vissza a főoldalra

 2009.09.04. 

Amplifikáció

Magyarországon ritkán használjuk ezt a latin eredetű szót, talán nem is mindenki érti, hogy bővülést, kiterjedést, nagyítást, felerősödést, kiszélesülést jelent. Ami amplifikálódik, az terjed és nő, nagyjából úgy, mint napjainkban az új influenza világkarrierje, vagy úgy, mint néhány beteg ember rögeszméje. Nem véletlen, hogy a jungi pszichológiának is alapfogalmai közé sorolandó az érzelmi amplifikálódás. Természetesen én most nem az influenzáról és nem szomorú lelki betegségekről akarok beszélni: talán meglepő, de az immár tizenhárom éve elhíresült Tocsik Mártikáról, az élelmes jogásznőről ugrott be nekem ez a szó. Ugyanis félre nem magyarázható módon, feltűnően gyorsuló lendülettel amplifikálódott a magyar társadalomban a tocsikolás. Ami 1996-ban még példátlan, előzmények nélküli, minden józan észt és etikát nélkülöző, vakmerő bűncselekmény volt – (több százmilliós állami pénzek lenyúlása „sikerdíj” címke alatt) –, mára szélesen elterjedt rutingyakorlat lett, döntően az MSZP és az SZDSZ holdudvarában, így például a BKV-nál és még nagyon sok más helyen, ahol él még az elvtársi összetartás. De Tocsik Mártika bírósági meghurcolása óta már nem sikerdíjnak hívják, hanem végkielégítésnek. Részükről ezzel el is van intézve a dolog minden aggályos vonzata.

Ha már – igénybe véve az olvasó türelmét – magyarázgattam az amplifikációt, néhány szót ejtenék a tocsikolás mibenlétéről is. Egy személynévből csináltunk igét akkoriban, mert naivak voltunk, úgy véltük, hogy ez egy egyedi, példa nélküli eset, amely mindenestől, kizárólagosan dr. Tocsik Mártika nevéhez kapcsolódik, hasonlóan a biatorbágyi vonatsiklatás és a megszállott Matuska Szilveszter szét nem választható kapcsolatához. Naivak pedig azért voltunk, mert nem feltételeztük, hogy az állami vagyonkezelő jogásznője által elkövetett huncutság valójában elsőszülött zsengéje egy új kornak, amelyben az efféle pénzlenyúlások olyan természetessé válnak, mint égen a nap, és maga a tocsikolási jelenség oly mértékben amplifikálódik a magyar társadalomban, mint kevés más hozadéka a rendszerváltozás viharainak. Matuska merényletének – Istennek hála! – nem lett folytatása: nem vált elfogadott politikai rutinná a hídrobbantással való üzengetés, így aztán hiába is keresnénk a matuskázás igét köznyelvünkben. A tocsikolás – az adóból befolyt közpénzek gátlástalan osztogatása – viszont hovatovább a siker és karrier legkézzelfoghatóbb mutatójává nőtte ki magát: nincs az az ócska, gumigerincű, exkommunista vezető, aki ne tartaná magától értetődő alanyi jogának, elvárható, nyilvánvaló, kiérdemelt járandóságának, hogy néhány tíz- vagy százmilliócskát ne akasszon le végkielégítés címén az államtól. (Az se baj, ha nem megy el, mert a végkielégítést előre fel lehet venni, mivel úgyis megkapná, ha elmegy.) Nézem a BKV egyik üdvöskéjét, Szalainé Szilágyi Eleonórát (100 millió Ft + egyéb huncutságok), és – bár nem ismerem őt, sosem láttam korábban, azt sem tudtam, hogy a világon van – nincsen kétségem afelől, hogy a pártállamiság idejében ugyanezzel a magabiztos mosollyal volt középvezető, képviselve következetes hűséggel a marxi társadalom etikáját, és – lelki füleimmel szinte hallani vélem, amint – védte-magyarázta morgolódás esetén a szánalmas szocialista munkabérek alacsony szintjét. („Most még egy ideig elvtársak összébb kell húznunk a nadrágszíjat, de két éven belül a helyzet rendeződni fog.”) Hát neki már a hátra lévő idejében egészen biztosan nem kell összébbhúzódnia, egykori beosztottjait, akiket vigasztalgatott marx bő mondataival, inkább ne kérdezzük. E ponton tehetné fel a kérdést a naiv, magyarügyekben járatlan külföldi, hogy ha ezen zűrös akciók ennyire nyilvánvalóan folynak, a sikkasztókat miért nem számoltatja el az ügyészség? Ehhez fogható gyermeteg kérdés csak egy svájci, netán egy norvég üzletember fejében fogalmazódhat meg. Ugyanis szó nincsen törvényszegésről vagy sikkasztásról: ezek a végkielégítési tranzakciók – miképpen Tocsik egykori sikerdíja – teljesen és maradék nélkül megfelelnek az törvényes jogi kereteknek! És ez teszi a tocsikolást társadalmilag igazán veszélyessé és undorítóvá: már 1996, Mártika lebukása óta visszaköszön a pilátusi kétszínűséggel megállapított status quo: noha a „jó erkölccsel” összeegyeztethetetlen, jogsértés nem történt, nincs itt semmiféle vakmerőség, semmi illegális akció, egyszerűen a jogi keretek között működött a rendszer – és fialt 800 milliót Tocsiknak, 100 milliót Szalainénak, és további milliárdokat másoknak. Mert ez a rendszer ilyen rendszer: ilyenné alakította ki Németh Miklós, Antall József, Horn Gyula, Orbán Viktor, Medgyessy Péter, Gyurcsány Ferenc és Bajnai Gordon. Nem egyenlő mértékű ugyan az apaságuk, de ez a rendszer az ő szellemi gyermekük, innen a hasonlóság. Törvényesen, alkotmányosan, parlamentileg jóváhagyottan lett ilyen, ugyanis a kor politikájának és etikájának szerelemgyermeke. Valójában azokat lehetne becsületsértés miatt bíróság elé citálni, akik ezt bűncselekményként emlegetik, miáltal kimerítik a rágalmazás, a jóhírhez való jog megsértésének tényálladékát. Az erkölcsi mocsok amplifikációja a cunami erejével lepte el ezt az országot. A 10, 20, 50, 100 vagy 200 milliós végkielégítéseket csendben bezsebelő „szakemberek”, az 5–10 millió forintos havibérüket államtitokként kezelő rektorok, a horribilis összegű szakértői díjakat kiutaló és átvevő illetékes elvtársak nem keresgéltek holmi jogi kiskapukat, ugyanis nem kellett még azt sem: a főkapun, nyíltan, törvényesen, emelt fővel, akár sajtónyilvánosság előtt lehet sikkasztani ma Magyarországon. Na persze nem mindenkinek. Te meg ne próbáld, kedves Magyar Fórum-olvasó, mert hamarébb nyakon csípnek a törvényesség szigorú őrei, semmint kigondolnád az egészet.