vissza a főoldalra

 2009.09.18. 

A romboló és az építő

Móricz Zsigmond: Erdély I. Tündérkert c. regényének bemutatásáról

Erdély XVII. százada csodákat művelt, nagy emberek éltek, romboltak és alkottak. Két különös, erős, nagy egyéniség ült a fejedelmi székbe egymást követően: a fiatal Báthory Gábor, a szertelen nagyúr, a nagyivó, az öldöklő, a nagy terveket szövő, ám mindig elbukó fejedelem; őt követte a trónon a két pogány között életet kereső nagy fejedelem, Bethlen Gábor. Bethlen Gábor mindig épített, jellegzetes cselekedete volt Brassó vidékén, hogy műveltette a földeket akkor, amikor a várost a szászok városát elődje körbezárta, hogy később elfoglalhassa. A földek gazdátlanná váltak, de nehogy sivatag legyen a vidék, Bethlen Gábor megműveltette a környék falvainak földjeit, minden talpalatnyi részt, ha jön a béke, legyen mit ennie szásznak, magyarnak, a Brassó környékieknek. Móricz Zsigmond regénye, az Erdély, példa nélküli műve a magyar irodalomnak. A Tündérkert Báthory Gábor korszakával foglalkozik, és Báthory Gábor halálával ér véget. A nagy fejedelem Bethlen Gábor Erdélyt építő munkáját írja le. És a nap árnyéka zárja ezt a hatalmas művet. Móricz Zsigmond csak a Bethlen-i korszakkal 12 évig foglalkozott. Az alföldi ember, Móricz, Erdélybe utazott, járta a levéltárakat, Kolozsváron kereste Bethlen Gábor nyomait, miközben gyűjtötte az adatokat, és tanulta a XVIII. századi erdélyi nyelvet, megismerte a szászok világát, a székelyekét, az erdélyi fejedelmek hajdúinak világát, meg a románokat, ahogy abban az időben nevezték őket, az oláhokat. Bepillanthattunk a Habsburg-ház cselszövéseibe és állhatatlanságaiba. A regényben több mint 200 nemes ember neve, közvitéz neve, és néhány székely közember neve található meg. Az irodalomtörténeti közlemény egyik szerzője össze is számlálta az Erdély szereplőinek nevét. Elképzelhetetlen, milyen aprólékos munkát végzett Móricz Zsigmond. Majd látni fogjuk, hogy mennyire megismerte a népeket és a tájakat. Schöpflin Aladár írja az Erdélyről: „Móricz olyan intenzitással élte át Erdélyt, tájaival és embereivel, egész atmoszférájával, azzal, ami benne korhoz kötött, és azzal, ami időtlen, hogy az egész hatalmas trilógián át megszakítatlanul érezzük minden jelenetnek, tájnak, embernek penetránsan erdélyi voltát. Nem az adatszerűségre gondolok, ehhez kellő tárgyismeret híján nem is tudok hozzászólni, nem tudom például, lehet-e lóháton, kocsin annyi idő alatt Kolozsvárról Gyulafehérvárra jutni, amennyi erre a regényben Bethlen Gábornak kell – de értem a hangulat arra a folyton érezhető hitelességére, amelynél fogva az olvasó mindig érzi, hogy Erdélyben van, ami történik, az csak ott történhetik. Itt föltétlen diadalt arat Móricznak fő-ereje: az atmoszféra-érzés, az ösztönös biztonság, amellyel regényeiben az szükséges levegőt megteremti. Erdély történetét a két Gábor, Báthory és Bethlen korában rajzolja le… Nagyszerű eszköz az író kezében a nyelv, nemcsak külön ízt és színt ad, hanem jellemez is, kort, embert és tárgyat.

 A regényben két embertípus áll szemben egymással a legmagasabb fokra emelve: a lángelme két egymással össze nem férő típusa, a romboló és alkotó géniusz. Báthory tisztára keleti jelenség, olyan, mint egy kozák hetman, vagy tatár kán, Bethlen a keresztény kultúra terméke. A nagy alakok mögött ott van Erdély. Nem romantikus ragyogású tájképekben, inkább kevés vonással megrajzolva a zord tájak, zúgó erdők, elpusztított, újra kivirágzó mezők, a hegyeken büszke várak, a völgyekben nyomorult paraszt kalyibák, itt-ott egy-egy kőfallal kerített város, Kolozsvár, Szeben, Gyulafehérvár.” Mit akar Báthory? Hogy övé legyen az egész világ. Meghódítani a szászokat, lerohanni Havasalföldet és Moldáviát, uralmát kiterjeszteni az egész térségre, és Magyarországot egyesíteni a porta segítségével a szultán javára. Mit akar Bethlen? Építeni és békét teremteni. A két akarat nyilvánvalóan egymást kizárja. És most következzenek Móricz Zsigmond sorai a Tündérkertből. „Erdélyben vagyunk… Egy megszaggatott, kicsiny szigetje ez a magyar nemzetnek… A nagy király, István óta mintha ezer ördög és tízezer ördög csak arra várna, hogy minden erővel és hatalommal eltörölje ezt a föld színéről. Mi ehhez képest az egyes ember szenvedése? Egy nemzet kínlódik, kifeszítve a vesztőn. Vér és tűz és éhség… Mindenkinek kijut belőle… Nagyon nagyot kellett vétenünk az Isten ellen, hogy ennyire ver és büntet.” Báthory Gábor, a fiatal, bővérű fejedelem megindul hódítani. Szeben várát lehetetlen ostrommal bevenni. „Szebennek nagy fekete várbástyái büszkén állottak, s mikor harmincad magával bément, mert az átkozott szászok örvénye szerint még a fejedelem sem mehet be harmincnál több kísérettel a városba, hol magyar embernek sem házat venni, sem vásárlani, sem eladni, sem lábát csak be is tenni a városi tanács írásbeli engedelme nélkül tilos. Úgy érezte magát, mint egér a csapdában. Átengedte magát a féktelen haragnak, amely elfolyt ereiben, mint a tűz, csörgött minden tagjaiban. Bárhogy s mint úrnak kellett lennie a városon.” És Báthory Gábor csellel elfoglalta a várost. Báthory nemcsak a várossal, ellenfeleivel és az ellenkezőkkel is leszámolt.

„Kornis váratlanul felüvöltött:

– Kutya vagy, Báthory, ebfajzat minden magod; de tudd meg, hogy a kövek is élőkké lesznek, hogy tégedet agyonverjenek, ellened van az egész világ, nemsoká kerülöd el sorsodat. A fejedelem elsápadt, kezet emelt, de mit ért csak meg is fenyegetni kötözött, láncolt, sárrá nyomorított embert?

– Hazudsz kínodban, nyelvedet rágod Boldizsár.”

És sár lett az emberből. Szertelen volt ez a Báthory, és duhaj. „Már Ecsedben látta ivását, de azt hitte, meg fog a fejedelmi munkában józanulni. Látta szertelenségét, de úgy tudta magáról, hogy aki nagy felelősségbe kerül, annak az Isten nyugodt észt ad… Nem történt: nem történt itt semmi más, nem lehet, csak az, hogy el kell viselni.” Folyt a bor Erdély-szerte.

„Ebben a percben valami hallatlan dolog történt, amit még soha nem tapasztalt senki e hatalmas testnél: nem bírta a szervezet a szörnyű tömegű italt, amely természetes utat keresett: okádni kezdett. Borzalmas volt, el egészen a szoba közepéig lőtt, mint egy ágyú, s mivel soha nem próbálta, s nem tudott magán uralkodni, s nem is akart, mert annyi öntudata még volt, hogy konstatálja magán a szégyent, életének fő büszkesége volt, hogy gyerekek, rongy férfiak e betegségébe még nem esett, most tajtékozva, őrjöngve, lábra ugorva, szét az egész házon, mint egy vulkán, ontotta szét a bűzös, a sár, s a förtelem undokságát. Ahelyett, hogy megkönnyebbült volna, utána még sokkal nyomorultabb, most már valóban beteg, s szenvedő lett: összeesett.”

És Bethlen Gábor? A későbbi fejedelem mondja: „Én a háborútól nem félek, én már 16 esztendős koromban sereget vezettem Zsigmond fejedelemnek kapitányságában… lovon ülni szeretek, éhségtől, fáradtságtól meg nem ijedek, s vágyok a vitézi életre, mert legfőbb öröm, karddal kézben, kis csapattal a nagyobbat megtáncoltatni… Én úgy tapasztaltam, hogy a háborúban jó lovon, jó szablyával és katonákkal igen jól lehet vigadni, s örülni az ember szíve a győzedelemnek; de a halottakat, s a tönkrementeket nézni a csata után s a had alatt… ezt nem szereti a magyar s székely s szász.” Nézzük a tájat, ahol ezek a hatalmas emberek kíséreteikkel jártak és éltek.

„A poroszlói csatatéren szállottak meg délre, a rongy kis faluban. Nem volt egyetlen ház, amely a föld felett állott volna, csupa félig földbe ásott verem putrik, a füst ott gomolygott ki az ajtaján, úgyhogy benézni nem lehetett; baglyas, soha ollót nem látott gyermek s asszony fejek kandikáltak ki belőle ijedten, mint a vadállatok. A malac, a tehén ott lakott velük, csak a visítása hallatszott a malacnak, amit ő előlük dugtak el a nyomorult népek. A fejedelem soká nézte őket, csodálkozva s idegenül: emberek ezek, vagy rétifarkasok? – Farkas ebben a piszokban, büdösségben mind elhullana, nagyságos uram, mondta Kamuth Farkas röhögve – embereknek kell nekik lenni.” Nézzünk be a szászokhoz. A szász jegyző mondja Báthory Gábornak, a fejedelemnek: „– Illustrissime Princeps, mindnyájunk nagyhatalmú fejedelme, s ura. Mikor Szent István első magyar királyunk ükunokája, második Gejca király, az mi régi atyáinkat a Rajna tartományokból s Flandriából ez hazába behívták, az 1149. esztendőben 400 és 50 esztendőkkel ezelőtt itt: a mi atyáink sűrűn mocsarakat találtak, s irtatlan rengetegeket, amikbe iszonyúság volt csak bele is hatolni: akkor a király azt felelte nekik, maradjatok itt nálam, irtsátok ki az erdőségeket, s tegyetek a helyére réteket és szántóföldeket, szárasszátok ki a vizeket s a mocsarakat, s ültessetek a helyére kerteket, én pedig adok nektek hazát e hazában, s nyugodalmat a hánytorgó világban, hogy munkáitok gyümölcsét élvezhessétek.” Ezt a királyi ígéretet, amit a szászok ősei 450 évvel azelőtt kaptak, megszegte Báthory Gábor erdélyi fejedelem. A szebeni főbíró felsorakoztatta a céheket a fejedelem tiszteletére.

„A főbíró száraz, rekedt hangon, mereven mutatta be neki a csoportokat: – A céhek rendszerint, felséges uram; itt vannak a mészárosok, elöl, mellette a pékek, s csizmadiák, tímárok. Másfelől a kovácsok, szűcsök, kesztyűsök, szűrszabók, kézművesek. Hátul állnak szemben a kalaposok, kötélverők, gyapjúszövők, takácsok, kádárok. Kétfelől az utca mentén a fazekasok, nyílcsinálók, szabók, s zacskókészítők. Hány céh van összesen? Tizenkilenc – felséges uram.”

A kézműipar, a csoda, Erdély ipara, 1600 szörnyű régen világában. Mi is maradt belőle? Mert hisz történelmi regényt olvasunk a XVII. Századból és a mára gondolunk. A szász városokban Erdély-szerte omló vakolatot, utcán folydogáló szennycsatornákat, szemétdombokat, és sivár nyomort látunk. Az egykor gyönyörű szász városokat román cigányok vették birtokba, mert a szászok elmenekültek az őrült suszter, Cheful, a diktátor Ceausescu idejében. Annak idején Kazinczy is körutat tett a szász városokban. Elképedve látta a szászok életét, toprongyos, csúf embereknek írta le őket. De a szászok hihetetlen munkával tündérkertet varázsoltak városaikból. Ezeket akarta szétverni, megsemmisíteni Báthory Gábor.

És nézzünk be a magyarokhoz.

„ – Vége van a magyarságnak, mert a magyarságnak vége, mulatni tud, s más semmit, ülni tud az asztal mellett, és napot lopni, s káromkodni tud, s még rabolni se tud, hajdúk elveszik az orruk elől a prédát, a szászok elveszik a kezükből a pénzt, az oláhok elveszik a lábukról a bocskort; ők nem tudnak egyebet, csak káromkodni, s inni. Minden keserűsége visszafelé fordult: bárkit szidott, csak magára vette. Forgács hadai körülvették Szebent. – Hagyjátok el – mondta, – temessetek el, huszonhárom esztendős vagyok, vén vagyok: nagyot emeltem: megroppant a derekam.”

Hát így a magyar. De nem egészen ám. Mert ott a székely világ, a szabadságszerető nép, a furfangos, a góbé, aki ha kellett, Nagyváradig is elment, meg tovább védeni urát, fejedelmét és a szabadságot. Báthory Gábor fejedelem a császártól várt segítséget, kitől kétezer fős támogatást kapott. Elámult a nagyreményű fejedelem.

„ – Finis rei! – Nagyságos uram – kiáltotta Géczy. Glória dei. S hozzátette csöndesen: – Hála ég urának, vége az világnak! A fejedelem felállott a hintóban, de már akkor két oldalról mint egy hatvan lóval vágtattak rá a hajdúk, elöl Szilassy János, s puskákkal sortüzet adtak rá. Megsebesült, de kiugrott a kocsiból, s egy fűzfához menekült. Kardját vonta, s Géczy utána nézett. Aki lóhátról s nevetve nézte az ő futását. A fűzfa mellett újabb lövések érték, akkor megrohanták a hajdúk, s az első volt Szilassy János, aki szembe vágta: - Nesze az öcsémért, nagyságos uram! Nesze a feleségemért! – kiáltotta Zámbó Mátyás. – nesze az országért, nesze Nagy Andrásért, nesze a sok latorságért! – vagdalták, míg összeesett. A kutya vonított, s üvöltött, s lábikrájába harapott hajdúknak, de elvesződött szegény egy csizmán. Lónyay Farkas karddal rohant közéjük, de levágták hamar, s Komáromi Andrást is. A hajdúk szokásuk szerint mindjárt megfosztották ruhájától, lehúzták róla még a csizmát is, s a testet bevetették, mint egy dögöt a Pece vizébe. Senki sem volt, aki szánta volna, csak a kutya maradt teste mellett, s maga is véresen, eltörött lábbal ott feküdt, nyalogatta sebét, elkergette a holtról a legyeket.” Így ért szörnyű véget Báthory Gábor, Erdély fiatal fejedelme. Bethlen Gábor Kolozsváron kapta a hírt, hogy megölték a fejedelmet. Éppen akkor gyülekezett össze a nép a városban, hogy a szultán engedelmével új fejedelmet válasszon, Bethlen Gábort ültesse a fejedelmi székbe. Bethlen Gábor első dolga volt, hogy intézkedjék. Méltó körülmények között, rangjának megfelelően helyezzék nyugovóra Ecseden Báthory Gábort, a Tündérkert néhai fejedelmét.

Móricz Zsigmond óriás regénytrilógiáját szörnyű régen, gimnazista koromban olvastam először. Móricz regényein tanultam meg olvasni. S most, hogy ötven év távolából ismét elővettem ezt a könyvet, csak ámulok és bámulok, hogy hogyan lehet ilyen hatalmas művet megírni még akkor is, ha bármilyen zseni is az ember, és bár hány évtizedig is tanulmányozta a szereplők életét és hazáját. Bizony mondom, Móricz Zsigmond Erdélye a magyar irodalom csúcsa. Adós vagyok még a regényhármas két részével, A nagy fejedelemmel és A nap árnyékával. Folytatjuk tehát Erdély olvasását és megismerését.

(Móricz Zsigmond: Erdély. I.Tündérkert. Megjelent a Szépirodalmi Könyvkiadónál 1977-ben.)

Győri Béla