vissza a főoldalra

 2009.09.11. 

Öntudat, öntudat, magyar öntudat

Szabó Dezső válogatott esszéi Bíró Zoltán szerkesztésében

Számos Szabó Dezső esszé közül a Magyar Napló gondozásában és Bíró Zoltán professzor válogatásában tízet kaptunk most kézhez ebben az évben. Korábban a Szabó Dezső-i életművet rendkívül pontosan ismerő Gombos Gyula tette le az asztalra egy külön kiadványban Szabó Dezső hét magyar miniszterelnökhöz vagy miniszterelnökről szóló írását. Ebben a válogatásban most Bíró Zoltán Gömbös Gyuláról, Darányi Kálmánról és Teleki Pálról szól vagy közvetlenül hozzájuk írt levél által, vagy róluk szóló üzenetben. A többi tanulmány címzettje a magyar ifjúság és egy, a kezdő tanulmány a Karácsonyi Levél. Az esszék hókon nyomják, fejbe ütik az embert.

 Ezt olvasom a Karácsonyi Levélben: „Először is és mindenek előtt a jobboldali világnézetnél csak a baloldali világnézettől undorodj jobban, s a baloldali világnézetnél csak a jobboldali világnézetet kerüld el messzebbre. Jobboldali világnézet, baloldali világnézet: teljesen azonos piszkos és szűk lebujok. Majdnem azonos frazeológiával, ugyanazokkal az ügyes és ravasz embervadászokkal, kalandorokkal, szédelgőkkel, ugyanazokkal a megszállottakkal, betegekkel és palikkal. Minden különbség az: hogy az egyik »nemzeti«, a másik »nemzetközi«, szappanbuborékokat fújkál a szemedbe. Aztán az egyik minden utcasarkon maga mellé ordítja a keresztény jelzőt, s a bibliát üvölti legfelső jogcímnek. A másik pedig még a legnagyobb gonddal elzárt szobák mélyén is elhallgatja, hogy a zsidó faj lebírhatatlan imperializmusa mozdít minden indulása mélyén, s a hozzá sereglő lelkek nagy részének egész felépülésében ott bújik a Talmud, amint a föld íze ott bújik a bokorban. A magyarság számára mindkét világnézet »idegen faj hódítását, idegen érdekek életépítését jelenti«”. A germán és zsidó imperializmus nagy harca ez, a magyar pecsenye felett.” Mondom, már a kezdő sorok a lényegről beszélnek. Mi is zajlik magyar földön? Mi is zajlott magyar földön a két világháború között? Pontosan válaszol Szabó Dezső, a kíméletlen esszéista: „Idegen államok épültek a magyarnak nevezett államban, idegen nemzetek építettek jövőt a magyarság testén, és a magyarság: munkájában végtelenül, érdekeiben szervezetlenül, mind nehezebb nyomorúság súlya alatt napról napra mind jobban szorult ki hazájából és sorsa irányításából.” Bizony, bizony. Trianon mindenről beszélt. Hogyan történhetett meg, hogy Erdélyből száz és százezer magyart üldöztek el, hogyan történhetett meg az, hogy a magyar koronázóvárosból egy idegen nép fővárosa lett, hogyan történhetett meg az, hogy országunkból és földünkből a Monarchia „vezető” állama, Ausztria is kiharapott egy darabot? A Karácsonyi Levél a megcsonkított ország belvilágával is foglalkozik kegyetlen keménységgel. Groteszknek, butának, félbolondnak nevezi a fajbiológusokat. „vérvizsgálattal és levéltárral tapogatja körül a hétezredik nagyanyád megbízható magyarságát. Roppant viszket neki a tokiói neveu-k rokonsága, s turáni copfot hajt a tarkója a kínai kuzenek távoli szagára. Aztán pogány meg ősvallású és más efféle. Valami fehéret áldoz, ha nem is lovat, még csak öszvért sem, és csak azért nem puhít a nyerge alatt, mert ez a szerszáma hiányzik. Ezt a tökkel ütött képletet is sokszor megmutattam. Ennél hülyébb csoportot pénzzel sem lehetne tenyészteni a magyarság jogos honfoglalási igényeinek lejáratására.” A következő csoport okosabb és veszélyesebb. „Engem Ziegelwangelnek vagy Aisleitnernek, Lulinszkynak vagy Pironcsáknak, Bergernek vagy Fuksznak hívnak. De éppen úgy részt veszek a magyar állam terheinek viselésében, mint bárki más. Munkám éppen úgy része a magyar munkának, mint bárki másé.” Van itt valami igazság, de a Nagy Péterek és Kis Istvánok mögött ezer megélt élet van. És levonja a következtetést Szabó Dezső. „A magyar célú történelmi egységet csakis a magyar teremthet meg.” Végezetül visszatér a szerző egészen Szent István koráig. „A faji témakörnél még csak egy megjegyzés van hátra. Tudományos életünk szégyene, hogy még mindig kísért egy »szentistváni politika« ostoba babonája. Ilyen politika nincs, az a gondolat, hogy a különböző fajú és nyelvű népeken könnyebb uralkodni, mint az egységes képletű népen; nem Szent István-i gondolat, hanem a régi világ minden impériumának uralkodó elve. Abban az időben, mikor a faji és nemzeti gondolat még csírájában sem volt meg, hogyan adhatott volna szent István egy olyan politikai gondolatot, amely a magyar nemzet kialakulásának és fejlődésének mai napig is formáló ereje lehetne.”

Szabó Dezső karácsonyi levelét 1934. november 24-én írta. De ma is írhatta volna. „A mai magyar parlament egyetlen pártja: sem a mai kormánypárt, sem a kormánypárt ellenzéki különítményei nem alkalmasak a magyarság új honfoglalásának megvalósítására. Mi ezt a magyar faj dolgozó tömegeinek rendszeres tervű megszervezésével akarjuk elérni.” A 20 évesekhez írott tanulmány (megjelent 1935. március 15-én) szintén a mai kor nyavalyáira rezonál. Nézzük a Hungaroring világrengető versenyét, nézzük, hogy az eszelősségig hajszolt sebesség, a céltalanságba törő elsőbbségért való verseny hogy válik pillanatok alatt halállá. Nézzük a futballmeccseket és szemünk előtt holtan rogynak össze a huszonévesek. Nézzük ezt a kegyetlen pénzzel vezérelt nemtudommicsodát. És Szabó Dezső ezt a jelenséget 1935-ben sport delíriumnak nevezi. Így ír róla: „Tömegonánia, és a szent emberi test piszkos elüzletesítése, a minden testi és lelki adottságában az élet teljes gazdaságára elküldött ember gigászi átkarikatúrálása csak szuszogássá, csak rohanó vagy rugdosó lábbá, csak zúzó ököllé, stb., stb. Ez a sport düh a tömeg szadizmus gyilkos felszabadítása, a lélekkel teljes szivárványú ember megszegényítése, egy szűk mánia vak mechanizmusává. Ez a sport düh az emberi test megcsúfolása és aljas üzleti kizsákmányolása, ez a nő áttorzítása sport kancává, vagy sport szajhává. Ez a sport düh lázasan terjedő vérbaja minden kultúrának, minden örökkévaló emberi értéknek. Ez a sport düh a csonka- ember, a szemét ember, az állat-ember lázadása a test és a lélek minden gazdagságával teljes emberi ember ellen.” Egy fiatal katolikus leány ír Szabó Dezsőnek, és akkor idézem az írót:

„1. művészetem igézetével igyekeztem a kereszténységtől és általában a vallásos hittől elidegeníteni, elcsábítani a lelkeket.

2. Ellensége vagyok a katolicizmusnak és a legkülönösebb eszközökkel próbálom aláaknázni a lelkekben. 3. Hogy idegen a fajok hódítása ellen tiltakozó írásaim nagy veszélyt jelentenek a magyarságra.

4. Hogy én a gyűlöletet teszem politikám tengelyévé. Pedig egy új, tisztább levegőjű kort csakis a szeretet jegyében lehet megvalósítani.”

Szabó Dezső tételesen cáfol, és levelet ír a lánykának. Az írás 1936. február 16-án jelent meg. Olvassuk.

„Amikor bement egy mezítlábas, rongyos ruhájú galíciai zsidó egy magyar faluba, egy hordó pálinkával, és egy pár év alatt hozzája szakadt a magyar paraszt munkájának minden eredménye, földje, háza, tehenei, hozzászakadtak az ősi nemesi kúria s a gazdag kalászú földek. És míg a koldusbotra jutott magyaroknak ezrei mentek Amerikába, vak tántorgással idegen kenyeret keresni: az ő fia mint főrendi házi tag széles feszengéssel ült a vagyonba, a hatalomba, az élet minden jóságába: ez Szeretet volt, ez tiszta keresztény levegő volt. Olyan tiszta levegő, hogy éhes, ápolatlan magyar gyermekek ezrei fulladtak bele. Mikor a germán középszerűség egyházban hadseregen, Egyetemeinken, hivataljainkban stb. dús cirógatások közt jut hatalomhoz, dicsőséghez, és a magyar zseni üldözve, megtagadva, a kenyérminden lehetőségétől elzárva pusztul sírjába: ez megint szeret, már majdnem erotika, ez megint tisztaság és keresztény ájeres luft. De amikor én mint egy belém testesedve érzem nyolcmillió magyar árvaságát, kitagadottságát, irtózatos szenvedéseit, és felüvöltök, mint Cyrus király ama néma fia: ne bántsd a magyart! – az gyűlölet.” Tehát Szabó Dezső hét magyar miniszterelnökről vagy miniszterelnökhöz írt vagy tanulmányt, vagy levelet. Háromról egy szót sem szólt munkássága során. Érdekes, hogy nem foglalkozott Bárdosi Lászlóval, pedig az ő személyisége a méltó írók tollára való. Nem foglalkozott Kállay Miklóssal és nem foglalkozott ahogyan ő nevezte a félig idióta Károlyi Mihállyal sem. De foglalkozott Gömbös Gyulával, az egykori vezérkari százados halála után. S megállapítja róla, hogy Gömbös fajvédő pártot alakított, ami sajátságos, lármás és zagyva bárka. Ebben a bárkában elfért Isten minden nem magyar állatjából egy-egy pár. Erős hadonászású, sok kiállítású gyüledék ez. Na jól megtisztelte Szabó Dezső a magyar honi fajvédőket. Aztán a kezdeti antiszemitizmusa után Gömbös a magyar parasztot tűzte ki vitorlának. Gömbös Gyula Szabó Dezső-i értelmezésében egyetlenegy célt látott maga előtt, az érvényesülést. Szándéka volt közepes képességeivel, hogy ő irányítsa a magyar életet. Noha Magyarország szekerét ő tolta közelebb Hitlerhez és Mussolinihez, állapítja meg nem éppen tisztelettudóan Szabó Dezső. Darányi Kálmánhoz írt levelében arról győzködi az ország miniszterelnökét, hogy óvja, mert óvni kell a magyarságot, a rohamosan erősödő sváb, német, germán befolyástól, melynek ezernyi jele tapasztalható, melyből kifolyólag a magyarság saját hazájában háttérbe szorul. „Döbbentő az a tény: hogy újabb időkben a németveszély taglalása, az idevonatkozó nehéz aggódású tények feltárása, a magyar lelkiismeret, a magyar öntudat és életösztön elé megtiltatnak, eltiltatnak, elfojtanak, tekintettel: a velünk barátságos idegen nemzetre.” Volt aztán olyan korszak is a magyar sajtó történetében, hogy a Szovjetunióban történt botrányos esetekről csak akkor írhattunk, szólhattunk, ha már előtte a szovjet sajtó megírta saját magáról a botrányt. Kérés és felszólítás a Darányi Kálmánhoz intézett levél, így: „Öntudatot, öntudatot, öntudatot a magyarságnak, Miniszterelnök Úr, öntudatot mindenek előtt, öntudatot mindenek fölött.” A szellemi honvédelem című esszé hangos gondolkodás. „A szellemi honvédelem a nemzet olyan egyetemes, örök szempontokra és végtelen célokra irányzott megszervezése, hogy nem lehet hazafias, boci boci tarkák lelki elpingpongozásával elintézni, még ha különben olyan meghatók is azok. Az ilyen csak hangulati megnyilatkozások, bár valóban szükség van ezekre is: röpkedő szitakötők a lélek fölött, s egy új szél fúvásával könnyen és örökre eltűnnek.” „Ahol a haza a nemzet nem börtöne és megcsonkítása az egyénnek: hanem éppen vidám életre hívása összes termő lehetőségének, egy egységes élet szabad alkotásában. Ahol egy magányos gyermek joga nagyobb erő egy milliós hadseregnél, s az igazságnál nincs erősebb parancs, és ahol a lélek minden tettbe mozdulásánál őrt áll a nyitott szemű gondolat: – minden magyar ember felelős minden magyar emberért, minden ember felelős minden emberért.” Van egy tételem, írja Szabó Dezső: „melyet az utolsó évek minden jelensége, minden arca adott össze bennem. Ez a tétel: minél inkább kollektív ordítás egy kor, minél inkább lobogtatja az egyedül idvezítő kollektivitás zászlaját: egyedeit, annál féktelenebb individualitás mozdítja. Az étvágy, a hatalom a félelem korlátlan, egyéni mozgatói.” Summázatként olvassuk az íróóriástól: „A nemzetek az emberiség sajátos, különleges történelmi műhelyei, melyek keretében mindenütt történelmi közösség a maga egyéni értékeit termi meg az emberi termés nagy gazdaságába. Ez a sajátos termés adja meg az egyes nemzetek értékét… Néha egy maroknyi nemzet több emberi értéket termel, mint egy sokmilliós behemót náció.” Egy fiatalembernek is levelet írt Szabó Dezső. Jellegzetes Szabó Dezső- i fordulattal szólítja meg az ifjú urat, egyszerűen takonynak nevezi, majd változásképpen stilisztikai megfontolásból később szelídít a jelzőn, és taknyikámnak szólítja. Tudjuk, hogy Szabó Dezső nem fukarkodott az ilyesfajta megszólításokkal. Amikor Németh László belebonyolódott a híg magyar és a mély magyar osztályozásba, Szabó Dezső rögtön tollat ragadott, és írt Németh Lászlónak, kivel korábban nagyon jó viszonyban volt, és megszólította magát Németh Lászlót, így: Mélyikém! Némethék Lacikája! Szóval Szabó Dezső tudott ütni és vágni. És leírja most e fiatalembernek: „Többször mutattam rá a viharban álló pusztai magyar pásztorra, amit a legmélyebb magyar szimbólumnak érzek. Ha közeledik a fergeteg, kiszámíthatatlan veszélyeivel, nem idegeskedik, nem hadonázik. Legyűri a süvege elejét, előre hajolva botjára támaszkodik, és subája védelmében órák hosszat is merev mozdulatlanul nézi összebújt nyáját. Mintha mondaná a rábízott homályos lelkeknek: »a világ most ijesztést játszik, de nem féljetek, addig nincs baj, amíg én nyugodt vagyok és vigyázok.« Villám, dörgés, özönzápor, bomlott szél elmúlnak, és annál áldóbb lesz a nap édes melege, és gyorsabb a fű zendülése, a megáztatott rögökön. Így kell tennie a magyarnak mai ítélet történelemben. Magába kell mélyednie, megkeresnie legerősebb erőit, legtermőbb hajlamait, s kifejleszteni azokat az egyetemes magyarság számára. Előhívni, fejleszteni az együvé tartozást, a szerves összefogás mély ösztöneit, kigyomlálni a magyar öntudatból az idegen, mérges magvak dudváit, megszervezni a magyar lelket, a jövő védelem és jövő lehetőségek gyors feladataira: Dolgozni, hinni, összefogni, ez az egész magyar ösztönös mozdulata. Aki érez valami erőt magában, s ereje érvényesülését az örök magyarság érvényesülésébe építi be, az nem ijed meg a történelem mumus rángásaitól. Hogyan félne az elmúló fergetegektől, amikor az el nem múlóban éli meg életét?” Döbbenetes, szívszorító sorokat írt Teleki Pálról Szabó Dezső. „Megint revolver dördült a magyar sorson át. Egy önfeláldozó, magyar szívvel kevesebb dobog.”

Egymáséhoz nem hasonlítható sorsot élt meg Teleki Pál és Szabó Dezső, de mégis azonosat. Haláluk után 1945 következett. Szabó Dezsőt a Rákóczi téren temették el egy konyhaszekrényből eszkábált koporsóba.

Teleki Pálnak meg nem engedtek szobrot állítani Budapesten 1990-et követően. Bíró Zoltán nagyon jó szolgálatot tett a Szabó Dezső-i esszékötet válogatásával és közreadásával.

(Szabó Dezső válogatott esszéi, Magyar Napló, 2009.)

Győri Béla