösen dorombitálnak. Uray jóízűen kacagott az ízes szavakon. A professzor végtelen bánatosan nézte a székelyt, majd megkérdezte tőle. Családja van-e? – Itt van az asszon is kérem szépen, csak elvesztettem ebben a nagy megbolydulásban. – S hol van a szállásuk? – Majd rendel az Isten valami szikra helyet.” A professzor elhatározta, hogy Aradra utazik, a magyarság érdekében tárgyalni a románokkal. A vonatra nem fért fel. Uray elintézte, miközben mozdonyt, lovat, bivalyt cserélt, természetesen a maga javára. Karácsony lett, magyar karácsony, és nem ortodox karácsony. A fiatal gróf és felesége, Tilda a kastélyban laktak. Az ispán – a kastély és a birtok ispánja – gyönyörű karácsonyfát díszített a kastély egyik szobájában. Román nemzeti színű szalagot tett a fára. Tilda megkérdezte, miért tette ezt, nincs magyar szalag? Az ispán készségesen kicserélte a román szalagot magyarra. S ekkor kerül sor a nagy jelenetre, a színmagyar gróf és ifjú felesége, Tilda között. Jobban szeretsz engem – kérdezte a kurvává vedlett professzor lány arisztokrata férjétől –, mint a magyarságod? Nagy volt a csábítás, mert a nő amúgy szép volt. Majd nyögve kijelentette, jobban. Akkor is, ha… és meglengette a román szalagot, meg a magyart. Melyiket választod? Engemet vagy ezt a román zászlót? Az enervált gróf a nőt választotta. A románok meg jöttek és gyilkoltak, házat gyújtottak és bementek a kastélyba is szállásra. Szóval minden szörnyűség megtörtént. Tilda meg felfogadta a zsidó Urayt, hogy legyen neki ügyvivője a kastélyban, rendezze be hiánytalanul és korszerűen. Az ősök arcképeit festesse meg, és legyen ez a kastély egy magyar sziget. Uray vitte a házat, és lopta a pénzt szakadásig. Most már Tildától is, akivel egyébként mindenképpen viszonyba akart keveredni ő is. Szegény gróf minderről persze nem tudott. Némely kritikák, különösen a 45 utáni kritikák azért szerették a Czímereseket, mert azt mondták, hogy Tamási Áron jól elveri a port az erdélyi magyar arisztokrácián. Valójában kifogásolták a művet, mert ez volt a lényegesebb, hogy ez az Uray, ez a zsidó, egy undorító figura. No de mit ír a könyv?

„És az orvos megállapíthatja most, a nemzet betegágyánál: beteg a fej, a gyomor és a vér egyaránt. – Vegyük a fejét! – szólt közbe Uray. – Igen, hát vegyük a fejét. Mondjátok meg tehát, hol van Európában még egy olyan arisztokrácia, mint a magyar, mint ez a mi híres történelmi osztályunk, amelynek 70%-a nem beszél, nem érez, és nem emlékszik magyarul; amely egy idegen császár palotáinak oszlopait és falait úgy vette körül századokon keresztül, mint a repkény; amelynek minden vágya a cím és célja a rang; amely annyira kiszakadt a nemzet testéből, hogy saját parasztjára idegen nyelven káromkodik. Mi más hát, mint irónia, amikor Bécs mégis rebbelisnek nevezi néha ezt az arisztokráciát?”

Majd néhány sorral lejjebb olvassuk Uray Pista közbeszólt, halljuk a véleményedet a zsidókról. „A zsidókról most nem beszélek, mondta kedvetlenül a professzor. – Az úrhatnám középosztályt, ezt a finom vegyes kiránduló társaságot és a szánt szándékkal megvakított, baromnak tartott parasztságot akartam még röviden jellemezni, de megette már velem együtt a fene. Minek beszéljek, minek szaggassam a lelkemet, hiszen már nemcsak a szó, de a cselekedet is késő. Erdélyben mindenütt elütötte a magyar tornyokban a 12-t. Vége van. Mehetünk a keresztfák alá pihenni.” A sok kritika közül tovább olvasom a szereplőkről készült leírásokat. Ebben a regényben van egy székely ügyvéd főhadnagy. Ő Burján Gáspár. Az alakja meglehetősen vázlatosra sikeredett. Nem irodalmi, művészi, de társadalmi üzenetet küld. Méghozzá a kisebbségi léttel és túléléssel kapcsolatosan. A figura ismerős irodalmi elemekből lett összegyúrva, főként Jókai Mórtól és Szabó Dezsőtől ismert arcokból. Benne van Berend Iván romantikus alakja, benne van Böjthe János neoromantikus vonásokat is hordozó patetikus hősiessége. Hétköznapi józanságában és hétköznapi hősiességében egyaránt felidézve a novellákból ismert szamaras székely nehezen feledhető alakját. A regényes krónika utolsó lapjain Burján Gáspár Tildával beszélget. A pusztuló grófi birtok sorsáról beszélgetnek. „– Hát nem lesz birtokreform, nem lesz keleti szél? – De lesz, és maga? – Meg fogom előzni. Székelyeket telepítek ide. És velünk mi lesz? Egyelőre itt maradnak… mert így egészséges: leverni a magyar fáról a száraz leveleket, hogy újak hajtsanak rajta.”

Így beszélt a székely ügyvéd. Lassan a regény végéhez érünk. A professzor kilátástalannak tartja a helyzetet, mert a románok mindent elözönlenek, és a magyar színek, a magyar világ befeketült. A professzor mérget vesz magához, és meghal. Tilda járja tovább az útját, és kurválkodik. Az ispán mindenképpen magáévá akarja tenni a szépséges fiatal grófnét. Nem sikerül neki, ezért megfojtja. S lényegében itt a vége a történetnek. Vége, mert Gyulafehérváron kikiáltották Nagy-Romániát. És hiába hangzik el többször a regényben, hogy magyar autonómia, abból nem lett semmi. Hiába voltak a fogadkozások, Romániában megindult a gőzhenger, és Erdélyt eltaposta. Nem derűs regény Tamási Áron Czímeresek című könyve. A könyv üzenetéről mindmáig keveset beszéltek. Nem igaz az, hogy csak az arisztokrácia vált erőtlenné és céljavesztetté, nem igaz, mert Budapesten ebben az időben a katonasapkák magasba repültek, és ünnepelték Károlyi Mihályt, a farkastorkút, akit nemsokára Kun Béla követett.

(Tamási Áron: Czímeresek, Palatinus Kiadó, 2005.)

Győri Béla