vissza a főoldalra

 2009.09.04. 

A szabadság magasabb fokáért

Beszélgetés Pintér Lajos költővel, a Forrás szerkesztőjével

Pintér Lajos költő 1953-ban született Szegeden. Általános és középiskolai tanulmányait „szülei városában”, Csongrádon végezte. A Batsányi János Gimnáziumban érettségizett 1971-ben. 1971–76-ig az ELTE BTK magyar– népművelés szakán tanult, tagja volt az Eötvös Kollégiumnak. Első versei 1972-ben jelentek meg a Tiszatájban. Az ELTE BTK Jelenlét című irodalmi folyóiratának alapító szerkesztője, 1976-tól a Forrás című irodalmi folyóirat szerkesztője. Tizenhat önálló kötete mellett versei, írásai megjelentek a Szép Versekben (1978, 1979, 1986, 1989, 1990, 1993) és számos folyóiratban, többek között az Árgusban, a Forrásban, a Kortársban, a Tiszatájban és az ÚjForrásban. Szerkesztésében jelent meg Radnóti Miklós válogatott versei című kötet a Magyar irodalom gyöngyszemei sorozatban (Kozmosz Könyvek, 1979.). Rajz őszi tűzfalon című képversét iskolai tankönyvekben is megtalálhatjuk: Irodalom az általános iskolák 2. osztálya számára (szerk.: Zsolnai József, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1987- től); Hétszínvirág. Olvasókönyv az általános iskolák 3. osztálya számára (Gyermekrajz őszi tűzfalon címmel, Apáczai Kiadó, 2001-től); Irodalom az általános iskolák 8. osztálya számára (Gyerekrajz őszi tűzfalon címmel, szerk.: Dobcsányi Ferenc, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1993-tól). Díjak, kitüntetések: Móra Könyvkiadó Nívódíja (1979), József Attila-díj (1983), Radnóti Miklós-díj (1985), Bács- Kiskun Megye Művészeti Díja (1987, 1996), Eötvös Kollégiumért Emlékérem (1995), Magyar Művészeti Akadémia Arany Oklevele (1998), Tekintet-díj (1999), Csongrád Város Díszpolgára (1999).

 – Szegeden született, s Csongrádon járt iskolába. A gyermek- és ifjúkor környezete mennyire hatott később költészetére? Forrásai voltak-e későbbi verseinek az akkor tapasztaltak?

 – Természetesen. Amit Csongrádon gyermekként megéltem, máig hatással van költészetemre. Szüleim paraszti származásúak, s jómagam is ezt az életformát ismertem meg. Édesanyám veszélyeztetett terhes volt, ezért születtem a szegedi klinikán. Utána rögtön visszautaztunk Csongrádra, ahol szüleimnek több évszázadra visszanyúló gyökerei vannak. Legtöbb rokonom ma is ebben a városban él. Szegedi születésem erkölcsi, filoszi szempontból érdekes. Tudtam, hogy ehhez a városhoz kötődött Juhász Gyula, József Attila és Radnóti Miklós. Tehát azok a költők, akiket nagyon tiszteltem. A szegediséget ezért vállaltam fel szívesen. A városban teremtett értékek számomra sokat jelentettek. Diákkoromban már igen kitűnő folyóirat volt a Tiszatáj, s ezt a szegedi lapot is szívesen olvastam.

 – 1971-ben felvették az ELTE-re. Nehéz volt megszokni a főváros miliőjét?

 – Nem volt nehéz elszakadnom a családi háztól. Tizennyolc éves koromban „kinőttem” Csongrádból, elvágyódtam ebből a városból. Felszabadító élményt jelentett számomra, hogy Budapestre kerültem. Nem is a főváros számított, hanem az egyetem és mindenekelőtt az Eötvös Kollégium.

 – Ebben az intézményben kikkel ismerkedett meg későbbi költőtársai közül?

 – Életem nagy szerencséje volt, hogy bekerültem az Eötvös Kollégiumba, ahol nagyon kiváló volt a légkör az 1970-es években. Az ottani diákok remek koponyák voltak. Kovács Istvánnal – aki akkor nevelőtanárként is működött – voltunk abban az időben irodalmárok. Utassy József és Kiss Bence köre akkor távozott, mikor éppen bekerültem a kollégiumba. Róluk több diáklegenda élt.

 – Miről szóltak ezek a legendák?

 – Például Utassy Jóskáról szól a következő. Akkoriban jelent meg első verse a miskolci Napjainkban. A kollégiumnak legendás portásai voltak. Az egyik a hangosbemondón közölte: Utassy József jöjjön a portára, mert pénze érkezett. Utassy lerohant, s mivel még sosem látott pénzes utalványt, a dátumot hitte a kapott összegnek. Nagyon megörült, hogy majdnem 2000 Ft-ot kapott, ám később elmagyarázták neki, hogy az összeg máshova van feltüntetve. Azt is tudtuk, hogy a Zúg Március című költeményt az egyik Eötvös kollégiumi március 15-ei ünnepségére írta, s ott szavalta el. Ez a korszaknak a kultuszverse lett.

 – Még egyetemista volt, mikor 1972-ben megjelentek első versei a Tiszatájban. Ki volt, aki segített a költemények megjelentetésében?

 – Már gimnazista koromban írtam verseket, s az első kötetembe is beválogattam belőlük. Ezek szerint koraérő típus vagyok. Azért küldtem költeményeimet a Tiszatájnak, mert – ahogy említettem – szerettem és becsültem ezt a folyóiratot, s a szegediség filozófiája is közel állt hozzám. Ilia Mihály volt akkor a lap főszerkesztője, aki szeretettel fogadta verseimet, melyek 1972 novemberében jelentek meg abban a számban, melyben a 70 éves Illyés Gyulát köszöntötték. Ilia Mihály – akinek kétszeres köszönettel tartozom – néhány versemet kiválasztotta, s elküldte ajánlással Kormos Istvánnak. A Tiszatáj a korszak legendás folyóirata volt, míg Kormos a korszak talán leglegendásabb főszerkesztője. Kormos István a Móra Kiadó főszerkesztője volt, de megadták neki azt a jogot, hogy a gyerekkönyvek mellett évente két felnőtt, elsőkötetes költőt bemutasson. Így Kiss Annát, Kiss Bencét, Döbrentei Kornélt, Kovács Istvánt, Veress Miklóst, Nagy Gáspárt is bemutatta. Ilia tanár úr értesített, hogy verseimet eljuttatta Kormoshoz. Egy nap felhívtam a kollégium portájáról Kormos Istvánt, s megkérdeztem: mikor menjek be a verseim ügyében. Azt hittem, hogy a kötet megjelenéséig sokat kell majd tárgyalni. Kormos azt válaszolta nekem: nem kell bemenni, ki fogják adni! Ezt első hallásra nem is fogtam fel… De így is – a szerkesztő nagylelkűsége ellenére – két-három évet kellett várnom ahhoz, hogy a kötet sorra kerüljön. Akkor ilyen idők voltak.

 – Visszaemlékezéseiben, s az önről írt dolgozatokban sokszor olvasni Kormos István nevét. Azt is olvastam: ön a „Kormos-egyetemre” járt Nagy Gáspárral és Baka Istvánnal s másokkal egyetemben. Mit tanult Kormostól? Stílust? Verselést?  

– Amit említett, azt nem. Ő megnézett egy verset, s ha azt jónak találta, akkor úgy gondolta: éppen ezért nem érdemes róla beszélni. Azzal, aki rossz verset vitt neki, utána nem állt többé szóba. Sőt legendás volt arról, hogy gyűjtötte a csapnivaló költeményeket, s idézte, gúnyolta korának dilettáns „verselőit”. Arra tanított bennünket, hogy ismerjük meg nemzedéktársainkat és jeles kortársainkat. A Móra Kiadó előtermébe jött ki a dolgozószobájából, mikor felkerestük. Ott zajlottak ezek a kis Kormos-szemináriumok, ahol még például az akkor elhallgatott Sinka Istvánról és Dsida Jenőről is szó volt. A mester arra nevelt bennünket, hogy otthonosan mozogjunk az irodalomban. Ez nem esztétikai, hanem etikai kérdés volt. Ennek óriási jelentősége volt abban az időben, amikor egy fiatal költőt, írót általában semmibe vettek a lapok szerkesztői. A ’70-es években nagyon nehéz volt kitűnni egy fiatal költőnek, írónak, mert legtöbbször átnéztek rajta a szerkesztőségekben. Úgy látszik, hogy az akkori társadalom vezetői nemcsak, hogy rendszerváltást, de irodalmi generációváltást sem akartak. Ezzel a metódussal ment szembe Kormos, aki másként állt hozzá a fiatal, tehetséges költőkhöz.

 – Nyugati költők műveire is felhívta a figyelmüket, vagy csak a magyarokéra? Természetesen az is óriási dolog, hogy Sinkáról és Dsidáról is beszélt azokban az időkben.

 – A vasfüggönyön túlra irodalmi szempontból nem tekintettünk, azért sem, mert akkoriban az Európa Kiadó már közölt nyugati íróktól, költőktől. Kormosra azt is szokták mondani, a Párizst járt költő, mert hosszabb időt töltött a francia fővárosban. Nyitott szellemiségű ember volt. Egyszer azt mondta: legkedvesebb könyve Bibó István Harmadik út című kötete, amit Nyugaton olvashatott először. Arról is szólt, hogy legkedvesebb költője Jeszenyin volt. Kormos nagyon szerette a rokon népek költészetét, ami már nem Nyugat, hanem Kelet felé mutat…

 – 1976 két okból is jelentős az ön életében. Az első: akkor tartották az Eötvös Kollégiumban Baka István, Nagy Gáspár és az ön költői estjét. Hogyan emlékszik vissza erre a májusi estre?

 – Ezt az estet Kormos István vezette fel, s Vándorfi László és Márai Enikő volt a két közreműködő. Vándorfi Laci kollégista diáktársam volt, jelenleg Veszprémben színigazgató. Márai Enikő az Egyetemi Színpad előadóművésze volt, s már akkor is tudtuk róla, hogy Márai Sándor rokona. Ez nemcsak költői, hanem nemzedéki est is volt. Már előtte személyes barátságot ápoltam mind Nagy Gáspárral, mind Baka Istvánnal. Úgy gondoltam, hogy ezzel a költői esttel méltóképpen búcsúzhatok az Eötvös Kollégiumtól. Nagyon szép irodalmi est volt, csak azt sajnálom, hogy nem maradt fenn hanganyag róla. Akkoriban jelent meg Ágh Istvánnak egy verse, mely arról szólt, hogy az ő generációja az utolsó nemzedék. Kormos István erre reflektálva mondta az esten: nem ők az utolsó nemzedék, hiszen itt a legújabb.

 – A másik ok: 1976-tól a Forrás irodalmi folyóirat szerkesztője. Ez a lap idén ünnepelte 40. születésnapját.

 – Szegeden születtem, Csongrádon élnek rokonaim, Pesten tanultam… Felvetődhet a kérdés: miként kerültem a kecskeméti Forráshoz? Ahogy a Tiszatájat, úgy a Forrás szellemiségét is kezdettől szerettem. Már 1976 előtte is közölte a Forrás verseimet. Amikor szerkesztőnek hívtak, elfogadtam a felkérést, mert éreztem, egy rokon szellemiségű folyóirathoz hívnak.

 – A születésnap alkalmából szavalóversenyt is rendeztek Kecskeméten. Innen a kérdés: mennyire ismerik a kortárs költészetet a diákok?

 – A 40. éves évforduló alkalmából a megyében három szavalóversenyt is rendeztek, tehát nem csak Kecskeméten emlékeztek meg a Forrásról. A téma: a Forrásban megjelent költeményekből kellett verset mondani. Szerencsére Kecskemét híres a lokálpatriotizmusáról. 1976-ban azt gondoltam, hogy feleségemmel néhány évre ideköltözünk, aztán visszatérünk Pestre. Arra nem számítottam, hogy ez egy „veszélyes” város, hatalmas megtartó erővel bír. Így itt maradtunk. Szeged rengeteg értelmiségit kitermel, de nem tudja megtartani. Ennek ellentéte Kecskemét. Azt, hogy mennyire ismerik a modern költészetet a tanulók, az a tanárokon múlik. Ahol mi járunk a megyében, ott ismerik a mai irodalmat. Sokszor meghívnak minket zsűritagnak, ott érezzük át ezt a szeretetet.

 – 1979-ben már a Forrásnál dolgozott, mikor Lakiteleken megrendezték a Fiatal Írók Találkozóját. Ott is volt a rendezvényen. Az áthúzott ünnep című. versében erről a találkozóról emlékszik meg. Ebből idézek: „nem tudtuk, hogy a falnak is füle van.” Ez azt jelenti: nem számoltak a besúgókkal?

 – Lehet, hogy naivak voltunk, de ezekről a dolgokról nagyon keveset tudtunk, míg az ügynökkérdés a rendszerváltás után nem került napirendre. Jómagam a ’70-es, ’80-as években nem tudtam elképzelni, hogy egy ilyen hálózat vesz körül minket. 1979-ben, kecskemétiként, nem aludtam kint a lakiteleki kétnapos rendezvényen. Érdekes módon a suttogó propaganda másnap már közölte az esti, éjszakai beszélgetéseket, amiből én kimaradtam, de „ők” tudtak róla.

 – Ezért lett a cím Áthúzott ünnep?

 – Azért, mert az azóta eltelt 30 év kissé áthúzta a számításainkat, reményeinket. Azt gondoltuk, hogy könnyebb lesz „megváltani a világot”.

 - Volt vita a szerkesztőségben Buda Ferenc megnyitó beszédének megjelentetése körül? Hiszen ez a szöveg kimaradt a Forrás 1979. évi szeptemberi számából.

 – Hatvani Dániel, a lap akkori főszerkesztője megbízott, hogy az anyagot vigyem el bemutatásra Bíró Zoltánnak, a minisztérium akkori osztályvezetőjének. Tőlük mindig a rokonszenvet és a segítőkészséget éreztük. Bíró Zoltán néhány nap haladékot kért, hogy a közlésre vonatkozó javaslatait megfogalmazza. A megbeszélt határidőre, mikor visszamentem, Bíró Zoltán helyettese, Zimonyi Zoltán fogadott. Két kérés hangzott el: ne közöljük Buda Ferenc megnyitóját és Farkas Árpád versét. Ezt az észrevételt főszerkesztőnk elfogadta. Ezen kívül a teljes anyag megjelenhetett. Nem hiszem, hogy a minisztérium rosszat akarhatott nekünk. Mindenki úgy tudta, hogy Buda Ferenc bevezető előadást fog tartani. Viszont egy vers-próza szerű üdvözlő beszédet tartott. Ha jó szándékú akarok lenni, akkor arról lehetett szó, hogy a minisztériumban nem találták Buda Ferenc szövegének a műfaji helyét. Farkas Árpáddal kapcsolatban pedig az volt a megjegyzés, hogy külföldiként nem hivatalosan vett részt a lakiteleki rendezvényen. Illyés Gyulával is én tárgyaltam beszéde, majdani kézirata ügyében. Megjegyzem, a magyar retorika egyik csúcsának tekintem Illyés lakiteleki beszédét.

 – Ön több írásában is foglalkozik a nemzedékfogalommal. Agócs Sándor visszaemlékező írásában felteszi a kérdést: az 1979-es lakitelekiekből lett-e nemzedék? Szerinte nem, s ennek oka, a szekértáborokba húzódás. Ön szerint is? Illyés is érintette a nemzedékkérdést…

 – Lett nemzedék! Nagyobb és fontosabb nemzedék lett belőlük, mint azt maguk, vagy Illyés Gyula gondolta akkoriban. Ebből a generációból lett az úgynevezett rendszerváltó nemzedék. Akkor erre Lakiteleken nem is számítottunk. Illyés beszédének 1979-ben azt a címet adtam: Lehet még nemzedék. Ám Gyula bátyánk ezt úgy javította át: Lehet még nemzedék? Tehát ő is kérdőjelesen tekintett az eljövendő korosztály felé. Beszédében figyelmeztetett is minket, hogy voltak olyan korosztályok, melyek nyomtalanul tűntek el a történelem süllyesztőjében. Senki sem tudta, hogy tíz év múlva mekkora feladat vár a jelenlévőkre. De! Szükség volt olyan műhelymunkára, mint ami Lakiteleken volt, mert ezzel felkészülhettek szellemileg a rendszerváltásra… Ezért a lakiteleki írótalálkozó jelentőségét a szárszóiéhoz mérem. Szárszó és Lakitelek után is földrengésszerű társadalmi átalakulás történt. Így mindkét írótáborra „ránőtt” a történelem.

 – Ha jól tudom, Németh László írta: az ifjúságnak „joga, hogy az életet igényei és eszméi szerint újrafogalmazza”. Ez a nemzedékek létrejöttének alapfeltétele?

 – Ez egy gyönyörű mondat. Az igény bennünk is megvolt 1979-ben. De akkor nem rendszerváltást mondtunk, hanem ’56 és ’68 eszméinek, tüzének – igaz, egyre halványuló – fénye mellett azt akartuk, hogy emberibbé és szabadabbá tegyük a világot. A szabadság magasabb fokáért való küzdés egész eddigi életemet végigkövette.

 – Jelenleg is harcol ezért?

 – 1989-től minden megváltozott. Előtte nem volt rá mód, hogy pártokban fejeződjenek ki a vélemények. Ezért más volt a harcmodor. Jelenleg többpártrendszer és demokrácia van. A 20 évvel ezelőtti események tudomásulvétele mellett ma is harcolunk a szabadság nagyobb fokáért. A világban sok az erőszak, nagy a szegénység, a munkanélküliség. Ezért már az új kor új kihívásaival is szembe kell nézni.

 – Ma sok író, művész elszakadva él a társadalomtól. Létezhet-e költészet közösségi lét nélkül?

 – Az a paraszti társadalom, amiből származtam, erősen közösségi volt. Tehát arra vagyok szocializálva, hogy az ember közösségi lény. Tudom, hogy hozzátartozom a családhoz, városhoz, a nemzethez és az emberiséghez. A világ azonban mérhetetlenül individualizálódik, a közösség tömegesül, a tömegben az egyén elmagányosodik, s nem lehet azon csodálkozni, ha ezek a jelenségek a művészetben is megjelennek és sikeres izmusként mutatkoznak. Én ezt el tudom fogadni. Elég széles az irodalmi paletta ahhoz, hogy elférjünk egymás mellett. Jómagam viszont, ha szabad mondani, a minőséget és nem a sikert keresem.

Medveczky Attila